XII. FEJEZET
Vissza a helyszínre
Zoltán két nappal később újra be ült az autójába, és Kisgács felé vette az irányt. A szerkesztőség nem kérte, de ő úgy érezte, hogy nem lehet egy ilyen cikket úgy megírni, hogy az ember ne álljon bele a következményeibe is.
A faluban ugyanaz a csend fogadta, mint legelső alkalommal. Ahogy kiszállt az autójából, már nem néztek rá annyira gyanakodva, mint legelőször, de valami eltitkolt kíváncsisággal, annál inkább.
Először a kocsmába ment.
A pultos csak biccentett.
– Olvastuk a cikkét, uram. Rendben volt. Tisztes munka. Maga nem olyan, aki torzít.
Zoltán megköszönte, és a hátsó udvarra vezető ajtó felé indult. A fiú ott ült, ahol legutóbb is. Ugyanazon a padon.
– Maga visszajött? – kérdezte meglepetten.
– Megígértem, hogy szólok, ha megjelent.
A fiú bólintott.
– Anyám azóta is háborog. Én meg… hát, próbálok nem törődni vele. Szerencsére nem lett nagy baj. Csak meg kellett hallani az igazat. Az meg… néha rosszabb, mint bármi más.
Zoltán megveregette a fiú vállát.
– Érettség kell ahhoz, hogy az ember elismerje, ha hibázott – mondta. – És maga megtette.
A fiú zavart mosollyal bólintott.
– Köszönöm, hogy nem írt le túl rossznak.
– A valóság elég volt – válaszolta Zoltán.
Innen már csak egy helyre kellett mennie.