VII. FEJEZET
A rendőrkapitány
A város rendőrkapitánysága a főtér sarkán állt, egy szürke négyemeletes épületben, amelyben egyszerre keveredett a régi szocialista vasbeton és a frissen festett ajtófélfák szaga. Zoltán már messziről látta a bejárat melletti tölgyfa ajtón a táblát: „Rendőrkapitányság – Becsülettel, becsületesen.”
A portálról egy fiatal járőr kísérte fel a lépcsőn. A folyosón minden ajtón más-más papírlap feszült: „Nyomozók”, „Közrendvédelmi Osztály”, „Parancsnoki Iroda”. Az utóbbi előtt a járőr megállt és bekopogott.
– Parancsnok úr, itt van a megyei hírlaptól az újságíró.
– Jöjjön csak – szólt belülről egy mély hang.
Az iroda tágas volt, és rendezett. A falon térképek, statisztikák, az íróasztalon katonás rendben akták. Az ablak mellett egy magas őszülő férfi állt, egyenruhájának makulátlan hajtásai arról árulkodtak, hogy viselője régi motoros a szakmában.
– Tótkis úr, ugye? – fordult felé a kapitány és határozott kézfogással üdvözölte. – Hallottam, hogy a faluban járt. Foglaljon helyet.
Zoltán lehuppant a fotelba, a férfi pedig vele szemben ült le. A kapitány szeme nyugodtan, de éberen figyelt.
– Tegyük tisztába, hogy miért is vagyok itt – kezdte Zoltán. – Szeretném megérteni az ott történt házkutatás részleteit. Több oldalról is beszéltem az érintettekkel.
A kapitány úgy bólintott, mint aki erre készült.
– Tudom, mire gondol. A Marika néni panasza hozzánk is eljutott. Először azt hittem, hogy valami újabb túlkapás-bejelentés. Az ember ilyenkor megtorpan, mert mostanában sokféle idők járnak errefelé. De aztán elolvastam a jegyzőkönyveket.
Az asztalra tette az egyik mappát, és előrébb tolta, hogy Zoltán is lássa a borítót:
„Házkutatás – Kisgács, 1991. március 14.
– Nézze – folytatta -, itt minden lépést rögzítünk. A kollégáim már nem ma kezdték a szakmát. Először bejelentést kaptunk lopásokról a környéken. Konkrét tárgyakról. Volt közöttük egy ritkább márkájú rádió, egy jellegzetes fúrógép, meg egy magnó, amit a jogos tulajdonosa egyből felismert. Nem sokkal később pedig információ érkezett, hogy ezeket a faluban látták viszont, a Marika néni fiánál.
Zoltán szorgalmasan jegyzetelt.
– A házkutatás ideje és módja rendben volt? – kérdezte.
A kapitány határozottan biccentett.
– Teljes mértékben. Bírói engedély, tanúk, jegyzőkönyv. A munkatársaim a szomszédokat udvariasan kérték meg, hogy legyenek jelen. Tudom, mert megnéztem az aláírásokat és a visszaigazoló nyilatkozatokat. Mindegyik szabályos volt.
A kapitány pár másodperces szünet után, kissé előrehajolt.
– Nézze, Tótkis úr. Egyáltalán nem akarom kisebbíteni az asszony felháborodását. Ő egy idős nő és érzelmileg biztos túlreagálja az ilyen helyzeteket. De az igazság az, hogy a lefoglalt tárgyak lopottak voltak. A tulajdonosaik felismerték őket. Ez tény.
– A fiú azt mondta, hogy talán túl naiv volt – jegyezte meg Zoltán.
A kapitány elmosolyodott – egyszerre szelíden és fáradtan.
– A fiú nem rossz ember. Én is ismerem a családot. De a naivitás és a nemtörődömség között vékony a határ. Ha valaki gyanús helyről vesz bármilyen holmit féláron, azt végtelen jóhiszeműséggel is nehéz elhinni, hogy tiszta ügyről van szó.
A kapitány kicsit hosszabb szünetet tartott.
– Amit a Marika néni tett– folytatta halkan –, nem bűn, csak tévedés. Viszont ártó tévedés. Mert, ha valakiről azt írják az újságban, hogy visszaélt a hatalmával, az sok év munkáját teszi tönkre.
Zoltán felnézett.
A kapitány tekintete egy pillanatra sem remegett meg.
– Én nem félek a vizsgálatoktól. Mi a törvény szerint dolgozunk. De nem szeretném, ha a valóság ellenkezője kerülne az újságba – sem úgy, hogy a rendőrt démonizálják, sem úgy, hogy a fiút szentté avatják.
A kapitány hátradőlt. Hangja most már csendesebb volt, szinte emberi.
– Tudja… a rendszerváltás után mindenki azt hitte, hogy itt aztán most már minden szabad. A panaszkodás is. A hatóság szidása is. Mert régen nem lehetett. Az emberek még most is keresik, hogyan kell élni ebben az új világban.
Zoltán elmosolyodott.
– Ez a történet talán pont erről szól.
A kapitány biccentett.
– Pontosan. Arról, hogy az igazság nem mindig ott van, ahol a leghangosabb kiabálás hallatszik.
A két férfi kezet fogott.
Zoltán távozáskor még egy pillantást vetett az üvegajtón tükröződő folyosóra – és úgy érezte, hogy minden szereplő megszólalt.
Most már csak egyetlen kérdés maradt.
Mit kezdjen ezzel a sok, egymásnak feszülő igazsággal, amikor le kell írnia a történetet.