Szabó Ferenc: Hangok és szilánkok
1. A verés előtt mindig röhögnek
A gondozott park egyik szélén van egy betonperem, ahol este sörösdobozok sorakoznak. Ez egy privát hely, három skinhead sajátította ki magának. Itt a röhögés, az elfajzott ideológia az uralkodó vallás, és ez sokkal durvább, mint az itt elfogyasztott alkohol vagy drog. A bőrfejűek minden este itt gyűltek össze. Mindegyiknek volt valami „halaszthatatlan gyűlölnivalója”. A gyűlölet pedig mindig talál magának ürügyet – ha nem politika, akkor vallás, ha nem vallás, akkor bűz, ha nem bűz, akkor szín – bár tulajdonképpen a gyűlöletnek semmiféle mondvacsinált indokra nincs szüksége, jön az magától is. A három kopasz sem törte sokáig a fejét, ha ürügyet kellett találni arra, hogy belekössenek valakibe… Márk, a hajléktalan már az előző négy éjszaka is a közelben, egy terebélyes tűzeső bokor alatt aludt. A méretre szabott kartondoboz ugyan már majdnem teljesen elveszítette eredeti formáját, de aludni még lehetett benne, és legalább nem volt szem előtt. Az előző három este még időben távozott, megvárta, amíg a bőrfejűek elmentek, és csak utána tért vissza pihenni. Aznap viszont fáradtabb volt. Ott maradt… És ez elég volt…
— Nézd má’, mit keres itt ez a büdös tróger! Él még egyáltalán ez a rongy?! — röhögött az egyik, akit társai Krisztiánnak szólítottak.
Közelebb léptek, és a másik leköpte az alvót. A harmadik sem késlekedett, nagy lendülettel rúgásra lendítette a lábát… Mindhárman rugdosni kezdték… Márk nem könyörgött, egy jajszava sem volt… Nem ordított… Csak összegömbölyödve feküdt. A test emlékezett arra, hogy nincs értelme ellenkezni… A verés előtt mindig van egy gúnyos röhögés. Megszokta… Tudta, ha nem védekezik, hamarabb vége… És utána jön a nyugtató csend… De ez a verés más volt. Talán csak Márk volt más. Már nem félt igazán – a félelem egy idő után kikopik az emberből, mint a folt egy túl sokat mosott kabátból. Nem fájt jobban, mint az előzőek. Csak belül hasított valami. Valami, amit már évek óta nem akart nevén nevezni. Mert a test megedződik. A lelket viszont nem lehet bőrrel beborítani. És mikor a harmadik rúgás a veséjén landolt, valami mélyen, hangtalanul reccsent benne. Nem csont. Inkább az, ami valaha emberré tette.
Egy kutya ugatott fel valahonnan messziről. Egy autó bezáródó ajtaja csattant. A három férfi futni kezdett, de nem a félelem, vagy a lebukás, hanem a közöny miatt – egyszerűen csak megunták a verést. Márk ott maradt. Nem vérzett… Mindene kegyetlenül sajgott, nemcsak a csontjai, a bordái… Hanem az is, amit már évek óta nem nevezett nevén – a méltósága. Nagy nehezen feltápászkodott a földről. Lassan, mintha a gravitáció is ellene dolgozna… De nem csak a teste volt nehéz. A csönd is rányomta magát. Az a rettenetes, belső csönd, ami már nem kívülről jön, hanem belülről támad. Az ember egyszer csak észreveszi, hogy már nem vár semmit. Hogy a fájdalmat nem követi remény. És ez az igazi verés. Ez az, ami nem látszik kívül – csak belül üt. Nem jutott messzire, rettenetesen fájt mindene, ezért behúzódott egy kapualjba, és a kukák mögött fázva töltötte az éjszakát. Nem aludt – már régen nem nevezte alvásnak azt, amit az éjszaka hozott. Inkább menekülés volt. Néha csak azt kívánta, bárcsak ne ébredne fel reggel.
Másnap egész délelőtt az utcákat járta. Csak ment gépiesen, nem érzett semmit… Az éhséget sem… Az élet összement benne egy üres ritmussá: egyik lépés a másik után. Nem volt gondolata, csak egyetlen kérdés lüktetett valahol a tarkója mélyén: „Miért?” – de még erre sem várt választ. Aztán kora délután feltűnt neki, hogy ismerős környéken jár. Emlékezett rá, hogy az utca túloldalán, néhány háztömbnyire állt egy kis templom. Régen járt ott, talán még gyerekkorában, mikor még tudta, hogyan kell imádkozni. Botorkálva, támolyogva indult el a templom felé. Most nem imádkozni akart. Csak látva lenni… Nem is Istenre vágyott igazán – hanem egy pillantásra, ami nem közömbös. Belépett az előtérbe. Hallotta, hogy a sekrestyés valahol a hátsó folyosón matat. Végigment a padsorok között. A főoltár előtt színes és illatos mécsesek égtek. A gyóntatószék nyitva volt, de ez nem érdekelte, hiszen nem neki voltak bűnei. Aztán váratlanul megjelent a pap. Hatvan körüli, rendes reverendában, homlokán az élet súlyától elmélyült ráncok. Egy pillanatig némán nézték egymást.
— Mit keres itt? — kérdezte hidegen.
— Csak egy kis nyugalmat — felelte Márk halkan, enyhe elkeseredéssel a hangjában.
— Menjen szépen innen, jóember… Ez nem menhely — jött a válasz.
A hangban nem volt semmi részvét. Csupán az az érzelemmentes, felsőbbrendű hűvös közöny, amely néha sokkal hangosabb tud lenni, mint az ordítás. Márk nem szólt, csak biccentett, és kilépett az ajtón. Nem haragudott… Tulajdonképpen már nem is tudta, milyen a harag. Olyan régóta élt az utcán, hogy már megszokta az ellenszenvet, az elutasítást. Annyi büszkeség pedig még mindig volt benne, hogy nem kért, és nem könyörgött senkinek. Ment tovább… Nem volt célja, csak a teste vitte előre. El a bántó zajból. El a falak, a korlátok közül. Oda, ahol látszólag nincs semmi – és talán épp ezért lehet valami – mint például az annyira áhított csend, amit eddig még soha nem sikerült megtalálnia. A padhoz ért. Leült… Először csak ülni és pihenni akart. Semmit nem várni… De akkor meglátta a nőt. És nem tudta miért, de nem állt fel, és szokása szerint nem is futott el. Csak maradt. Mert a verés után mindig jön valami csend. Azt pedig néha – nagyon ritkán – valaki meghallja… És mintha megérezte volna, hogy ez a csend most jön el — ülve maradt…