VI. FEJEZET
A fiú a kocsma mögött
A falu közepén álló kocsma előtt néhány férfi cigarettázott, és a fröccsük fölött vitatkoztak a következő hétvégi focimeccsről. A hely alacsony épület volt, zöldre festett ajtóval, melyről már többhelyen lepattogzott a zománc. Zoltán belépett a helyiségbe és szemével rögtön a hátsó kijáratot kereste, mert eszébe jutottak a körzeti megbízott szavai: „A fiú nem az a típus, aki szívesen beszél. De ha mond is valamit, az biztos, hogy nem valami hivatalos helyen fogja.„
A presszó hátsó kijáratától egy keskeny ösvény vezetett hátra. A fal mellett üres rekeszek, a sörszállítás hűséges relikviái tornyosultak. A hátsó udvar félhomályos volt, mert a nap már csak a jókora fák lombjain áttörve érte el a földet. Egy törött, viharvert padon egy vékony, borostás fiatal férfi ült – elnyűtt dzsekiben, cigarettával a kezében.
Nem nézett fel.
Csak akkor, amikor Zoltán közelebb ért.
– Maga az újságíró? – kérdezte a fiú, akinek a hangja egyszerre volt szemtelen és fáradt.
–Igen. Beszélnék magával, ha nem bánja – mondta Zoltán higgadtan.
A fiú vállat vont.
– Ha már itt van, mindegy. Úgyse hagyna békén.
Az újságíró lassan leült a szemben lévő, félig letört támlájú székre. Egy pillanatig csend volt, csak a kocsma falán túl hallatszott a rádióból valami meccs, amit a pultos nagy hangerővel hallgatott.
– Az édesanyja azt mondta, ami maguknál történt, az nagyon nagy igazságtalanság.
A fiú cinikusan elmosolyodott.
– Az anyám sok mindent mond. Egész életében. Néha azt se tudja, miről beszél.
– A rendőrök szerint lopott tárgyak voltak magánál.
A cigaretta megremegett a fiú ujjai között. Nem idegességtől – inkább a düh és a szégyen között vergődő, elfojtott tehetetlenségtől.
– Jó… – mondta. – Elmondom, hogy volt. De maga úgysem fogja elhinni. A rendőrök se hitték el.
– Mondja el.
A fiú mély levegőt vett.
– Idejött egy fickó a másik faluból. Nem ismertem. Sok mindent árult. Olyan jó áron, hogy bolond lettem volna otthagyni. Mondta, hogy tiszta ügy. Én meg elhittem. Ennyi.
– Nem tudta, hogy lopott?
A fiú hirtelen felkapta a fejét.
– Tudtam-e? – villant meg a szeme. – Honnan a francból tudtam volna? Ott áll egy ember, azt mondja: „Nézd, bátya, ez tiszta cucc, olcsón adom.” Emberek minden nap árulnak ezt-azt. A fél ország így működik!
A hangja elcsuklott, majd halkan folytatta.
– Én… én csak segíteni akartam otthon. A kislányomnak meg a feleségemnek, én meg szerelni akartam, barkácsolni. Gondoltam, egy fúró jól jön, a magnót meg a kicsinek vettem volna. Hát…erre jönnek a rendőrök.
A fiú elharapta a mondatot. Letörte a cigarettát, és elnyomta a földön.
– Azt hitték, hogy én loptam a környéken. Hát én? Ha lopnék, akkor nem egy ilyen vacak magnóval kezdeném.
Zoltán figyelte. A fiú nem tűnt hazugnak. Inkább olyannak, aki a szegénység és naivitás határán él – és a kettő között gyakran vékony a választóvonal.
– A szomszédok szerint a rendőrök udvariasak voltak –jegyezte meg óvatosan Zoltán.
A fiú felhorkant.
– Udvariasak? Persze, szerintük. De, amikor a rendőr olyan hangon, mintha ordított volna azt mondja, hogy: „Asszonyom, álljon félre”, anyám ebből nagy ügyet csinált. Ő nem bírja, ha parancsolnak neki.
Zoltán csendben hallgatta a fiút, aki halkan folytatta tovább.
– Nézze. Lehet, hogy hibáztam. Lehet, hogy tényleg lopott volt, amit megvettem. De én nem akartam rosszat. És nem érdemeltük meg azt a haddelhaddot. A falu is röhög rajtam, anyám meg azóta sír. Ez a legrosszabb ebben az egészben – magyarázta, miközben felemelte a fejét, és tekintete egyszerre volt bűnbánós és dacos.
– Maga mit ír majd ebből?
– Amit hallottam, amit láttam, amit mindenki elmondott. Az igazságot – csukta be jegyzetfüzetét Zoltán.
A fiú felnézett a magasba, mintha valami távoli pontot keresett volna a felhők között.
– Az igazság… – mondta halkan. – Nem mindig az, amit az ember szeretne.
Közben a kocsma mögötti udvaron megnőttek az árnyékok. A nap egy percre elbujt a felhők mögé, és Zoltánban valami különös, mellkasszorító érzés támadt: hogy ebben a faluban mindenkinek igaza van valahol – és mégis mindannyian tévednek valamiben.
Mindenesetre a történet kezdett összeállni.
De a nehezebb döntés még hátra volt: hogyan írja meg úgy, hogy egyik oldalt se bántsa feleslegesen, de az igazság se vesszen el?