Minden a föld alatt kezdődött, ahol hűvös volt és sötét. A gyökerek között apró járatok húzódtak, mint egy kereszteződés, ahol sok út keresztezi egymást, és amit csak az ismer, aki elég türelmes hozzá, hogy felfedezze.
Vekni, a kis süni, lassan ébredezett a földalatti járatában, amelyet korábban egy nyúl használt. Megmozdította tüskéit, majd óvatosan kidugta az orrát a járat szélére. Kissé düledezve, álmosan és gyanakodva mászott ki a puha avarba. A reggel még nem ért ide – mert a föld alatt mindig tovább tart az álom.
A levegő tele volt friss illatokkal: harmat, föld, virágpor, és valami különös… valami, amit még nem érzett korábban. Egy ideig kószált a növények gyökerei körül, ahol is kinézett magának egy megfigyelő állást, amiből ő, mint a kert megfigyelője kényelembe helyezheti magát. De határozottan érzett valami érdekeset…
„Valami történt odakint” – gondolta, és lassan szimatolt az orrával és figyelt.
A kert még álmos volt. A nap csak épphogy megérintette a fűszálakat, a tó tükrén pedig vékony pára lebegett. Ez a nap legszebb időpontja, amikor a napsugarak végig simítják a leveleket, a fákat és a tájat.
Vekni szeretett ilyenkor kinn lenni a szabadban.
A világ csendes volt, ő pedig kissé fáradt, mert hajnalban a szomszéd bokorban a lüke macska zörgette az ágakat, így nehezen tudott aludni. Amint a nap felkelt, beborította a csodálatos sárga arany a tájat, úgy melegedett fokozatosan az idő. Igen mára is szép időt mondtak. Sanyi papa – akinek a kertjében élt Vekni, most korán kijött a házból és sürögve-forogva topogott, mert elfelejtette, hogy mit is szeretne…
Először kereste a szemüvegét, pedig már az egyik rajta volt. Bohókásan még egy szemüveget felvett és így minden a helyére került.
A fehér szakállát is kicsit megigazgatta, majd sálat vett és egy zöld kabátot, mert fázós volt. Sanyi papa végül csak a rakoncátlan cicának adott enni. Dzsoni kutyus pedig nagy nyugalommal feküdt a verandán és várt a sorára.
Persze ő is kapott utána, hisz minden kis háziállat neki a szíve csücske volt. Viszont Dzsoni volt a legtürelmesebb az utca kutyái között.
Közben Vekni a süni a megfigyelő állásból nézte a ház körüli mozgolódást. Tudta jól, hogy Sanyi papa neki is szokott adni enni, és addig a rendetlen cicát és Dzsonit is behívja a házba, hogy ő nyugodtan ehessen. Ezért közöttük igen csak baráti volt a kapcsolat.
Ahogy a szél suhintotta a virágokat és zörgette a fák ágait, úgy egyre inkább egyértelműbb volt, hogy ez a nap más.
Vekni a megfigyelő állásból hunyorogva nézte, ahogy az öreg bácsi a kert végébe ballag. A kabátja zsebében valami csörgött, és minden lépésnél halk koppanást hallatott. A süni fülét hegyezte.
„Ez nem a kulcscsomó. Az sokkal hangosabb” – morfondírozott.
Sanyi papa megállt a nagy diófa alatt, körbenézett, mintha attól tartana, hogy valaki lesi. Aztán lehajolt, és valamit letett a földre. Egy apró, kerek fémdobozt. A tetején virágminták voltak, olyan régi, kopott festéssel, amit már csak a padlásról előkerült kincseken látni.
Vekni lassan előrébb araszolt, de még mindig a bokrok takarásában maradt.
Sanyi papa kinyitotta a dobozt. A süni orrához ekkor elért egy különös illat: édes, fűszeres, ismerős… és mégis ritka.
„Ez… ez mézes mogyoró!” – dobbant meg Vekni szíve.
A kedvence. A világ legjobb dolga. Amiért még a tüskéit is hajlandó kisimítani.
Sanyi papa halkan megszólalt, mintha valakihez beszélne:
– Tudom ám, hogy itt vagy valahol, te kis csavargó. Ma különleges nap van. Ezt neked hoztam.
Vekni megdermedt. Nem mozdult. Csak figyelt.
Az Öreg letette a dobozt a diófa tövébe, majd lassan elindult vissza a ház felé. A kabátja zsebében még mindig csörgött valami, de most már halkabban. Vekni már épp elindult volna a diófa tövéhez, hogy megszerezze a mézes bogyót, amikor hirtelen valami megmozdult a feje fölött.
Egy nagy, fekete árnyék suhant át a kert felett. A süni ösztönösen összegömbölyödött, tüskéi felborzolódtak.
Egy varjú volt az. Hangosan károgott egyet, majd leszállt pontosan a fémdoboz mellé.
– Kááár! Kááár! – rikácsolta, és a csőrével megkocogtatta a doboz tetejét.
Vekni kikukucskált a tüskéi közül. „Nehogy hozzá nyúlj! Ez az Én mézes bogyóm…” – gondolta sértődötten.
A varjú azonban nem törődött vele. Kinyitotta a dobozt, beleszagolt, majd megpróbált kicsippenteni egy darabot.
Vekni felháborodottan szuszogott, és óvatosan elindult a doboz felé. De ahogy közelebb ért, valami a lábára tekeredett. Egy vékony, rozsdás drót, amit Sanyi papa tegnap felejtett ott, amikor a rózsabokrokat kötözte. Alig tudott kiszabadulni belőle.
Majd mire nagy nehezen sikerült elindulnia, újra problémába ütközött.
A süni megbotlott, és egy kis huppanással belecsúszott egy sekély gödörbe, amit a kutya ásott ki korábban. A gödör alján pedig valami ragacsos, barna massza volt. „Fujj, de undi” – gondolta magában – bár az illata jó volt. Rá is jött hamar, hogy csak Sanyi papa szilvalekváros befőttjének maradéka, amit a macska borított ki előző nap.
Vekni lába beleragadt. A tüskéihez is tapadt egy kevés. A süni felháborodottan fújt egyet.
– „Jaj… ne már… „– morgolódott magában. „Most hogy menjek oda? A varjú mindent megeszik!”
A varjú ekkor felkapott egy mézes bogyót, és diadalmasan károgott:
– Káááár! Ez az enyém! A süni nekifeszült a ragacsos masszának, megmozdította a lábát, majd még egyszer… és végül kiszabadult.
Ez a varjú igazán szörnyen viselkedik. Mire Vekni odaért teljes erővel lecsapott rá. Nagy sebességgel lerepült a fáról és megtámadta, de szerencséje a tüskéje megvédte a kis sünit.
De ez nem tántorította el, hangos károgás és suhanó támadásokkal próbálta legyőzni őt, mert azért a mézes bogyót mindenki szereti. A varjú végül felkiáltott mérgében : „Nem engedem, hogy meg egyed! Úgy is az enyém lesz az egész!”
Süni barátunk nem hagyta magát. De nem is gondolta volna, hogy Sanyi papa mindezt látta és megelégelte a varjú mohóságát. Fogott egy régi seprűt, és elindult a verandáról a kertbe, hogy megvédje kis barátját.
Hangosan mondta is mérgesen: -„Menj innen te szörnyűség!”, „Tünés! Tünés innen! Megfőzlek vacsorára!” még ezt is mondta: „Rád küldöm azt a rakoncátlan macskát!”
… Végül jó pár percnyi küzdelem után sikerült végül úgy elijeszteni, hogy tényleg elrepült a kertből. Vekni is tudott enni egy kicsit a mézes bogyókból, már ami megmaradt belőle.
A nap már magasan járt, a meleg szellő átjárta a kankalinnal, rózsákkal és az almafákkal ültetett kertet. Már nyoma sem volt a hajnali hűvösségnek. A szomszédból áthallatszódott Panka a kis hullámos papagáj hangja, ahogy lelkesen csivitel.
Máshonnan pedig a Berni kedves ugatását lehett hallani. A szél vitte a szomszéd hatalmas karámjában nyerítő lovak hangját. Sanyi papa délután lefeküdt aludni, mert elfáradt a varjú kergetésben. A rendetlen cica pedig átugrott a kerítésen és el is tűnt a borostyánok sűrűjében.
Dzsoni kutyus odament Veknihez lassan és határozottan és ezt mondta: „ne felejtsd el, hogy találkozó lesz”. A süni ezt mondta: „de jó, hogy szóltál, nekem időben kell indulnom, mert sokat kell odáig sétálnom.”
Nem is gondolta volna, hogy mielőtt az éjjel eljön, vissza fog térni a lopkodó varjú. A délután a maga nyugalmában telt el. A darazsak dünnyögtek a sufni tetején, mert ott tanyáztak régóta. A kert páfrányán épp egy katica csapat illegette magát jókedvűen. A vályogházz oldalán pedig a szép zöld gyíkok futkároztak és kergetőztek. Színük mint az ég kékje és a friss fű, olyanok voltak.
Mikor az este már leszállt bizony valóban visszajött a Varjú, mert meg akarta hiúsítani az éjjeli titkos talákozót a tónál. Határozottan azt akarta, hogy Vekni ne jusson el oda.
Amikor már a csillagok figyeltek őrszemekként az égen, és a hold tágas mosolyt vetett, akkor a tücskök cirippelése közben halk motoszkálással indult útnak a fák, bokrok és a kúszó növények indái alatt a kis süni. A Varjú nagy károgással figyelte, hogy honnan érkezik a motoszkálás, leste és le is szállt a fűre majd fürkészően nézte, hogy meg állíthassa… de nem sikerült.
Dzsoni sem hagyta, hogy a károgónak az akciója sikerüljön, úgyhogy nekifutott – ami nem sokszor fordult elő – és próbálta elkergetni.
A galambok már hurrogtak vidáman, ők is megérkeztek, majd a vakond is. A szitakötők tánca is elkezdődött.
Panka is ott volt az egyik ágon, valamint a másik szomszédból Kami a kis kaméleon.
Topáz pedig a teknős a kerti tavacska középső kövén várt meg mindenkit.
De még ők sem tudták, hogy a varjú, ha most még sikerült is elkergetni őt, vissza fog térni valamikor.
Most viszont a titkos éjjeli találkozó vette kezdetét. És lassan körvonalazódott, hogy minden résztvevőnek különleges volt ez a nap. De most, Vekni is érezte és Dzsoni is, hogy milyen csodálatos a barátok között lenni biztonságban, nyugalomban a természet ölében.
