Mi marad belőlünk? – III. rész.
A szemem lassan nyílik.
Ugyanaz a félhomály fogad.
Ugyanaz az idegen szoba.
Ugyanaz az idegen ágy.
Ugyanaz az idegen ágynemű.
Mintha az idő alig mozdult volna…
Az ablak felé fordulok.
Azonnal észreveszem.
A légzésem felgyorsul.
A széles fotelban ül, háttal a teliholdnak.
A bokája a másik térdén pihen, a karjai a puha karfán pihennek, ujjai lazán kapaszkodnak egymásba.
Le sem veszi rólam a szemét.
– Mennyit aludtam?
– Pont annyit, amennyire szükséged volt.
A nyugtató tompaságát még érzem a bőröm alatt.
Felülök, a puha támlának támasztom a hátam.
– Az apámért kellett volna mennem ma reggel…
– Tudom. Beszéltem a szanatórium igazgatójával.
A szemem rávillan.
– Elárulnád mégis mi ez az egész!
Látom, ahogy a mellkasa megemelkedik, majd hosszan fújja ki a levegőt.
– Bruno egy tanúvédelmi program keretében került hozzám. Felelősséggel tartozom érte… vagy mondhatjuk úgy is, amíg mellettem van, addig nincs háború.
– Hát nekem igencsak úgy tűnik, erősen feszegeti a biztonsági zónád határait.
Cesar elmosolyodik.
Hogyan tudja ezt ilyen nyugodtan kezelni?
– Bruno jó srác.
– Életben van?
– Igen, neked hála rendbe jön.
Rossz megérzések szorítják a mellkasom.
– Akkor mi a baj…?
– Miközben a helyszínt takarították, egy emberem megölték. Ma délben pedig ezt kaptam. – nyújtja felém a telefont. Kétkedve veszem el.
A sürgősségi pultját látom, ami mögött Beth sürög-forog, határozottan osztja ki a feladatokat.
Aztán megjelenik két egyenruhás.
– Te figyeltetsz engem?! – a hangom élesebb, mint szeretném. A düh forrón, gátlástalanul csap fel bennem.
Feláll, a kezei ökölbe szorulnak.
– Azok ott nem rendőrök, Liz! – mordul rám – És Beth odaadta nekik a telefonod.
– Egy perccel sem maradok itt tovább!
Kipattanok az ágyból, de már meg is bánom.
A világ megdől.
Mintha vízen állnék a padló megindul alattam.
Túl sokat aludtam.
Túl gyorsan keltem fel.
A szívem túl gyors.
A légzésem szétesik.
Megkapaszkodom az ágy szélébe, az ujjaim fehéren feszülnek a takarón. Cesar egyetlen lépéssel ott terem, de nem engedem, hogy segítsen. Teret ad, és ez a legveszélyesebb, mert pontosan ezzel szorít sarokba.
– Fogalmad sincs mibe keveredtél!
Komolyan feldühít.
– Te kevertél bele!
Az arca kikeményedik.
– Nyakig belemásztál Bruno kocsijába.
– Csak így fértem hozzá!
– Felfogtad, amit mondtam?! Pontosan tudják, ki vagy! Ha elkapnak kiszednek belőled mindent és megölnek!
– Ennyire gyengének tartasz?!
– Inkább felkészületlennek, arra, ami odakint vár!
– Már nem vagyok tizennyolc, Cesar!
– Tizennyolcévesen bíztál bennem. Most miért nem?
– Azért, mert az apám és az apád mostohatestvérek voltak a család még…
– Komolyan azt hiszed ez engem valaha is érdekelt! – vág közbe kíméletlenül.
Már lángolok.
– Az apád egy tisztességes családba került!
– Mit akarsz ezzel mondani! Azért, mert sikeres üzletember volt, akkor már tisztességtelen is?
– Azt, hogy az én apám nem szabadelvű!
– Mégis te lépted át a határt.
– Részeg voltam.
– Pontosan tudtad, mit kérsz tőlem!
– Hiba volt!
– Ami megismétlődik, az már választás! – a szavai a bőrömön porladnak szét – Csak azért engedtelek el, hogy kövesd az álmod! Aztán belemenekültél egy házasságba – tehetetlen düh lobban benne – Fogalmad sincs milyen érzés volt látni, hogy másnak szülsz gyereket!
– Te miért nem nősültél meg?
A szemében megroppan az óceán.
– Ők változást akartak, én szabályok szerint működöm.
Nem hangsúlyozza.
Nem védekezik.
Tényként közli.
– Talán a szabályaid túlságosan szorosak! – vágok vissza, de már meg is bánom.
A tekintete élesebb lesz, kutatóbb.
Úgy lép közelebb, ne legyen hová hátrálnom. A testének melege azonnal megcsap, érzem a jelenléte súlyát, a levegőt, ami besűrűsödik közöttünk.
– És te pontosan rám vagy szabva, Liz – a hangja nem emelkedik, nem is szükséges – Tagadhatod. Menekülhetsz. Játszhatod a független – olyan természetesen mondja ki, mintha ez lenne az alapállapot.
Közelebb lép, már nem hagy választát – Te élvezed a szűk szabályaimat – az ujjai a tarkómra feszülnek, a szája egy hajszálnyira van az enyémtől – De Tudni akarom, mit nem mondasz el! Tudni akarom, mi változott! Tudni akarom, miért nem jöttél vissza!
A testem nem mozdul, cserben hagy. A gyomrom újra összerándul, de most nem a szédüléstől. Pontosan érzi, hol a határ, és tudom, a döntés már rég nem az enyém.
A szívem veszett tempóban ver.
Az emlékektől.
A következményektől.
Attól, amit nem lehet visszacsinálni.
– Így döntöttem… – rebegem.
– Mert én hagytam! – szorít sarokba.
Levegőt sem tudok venni.
Meglök, úgy dőlök meg az ágy felé, mint aki már rég zuhan, csak eddig nem vette észre. A tekintetében látom az erőt, a kontrollt, a nyugalmat, ami félelemmel, vággyal és dühvel tölt el egyszerre. Az érintése alatt érzem a hatalmat, ahogy a gyengédség és az irányítás közt ellensúlyoz.
Ha engedek, mi marad belőlünk?
Egy nő, aki hiába húzott határokat, egy férfi, aki mindig tudta, hol enged?