– Én is!?
– Te itthon maradsz a nagymamával. Ha ismerősre akadunk, akkor jövünk érted.
– Addig?- kesergett a barátom.
– Ülsz a löttyben, és én vigyázok rád – jelentette ki Vilmácska. – Bocsánat, lehet, hogy akkor én már itt sem leszek?- szomorodott el Vilmácska.
– Igen kislányom, amikor Vilmos elballag, hamarosan mi is visszarepülünk az édesapádhoz- magyarázta az édesanyám.
– Kár?- szomorodott el Vilmácska.
– Miért?
– Mert Teodor árva marad- sóhajtott.
– Miért maradna árva? – kérdeztem.
– Először elmegyünk mi Afrikába, aztán a testvérem a másik iskolába. Hallottam, hogy Barnabás sem fog olyan gyakran kijönni a pusztára- magyarázta Vilmácska.
–Tévedsz, mert a nyáron Petivel együtt sokat lesznek kint a pusztán- nyugtattam meg a testvéremet.
– Utána?
– Azt mondta Károly doktor, hogy…- szakított félbe Vilmácska.
– Ne folytasd! A nagymama jár a legrosszabbul. Nem tudom, hogy őrá vigyázni fog e Mop ?- nézet maga elé Vilmácska.
– Ő nem lehet bent a lakásban- figyelmeztettem Vilmácskát.
–Akkor ,Bundás, Vöri és Füstös lesznek bent az őrök? Kint pedig Kelemen?- kérdezte.
– Igen.
– Amikor Kelemen is útra kel, és utánunk jön Afrikában, mint a fecskék, akkor nem tudom, kire bízzuk a nagymamát?- sóhajtott.
Láttam, hogy gondolkodik, aztán felkiáltott.
– Meg van! Károly doktor, ő úgyis emberorvos, mit az apukám. Felvállalod?
– Igen- nevette el magát Károly doktor.
– Azt hiszem, nyugodtan vissza is mehetek Afrikába- mutatott az ágyon lévő könyvre.
– Mikor indulsz?- kérdezte Károly doktor.
– Amikor az édesanyám, de addig még van dolgom a pusztán.
– Mi az?
– Titok!- nevette el magát Vilmácska.
– Titok?
– Igen az, mert itt vannak titkok, amiről nem beszélhetek- tette a szájára az úját.
Egymásra néztünk. A kút! Teodor Vilma mellé ugrott.
– Csitt!
– Nem mondom meg, tudok én titkot tartani!- nézett szigorúan Teodorra.
– Miről beszélsz Vilmácska?- kérdezte a nagymama.
– A kígyóról, amit Kelemen talált a kútnál- vágta rá.
– Mikor?- kérdezte a nagymama.
– Amikor ott szédölögtünk.
– Mit csináltatok?
– Körbe- körbe táncolgattam, aztán…..
Édesanyám megfogta Vilma kezét.
– Gyere velem, mutatok valamit!- súgta a fülébe.
– Érdekes lesz?- kérdezte.
– Igen.
Hogy mit mutatott meg az édesanyám Vilmának, arról fogalmam sem volt? Tudtam, hogy nekem készülnöm kell, mert Károly doktornak az ideje aranyból van. Útközben elmeséltem, hogy mi az a nagytitok, amit Vilmával nem engedünk elmondani. Nevetett.
– Kivágta magát. Figyelted? Lehet, hogy látta, amikor Kelemen lakmározott. Ügyes, azt meg kell hagyni- nevette el magát Károly doktor.
Ballagásra nagy volt az iskolában a készülődés. Tánctanulás, énekórák és próbák.
Jól láttam, hogy édesanyám felszedett pár kilót, mert a vele hozott ruhák egyikét sem tudta magára húzni. Ez nem jelentett problémát, a nagymama átalakította őket. Vilmácska is nőt, egy cseppet, de az ne volt nagyon feltűnő. Egy kicsit rövidebb volt szoknyácskája, amit talán maga sem vett észre.
Nekem a nagymama varratott egy öltönyt, mert a másikat már kinőttem. Vilma ott volt, amikor felpróbáltam.
– Jó napot!- mondta és elfordult tőlem.
– Mi van?- néztem rá.
– Felnőtt lettél. Nézd meg magad !- mutatott a fülke tükrére.
– Én nem látok itt egy felnőttet sem.
– A nyakkendődet sem látod?- csodálkozva nézett rám Vilmácska.
– Azt igen.
– Csak a felnőttek kötik be vele fulladásig a nyakukat- mutatta.
Elkapott a nevetés.
– Dehogy, csak annyira, hogy ne csúszkáljon az ingjük nyakán- magyaráztam Vilmácskának.
– Apa mindig azt mondja. Én ebbe megfulladok! Édesanyám mindig rákényszeríti. Ma muszáj!- mondogatja. – Tényleg nem fogsz benne megfulladni?
¬–Nem, ebbe meg is nyugodhatsz.
–Akkor többet apáért sem kell izgulnom- sóhajtott, mintha megfejtett volna egy rejtélyt.
Elérkezett a ballagás napja. Az iskola tele volt virággal, a lépcsők és a karzatok is fel voltak díszítve. Illat felhőbe burkolózott a júniusi szombaton. Mindenki boldog volt, csak én nem. Nem az iskolát sirattam, azt sem, hogy nyolc év után alig lesz valaki, akit viszont látok, hanem azt, hogy pár nap múlva elmegy az édesanyám és a kishúgom. Károly doktor sok fotót készített az utókor számára. Az iskolaudvarba, kettesbe is kellett egy kört Vilmácskával tennem. Odahaza nagymama megint egy kislakodalomra valót készített. Azt hiszem nem csak engem ballagtatott el, hanem búcsúebédként az édesanyámnak is szólt.
Június 20-án kivittük édesanyámékat a repülőtérre. A nagymama megint sírdogált. Vilmácska is pityergett.
– Mi a baj?- néztem rá.
– Minden barátomat itt kell hagynom. Afrikába biztosan elfelejtettek- sóhajtott egy nagyot.
– Azt én nem hiszem el- simogattam meg Vilmácska fejét.
– Senki sem felejtett el?- kérdezett rám.
– Várnak.
– Az édesapám is?
– Ő nagyon, de nagyon vár.
– Akkor, agyő!- mondta és megfogta az édesanyám kezét.
Pierre már várta őket.
– Indulás !Két óra múlva Afrika felé megyünk.
– Mint a vándormadarak – motyogta az nagymama.
–Vissza fognak jönni- vigasztaltam.
– Évente egyszer egy hónapra, aztán újra elmennek.
– Nagymama az – az ő életük. Örüljünk, amikor majd újra visszatérnek- vigasztaltam a nagymamát.
– Megérem én azt Vilmoskám!
– Sok nyarat fogunk egymással tölteni.
– Gondolod?
–Tudom nagymama, tudom.
Hazafelé az édesanyám és Vilmácska járt a fejembe. A gépmadárral szálltak el Afrikába. Ott várja őket egy másik fészek. Vajon Kelemen rájuk lelhet? Butaság, majd akkor találkoznak újra, ha jövőre megjönnnek a tanyánkra. Mire hazaértünk a nagyanyám is megvigasztalódott. Igaz, hogy utána napokig sóhajtozott. Később volt egy támpont. Jöttek és mentek a levelek. Vilmácska krix – krasz rajzai, ahogy ő hívta, ott mosolyogtak a levélpapíron. Kettesben maradtunk. A barátaim amennyi időt csak tudtak, velünk voltak a tanyán. A nyáj Szilveszter gazdánál volt. Ki akartam vinni hozzá Pamacsot, de a nagymama nem engedte.
– Had ugráljon körülöttem- kérlelt.
Gazsival és Teodorral sokszor jártuk végig a pusztát. Harisnyást is titokban meglátogattuk. Mátéék ménese hol felénk legelészet, hol messzebbre hajtották. Augusztus vége felé elmentem Jánosékhoz. Nagyon szét csordára vigyázott. Ketten voltak Gellérttel.
– Jól megértittek egymást?- kérdeztem.
– Igen. Szellőnek hamarosan elleni kell- jegyezte meg.
– Letelt az ideje?
– Gyorsan szalad az idő, ha nem is hajtjuk.
Igazat adtam Jánosnak. Ez a nyár szinte egy pillantás alatt eltelt, pedig mennyi váratlan fordulatot kellett átélnünk. Lett egy nagy családom, boldogok voltunk, sokat nevetünk, és minden, akár a tarka lepke, ami az orrunk előtt röppen a magasba, már csak az emlékezetünkbe maradt meg. Vajon mit hoz a holnap? Milyen az új iskola, ami a városban vár? Sokáig jártam a pusztát, mindent számba vettem. Itt ott kattant fényképezőgépem, amit Károly doktor adott. Legalább így magammal tudok vinni valamit az én pusztámból.Megdöbbentem, hogy az idő fogytán van. Teodor dolgát is el kell rendeznünk. Nem adtam fel a reményt. Pénteken Károly doktor odahaza várt. Megkapta a várva várt meghívót a Nemzetközi Állatkiállításra. Tele voltam reménnyel. Teodor is fel volt villanyozva.
– Remélem, hogy ez a kiállítás, tényleg jó nyom lesz- magyarázta Károly doktor.
– Akkor mit fogunk tenni? -kérdeztem rá.
– Akkor cselekedni fogunk!- jelentette ki határozottan.
– Mit?
– Azt majd ott fogjuk meglátni. Indulhatunk?
– Igen.
Tele voltam izgalommal. Magamhoz vettem a fotót, amit Ábris édesapja adott. A magányos bivaly képének a másolatát. A hatalmas kiállítótér kapuján ellenőrizték a táskánkat. Nem volt benne más, mint a fényképezőgépem, és az innivaló, mert az nekem életfontosságú. A tájékoztató táblán elolvastuk, hogy melyik pavilonban mit lehet látni. Engem nem érdekelt más csak” A puszta népe „c. kiállítás. Ott kell lennie, annak, amit keresünk. Valami azt súgta, hogy ott is van. Szerettem volna, ha Teodor velem van, de ezt nem mertük megkockáztatni. Gyöngyvér alig tudott visszafogni.
– Lassan! Minden állatot, főleg a bivalyokat jól meg kell néznünk- figyelmeztetett.
– S ha Teodor egyedül lesz?
– Nem hiszem. A puszta állatvilága közt kell keresődnünk.
Percek múlva, majdnem elállt a lélegzetem.
– Ott van!- kiáltottam volna, de nem jött ki a számon egy hang sem.
– Te is azt a bivalyt nézed, amit én?- súgta Gyöngyvér.
– Igen ,és szerintem megtaláltuk Teodort!
Hol a fotót néztem, hol pedig a bivalyt. Szinte láttam, hogy a kiállított bivaly ránk néz ,és biccent a fejével, úgy éreztem, hogy lépett is egyet. Egy kis táblán, több nyelven minden fontos információ olvasható volt a bivalyokról. Ez a példány pl. a Hortobágyon élt, akár a mellette lévő szürke marha.
–Teodor. Oda kellene írni, hogy Teodor- súgtam Gyöngyvérnek.
Az őr mellénk lépett.
– Gyönyörű példány. Vajon hány éves lehetet? – kérdezett ránk.
– Husz vagy huszonöt, nem is tudom.
– Honnan tudja?- csodálkozott a válaszomon.
– Egy barátomtól. Jó lenne, ha meg tudná mondani, hogy ez a példány ,hogyan került ide?- faggatni próbáltam az őrt.
– Egy osztrák úr adta oda a kiállításra. Minden állat, ami ebben a szekcióban van, az övé. Az a szürke marha, a ló, a szamár, a sas, a róka, a fácán és stb.
A bivaly állt mereven és szembe nézett velünk.
– Beszélhetnénk az úrral?
– Nem lehet, ő már visszautazott Bécsbe.
– Kár- mondtam, de éreztem, hogy kicsordultak a könnyeim. – Mondja, a bivalynak a szeme miből van?
– Műanyagból.
– Miért?
– A valódit nem lehet visszatenni a műtest szemgödrébe.
– Én a bivaly szemét élőnek látom- mutattam Teodor szemére.
– Mintha élne? – kérdezett vissza az őr.
– Igen.
– Amikor meghozták telihold volt. A szeme visszaverte a fényt. Azt hittem, hogy ez a bivaly, elindul a Hold irányába. Még jó, hogy az ember tudja, hogy egy műtestet van a külső alatt- súgta fülembe.
– Nagyon szépen összehozták ezt a teret- jegyezte meg Károly doktor.
– Szerintem is ,ez a legszebb pavilon. Szeretik a pusztát?- érdeklődött az őr.
– Ott élek- vágtam rá.
– Akkor magának beszélnek az állatok.
– Akárcsak Teodor- szaladt ki a számon.
– Az ki?
Nem mertem többet egy szót sem szólni.
– Gyere, menjünk tovább!- kért Gyöngyvér.
– Én még maradok, hátha megszólal a bivaly lelke- súgtam Gyöngyvérnek.
– Nem lesz jó. Ha beszélsz hozzá, akkor azt hiszik, hogy… , mutatott felém és abbahagyta mondandóját.
– Nem bánom ki mit hisz! Még maradnom kell!- szisszentem fel.
Láttam, hogy az őr figyel, talán arra gondolt, hogy átlépem a szalagot, ami elválasztott a bivalytól. Nem tettem meg, pedig szerettem volna. Magamba társalogtam Teodor lelkével.
– Meddig lesznek nyitva a kiállítás?- kérdeztem rá az őrre.
– Tíz napig.
– Az jó.
– Visszajönne?
– Mindenképpen. A bivaly a kiállítás végéig ebben a pavilonban marad?
– Igen, hacsak el nem lopják- nevette el magát az őr.
– Nem lenne könnyű elmozdítani a helyéről- jegyeztem meg.
– Ez igaz. Bertold vagyok, keressen bátran, én is ismerem a pusztát – nyújtotta felém a kezét.
– Vilmos. Köszönöm a kedvességét! Holnap biztosan keresni fogom.
Gyöngyvér elrángatott, mert attól tartott, hogy odagyökerezik a lábam Teodorhoz. Nem sok mindent láttam a másik pavilonokban. Őszintén nem is érdekeltek a többiek. Alig vártam, hogy hazaérjünk. Teodor és nagymama egymással szemben ült a konyhában.
– Megjöttek!- ujjongott fel Teodor – Mi van, megtaláltátok?
Gyöngyvér bicegetett,én könnyeztem Károly doktor kimondta.
– Reméljük.
– Ha ő az, akkor meg van a társam is?!- kérdezett ránk Teodor.
– Az nincs- hajtottam le a fejemet.
Károly doktor tudományosan elmagyarázta,ha meglenne is, akkor miért nem lehetne visszaütetni a valódi szemet a műtestbe.
– A bivaly, amit találtunk nagyon hasonlít a fotón láthatóhoz. Van egy jel a szarván, közel a homlokához. Alig észrevehető, de tévedhetetlenül ott van- jegyeztem meg.
– Mindig is ott volt. Bátortól ,az apjától örökölte. Láthatom? Arról a jelről biztosan én is felismerem- nyugtatott meg a barátom.
– Igen. Bertold a teremőr segíteni fog. Egy kis dobozkába ültetünk,és kapsz egy új vászonruhát. Nem szabad kiabálnod! Semmi feltűnőség. Szembenézel a bivallyal , ha biztos vagy benne, hogy ő, akkor némán beszélsz a lelkével.
– A nagymamának is látni kell. Ott van a puszta, szinte megéled minden. A patakban folyik a víz. Néha rikkant egy madár. Huhog a bagoly, nyerít a ló, a bivaly méltóságteljesen áll és vár. Arra gondoltam közben, amíg néztem, hogy felrepülnek a darvak és a gólyák. Olyan, mint a puszta nyáron- magyarázta Károly doktor.
– Valami nekem hiányzott- szólt közbe Gyöngyvér.
– Mi?- kérdezett rá Károly doktor.
– A pásztor. Én meg is mondtam az őrnek.
– Mit mondott rá?
– Tehetünk róla.
– Hogy értette?
– Beöltözik.
– Szerinted tud ostorral is bánni?- kérdeztem Gyöngyvértől.
– Azt nem tudom, de ha megszólaltatná, akkor lenne igazi a puszta.
Ezen az éjszakán nem tudtam aludni. Károly doktorék sem mentek haza. Azt hittem, hogy a tisztaszobában vonultak be. Kimentem az udvarra. Akkor láttam, hogy nagymama körtefája alatt állnak. Figyelték a csillagokat. Gyorsan beosontam. Hátha most választanak maguknak csillagot. Visszahúzódtam a kuckómba. Kis idő múlva hallottam, hogy kinyílik a tisztaszoba ajtaja.
Reggel frissen ébredtünk. Irány a kiállítás. Bertold az őr ,be volt öltözve igazi csikósnak.
– Mit szólsz?- kérdezte, amikor meglátott. – Most már igazi a puszta?
– Még nem.
– Miért?- kérdezett rám.
– Van valami, ami még hiányzik. Nekem ezt meg kell tennem!- mutattam a dobozkámra.- Kérem, engedje meg, hogy egy látogatót idecsempészek a bivaly elé!
– Mi az?
– Ha minden igaz, akkor ennek a bivaly a valódi szeme.
Lassan vettem elő a kis dobozkát, amiben Teodor ült. Letettem a korláton belül úgy, hogy szembe nézhessen a bivallyal. Az őr nézte őket ,és egy kis idő után, nagyot csattantott az ostorával. Teodor mintha összerándult volna, a többiek meg sem mozdultak.
– Biztosan Ő. Megismerném akkor is, ha nem maradt volna meg a szarván a jel. Látod? Most is Holdat bámulja- súgta Teodor.
Álltunk némán és hallgattuk, ahogyan a pavilonban életre kel a puszta. Messziről a csikósok kurjantgattak, pattogott az ostoruk. Hagytam,hogy az én barátom, és az öreg Teodor gyönyörköjenek egymásba. Nem tudom mennyi idő telt el, amikor rákérdeztem a barátomra.
– Mehetünk?
– Egy kicsit még itt maradnék- sóhajtott Teodor.
– Nem lesz gond?- kérdeztem Bertoldot.
– Nem, én mind a kettőjükre vigyázok.
Tettünk a nagymamával egy kört. Láttam, hogy Ő is félti Teodort.
– Menjünk érte vissza, még baja eshet- súgta a fülembe a nagymama.
– Nagymama! Él, látod, él! Neki örök élete lesz!- suttogta Teodor.
Mind a ketten sírva fakadtak.
Az őrrel együtt vártuk, hogy a barátom elbúcsúzhasson, az öreg Teodortól, majd szomorúan kérte.
– Tegyél bele a löttybe!
– Miért?
– Ott talán én is sokáig fogok élni. Tudod már rájöttem, hogy páros szervek egyedül is elboldogulnak- súgta.
– Miből gondolod?
– Te is megvagy a másik veséd nélkül. Ő Barnabásban él tovább. Károly doktor szerint , ha valakinek megbetegszik az egyik szeme, és azt ki kell operálni, akkor, azt üvegből pótolni tudják.
– A te társad, pedig lehet, hogy egy másik löttyben van – nevetett Károly doktor.
– Gondolod? Én ezek után hol fogok lakni?- kérdezett ránk a barátom.
– A pusztán, vagy Vilmosnál, de az is lehet, hogy nálam- magyarázta Károly doktor.
– Mindegy, már erős vagyok, mint egy bivaly, és okos, mint az emberek. Nem csak a szemével lát az ember, hanem a szívével is- kacsintott Teodor.
– Miért?- kérdeztem rá.
– Mert megtanítottatok szeretni- nevette el magát.
– Te addig is szerettél, még nem ismertél bennünket- mondta a nagymama.
– Igen, de az más szeretet volt, mint amit tőletek kapok.
–Teodor!- néztünk rá mindannyian.
–Tudom, én nem vagyok más, mint egy bivaly szeme, de nem is bánom. Remélem az is maradok a löttyben, mind addig, amíg a kiállításokon berendezett pusztán Teodort köszönti a Hold. Most láthattátok, hogy Ö volt a puszta legöregebb , legbátrabb és legbölcsebb állata. Nyugodtam haza mehetek veletek.
– Biztos vagy benne?
– Igen, hisz láthattam Őt.
Igaza volt, megtalálták egymást. Felvettem a dobozkát , és magamhoz öleltem. Reméltem, hogy a mi Teodorunkat ez az elvállás tényleg megnyugtatta. Látta, hogy az öreg Teodor nem magányos, mert örökre körbe veszi a puszta népe, és fent van felette a legjobb barátja a Hold.
Ez volt az a történet, ami eszembe jutott a Kassai- völgyben, amikor szembe nézett velem a bivaly. Zselic csodálatos világa, éppen olyan gyönyörű, mint az én pusztám. Gondolom az is tele és tele van titkokkal, amit el akart mondani valakinek, mert különben nem vágtázott volna odáig Lajos gazdával a lova. Ma a béke, a nyugalom és a boldogság tanyája. Lajos gazda is éppen úgy szót ért minden állattal, fűvel, fával és virággal, akárcsak én. Nincs is ebben semmi különös dolog, vagy boszorkányság, csak a szemünk meglátja a távolban cikázó fecskét, a fülünk meghallja a természet zenéjét. Rájöttem, hogy nem választhatunk fájdalommentes életet, de dönthetünk, úgy is, hogy szabadok leszünk, megszökünk a múltunk elől, és bármi is történik velünk, megragadjuk az új lehetőséget. Magamat olyanak képzelem, mint Lajos gazda íjvesszőjét, ami egyenesen és hangtalanul tart a célja felé. Teodor pedig, a löttyben él tovább, és őrködik a nagymamára , mert akárcsak a mi lelkünk, az övé is szabad, mint a pusztai szél.
