XIII. FEJEZET
Marika néni házánál
A kapu most is tárva nyitva volt. Marika néni kertben állt, locsolókannával a kezében, mintha ő maga sem tudná, hogy használni akarja-e, vagy csak úgy van vele, kell valami, amibe kapaszkodhat.
Amikor meglátta Zoltánt, a meglepetéstől megrándult az arca, és mintha az öröm, a tiltakozás és a bizonytalanság sajátos elegye keveredne rajta.
– Hát maga, meg… maga visszajött?
– Igen. Szerettem volna személyesen beszélni Marika nénivel.
Az öregasszony szemében valami megcsillant ¬ mintha egy el nem sírt könny buggyant volna elő.
– Elolvastam. – mondta halkan. – Sokszor.
– És? – kérdezte óvatosan Zoltán.
A néni nagyot sóhajtott.
– Maga szép cikket írt. Csak… nem úgy, ahogy én gondoltam.
– Úgy írtam, ahogy történt.
Az asszony lehajtotta a fejét. A locsolókanna lassan leereszkedett a kezében.
– Tudja… az ember néha azt hiszi, hogy az ő igazsága az egyetlen. De… lehet, hogy én is túloztam… egy kicsit. Lehet…, hogy a félelem tette.
Ez volt az első pillanat, amikor az asszony úgy istenigazából önmagába nézett.
Aztán halkan még hozzátette:
– De jó, hogy megírta. mert legalább már mindenki látja, hogy nem vagyok bolond. Csak… megijedtem.
Zoltán bólintott.
Ez volt az első valódi megbékélés a falu és önmaga között.
A néni végül odalépett hozzá, és váratlanul erős, kemény mozdulattal megfogta Zoltán kezét.
– Köszönöm, újságíró úr! Akkor is köszönöm, ha nem teljesen úgy lett, ahogy én akartam.
Zoltán mosolyogva biccentett.
Tudja, Marika, az igazság ritkán olyan, amilyennek szeretnénk. De attól még igaz – jegyezte meg Zoltán, elköszöntek egymástól, és elindult vissza a kocsijához.
A falu fölött lassan lemenő nap, aranyló fényt vetett a házakra. Valahogy minden csendesebb, minden kicsit rendezettebb lett.
És Zoltán úgy érezte, hogy ez a történet nem csak három igazságról szólt. Hanem arról is, hogy az igazsághoz nem mindig kiabálva jut el az ember. Néha csendben, néha fájdalommal.
De végül mégiscsak megérkezik… egyszer.