VIII. FEJEZET
Belső dillemák
Zoltán kocsijával lassan bukdácsolt az egyenetlen aszfalton a járási székhely rendőrkapitányságáról – ahová Kisgács is tartozott –, a megyeszékhely felé. Az út két oldalán a tavaszi határ csendesebb volt, mint reggel. A fény is tompább lett, mintha kifáradt volna délutánra.
Váltáskája az anyósülésen, mellette hevert. A notesz félig kilógott belőle, benne a kusza, különböző hangszínű mondatokkal – sírással, indulattal, józan tényekkel és mentegetőzésekkel.
Hátrább dőlve, kinyújtózkodott az ülésben, miközben mindkét kezével a kormányt markolta. Figyelte az utat, és akkor jött a csend. Az a fajta, ami nem a környezetből fakad, hanem ami az ember saját fejében kezd visszhangozni.
Három igazság, és egyik sem kényelmes – gondolta magában. Az első ugye, Marika néni igazsága, akinek a hangja, újra felzúgott benne:
„A rendőrök felforgattak mindent… megfenyegették a szomszédokat… a fiam ártatlan…”
Zoltán tudta, hogy a nő szavaiban rengeteg túlzás volt, már majdhogynem mese.
De mégis: volt benne valami mély, ösztönös félelem, ami viszont nem fikció.
Egy ember, aki egész életében megtanult félni a hatalomtól és még most is a régi reflexeivel reagált, mivel az érzelmi igazsága sokszor hangosabb, mint a valós.
És Zoltán pontosan tudta, hogy ha ezt leírná – ezt a reszkető félelmet –, az sokaknak szólna. De akkor meg az igazi tényszerűség sérülne.
Mert ott van még a szomszédok igazsága, akiknek a szavai higgadtak voltak és tárgyilagosak.
„Nem fenyegettek… udvariasak voltak… láttuk a tárgyakat…”
Ők azok, akik csendben élik az életüket, és nem akarnak semmiféle balhét maguk körül.
Nem akarják a neveiket látni az újságban, ők csak azt szeretnék, hogy holnap is úgy léphessenek ki a házból, hogy a kerítésen át vagy az utcán senki ne nézzen rájuk ferde szemmel.
Egyébként ők mondták el a legegyszerűbb igazságot – mégis ők voltak a leghalkabbak.
De ebben a modern világban éppen a halk igazság az, ami a leggyakrabban elvész.
És akkor még ott van a rendőrök igazsága, amiről szintén beszélni kell – gombolyította tovább gondolatainak fonalát Zoltán.
Hiszen a kapitány mondatai tiszták és szárazak voltak, mint papíron a tinta.
„Minden szabályosan történt. A tárgyak lopottak, a tanúk aláírtak.”
Ezt nehéz megcáfolni.
Mégis ott motoszkált Zoltán fejében az a gondolat, amit a kapitány halkan, félmondatban ejtett el:
„Az emberek nem tudják eldönteni, féljenek tőlünk, vagy panaszkodjanak ránk.”
Ez a mondat többet mondott el a rendszerváltás utáni Magyarországról, mint bármilyen jegyzőkönyv.
És ha ez a mondat az újságba kerülne – annak súlya lenne.
Biztos sokan bólogatnának, mások meg felháborodnának.
Kérdés az volt: megszólaltathatja-e úgy az igazságot, hogy közben nem válik egyik fél eszközévé sem?
És mindig nincs vége, mert hiányzik még a fiú igazsága, akinek szavai fájón csengtek benne:
„Én nem akartam rosszat… csak spórolni szerettem volna… azt hittem tiszta holmi…”
Ez volt a legnehezebb, mert a fiú se nem bűnöző, se nem áldozat.
Csupán egy ember, aki rossz döntést hozott, és most fizet érte.
A bűn és balsors közötti vékony mezsgye.
Ha róla túl kedvezően, vagy elnézően ír, akkor mentegeti, ha túl keményen, akkor meg tönkreteszi.
Hogyan írjon úgy, hogy a fiú sem hős, sem bűnbak ne legyen.
Közben az autó zökkent egyet. Ez visszahozta gondolataiból a valóságba Zoltánt. A táj lassan suhant el mellette.
Eszébe jutott egy régi mondat, amit az egyik mentorától hallott még fiatal, zöldfülű újságíró korában.
Így szólt: „Az újságírás nem az igazság kitalálása, hanem az igazság megszólaltatása – úgy, hogy mindenkinek fájjon egy kicsit”.
És valóban: fájni fog Marika néninek, mert tévedett. Fájni fog a fiúnak, hogy a saját hibája is közrejátszott. Fájni fog a rendőröknek, hogy már megint magyarázkodniuk kell, és fájni fog a falunak, mert kifelé is látszik a belső zavar.
De talán éppen ezért kell megírni. Nem bántani, nem siratni, nem mentegetni. Hanem elmondani mindent, ahogy történt.
Amint kocsijával beért a városba, Zoltán tudta, a történet már készen van a fejében.
Már csak meg kell írni.