Három igazság
II. FEJEZET
Érkezés a faluba
A keskeny országút úgy kanyargott az alföldi mezők között, mintha valaki sietve ceruzával rajzolta volna fel, és nem volt ideje kiegyenesíteni a vonalakat. A kocsi rázkódva haladt előre a hepehupás úton, porfelhőket sodorva maga mögött. Zoltán fél kézzel a kormányt fogta, másik kezével pedig időnként visszatolta a homlokára csúszó sapkáját. A rádióból valami recsegő sláger szólt, amit csak a félhangos énekből lehetett azonosítani.
A kora tavaszi fény elég fakó volt, mintha még nem döntötte volna el, hogy teljes erejével visszatér-e arra a vidékre. A házak távolabb elszórva álltak, némelyikből füst szállt fel. Pár pillanat múlva aztán meglátta a helységnév jelző táblát.
Kisgács – olvasta rajta. Lassan begurult a központnak csúfolt háromszögletű térre. Kiszállt a kocsiból, vállára vette táskáját, bezárta az autó ajtaját és körbenézett.
Az alig több mint nyolcszáz lakosú falunak sajátos csendje volt: nem az a békés, madár csivitelős nyugalom, hanem az a fajta óvatos figyelős, amikor az emberek a függöny mögül vagy a deszkakerítések résein át vizslatják, hogy vajon ki érkezett. Ez fontos volt, tudni kellett, mert a régi öregek azt tartották, hogy egy idegen mindig hírt hoz, vagy bajt.
A buszmegállónál egy idős férfi támasztotta a biciklijét a falhoz. Megszokásból bámulta Zoltánt, aztán biccentett a fejével.
– Maga lesz az újságíró, nem? – kérdezte minden kertelés nélkül.
Zoltán kissé meglepődött.
– Igen…azt hiszem, én. Honnan tudja?
Az öreg elmosolyodott, de nem kedvesen – inkább csak úgy, mint aki már sok mindent megélt, és már semmin sem lepődik meg.
– Mi itt mindent tudunk, fiam. Ha valaki idejön, annak oka van. Maga a Marika néni miatt van itt ugye?
Zoltán sóhajtott. Ennyit a diszkrécióról – gondolta magában, és az öreg felé fordulva megjegyezte: – Igen. Megbeszéltünk egy találkozót.
Az öreg bólintott.
– Hát az asszonynak van hangja, az biztos. Há’ majd elmondja magának a nagy igazságot. Csak tudja… – itt lehalkította a hangját, ahogy közelebb lépett – …itt nálunk azért nem mindig az van, amit ők mondanak.
– Kik ők? – kérdezte Zoltán.
– Hát ők – vont vállat az öreg, úgy, mintha ez magyarázat lenne. – Aki hangosabb. Meg aki jobban tud panaszkodni – intett a falu belseje felé.
Zoltán elindult. Mindig szeretett sétálgatni, ha a munkája idegen helyekre vetette. A házak előtt kutyák ugattak, néhol az árokparton gyerekek játszottak, egyikük félénken integetett is az idegennek. A kocsma előtt két férfi tisztelettudóan biccentett, de túl gyorsan fordították vissza a fejüket, mintha nem akarnának belekeveredni semmibe.
A Marika néni háza a falu szélén állt, fehérre meszelt repedezett falakkal, ablakai pedig a hosszan elnyúló szántóföldet kémlelték. A kapu tárva nyitva volt, az udvaron egy kopott hintaágy árválkodott.
A néni ott állt az ajtóban. Alacsony volt, fejkendős, kezei csípőre téve.
– Jaj, úristen, megjött. Maga az újságíró, igaz? Jöjjön csak, jöjjön.
Rögtön karon fogta Zoltánt, és húzta befelé a konyhába, ahol már odakészített egy tányér süteményt – valahogy olyanformán, ahogy csak azok teszik, akik egyszerre akarnak vendégszeretetet nyújtani és vallomást tenni.
– Hallgasson meg mindent újságíró úr – hadarta a nő –, mert amit itt műveltek, azt még a tévében sem látni.
Zoltán leült, elővette a jegyzetfüzetét, és tisztában volt vele, hogy mielőtt bármit is megtudna a valóságról még sok-sok felesleges szót, könnyeket meg túlzásokat kell végig hallgatnia. És valahol mélyen azt is érezte, hogy a falu már most figyel, még akkor is ha látszólag minden ablak zárva van.