Egyszer volt, hol nem volt, egy kisváros szélén élt egy kismackó, akit Misinek hívtak. Misi szerette a régi házukat, az utcát, ahol futkározott, és legfőképp az óvodáját, ahol mindenkit ismert.
Egy nap azonban Anyamackó és Apamackó azt mondták: – Új helyre költözünk,apa más munkát kapott.
Misi bólintott, de belül összeszorult a pocakja. Elérkezett a nagy nap. Az új ház más illatú volt. Az utcák másképp kanyarodtak. És ami a legnehezebb volt: új óvodába kellett mennie.
Az első napon Misi csendben ült az asztalka mellett. A többiek nevettek, beszélgettek, játszottak. De nem úgy, ahogy a régi barátai. Nem ugyanazokat a játékokat szerették, és nem ismerték Misi szokásait sem.
– Inkább egyedül leszek – gondolta Misi, és az asztalra hajtotta fejét.
Napokig nem akart senkivel játszani. Ha hívták, megrázta a fejét. – Nem – mondta halkan. – Én ezt nem így szoktam.
Az óvónéni, Bodza néni, észrevette ezt. Nem sürgette Misit. Csak mellé ült. Misi vonakodva kérdezte:- óvónéni itt miért nem olyanok a gyerekek mint a barátaim?
– Itt mindenki kicsit más,de mindenki a barátod szeretne lenni,ha te is szeretnéd
;mondta. Misi vont a vállán eggyett.
Egy délelőtt egy kisnyuszi odagurított Misi elé egy labdát. Nem szólt semmit. Csak mosolygott. Misi visszagurította. Aztán újra. És még egyszer.
Másnap már együtt építettek tornyot. A harmadik napon Misi nevetett is.
Nem lett minden pont olyan, mint a régi óvodában. De lett valami más. Új nevetések. Új játékok. Új barátok.
Egy este Misi ezt mondta: – Hiányoznak a régi barátaim… de itt is jó.
Anyamackó megsimogatta. – A szívedben elférnek a régiek és az újak is.
Misi elmosolyodott. És másnap reggel már nem szorult úgy a pocakja, amikor belépett az óvodába.
