XI. FEJEZET
A falu reakciója
Kisgácsban a presszó már reggel félhétkor tele volt. A pultnál, a sörpadon, az asztalokon – mindenhol ugyanaz az újság: a megyei hírlap aznapi száma.
A kocsmáros a pult mögött hümmögött.
– Hát ezt jól megírták.
– Végre valaki nem ferdíti el – mondta az egyik férfi.
– Én mondtam, hogy nem fenyegettek minket – kontrázott egy másik.
Az asztalnál ülő, és a cikkben név nélkül szereplő szomszéd házaspár óvatosan bólogatott. Látszott rajtuk a megkönnyebbülés, de nem kérkedtek vele.
Nem így Marika néni.
Ő délelőtt, már legalább öt helyen megfordult a faluban. A lapot maga előtt tartotta, hol hangosan olvasta, hol dühösen lapozott bele, hol pedig csak magyarázott, magyarázott, és magyarázott.
Látják? Itt van! Megírta!
– De Marika néni… – próbálta az egyik szomszéd –, itt az van, hogy nem volt semmiféle fenyegetés.
– Hát azt mondom én is! – toppantott a lábával a néni. – Hogy nem fenyegetés volt… hanem hangos szó!
– De azt írja a cikk szerzője, hogy minden szabályos volt.
– Hát az újságírók se értenek mindent! Mit tudnak ők arról, ami itt volt? – legyintett a néni, és a hangja nem dühösen, inkább csak csalódottan, megremegett egy kicsit. De ez nagyobb zajt csapott a szívében, mint bármilyen rendőri intézkedés.
A fiú pedig ugyanott, a kocsma mögötti padon ült, mint múltkor, kezében az újságot szorongatva és a cikket többször is elolvasva. Arcán keveredett a szégyen és a megkönnyebbülés.
– Hát… legalább nem csinált belőlem bűnözőt – morogta magában.
A faluban egyébként volt, aki örült, hogy tiszta vizet öntöttek a pohárba, volt, aki dühös volt, mert nem az ő igazsága került a lapba, és akadt, aki csak csendben tudomásul vette a történteket.
Éppen úgy, ahogy falun szokás…