Egyszer régen, a felhők fölött élt egy fiatal szélfiú, akit Szellőnek hívtak. Vidám és játékos volt, szeretett a virágok között táncolni, és halkan ringatni a faleveleket.
Egy napon azonban Szellő nagyon mérges lett. Édesanyja és édesapja megszidták, mert nem figyelt rájuk, és folyton bajba keverte magát.
– Szellő, hallgass ránk! – mondta az anyukája.
– Tanulj meg uralkodni magadon! – tette hozzá az apukája.
De Szellő csak még dühösebb lett.
– Nem akarok senkire hallgatni! – kiáltotta.
Mérgében egyre erősebben kezdett fújni. Először csak a levelek repültek szanaszét, aztán a szélvihar egyre nagyobb lett. Szellő vadul süvített a föld felett.
A földön az emberek éppen dolgoztak. A gazdák gondosan gondozták a veteményest, mások frissen kiteregetett ruhákat szárítottak, néhányan pedig házat építettek.
De a dühös Szellő mindent összekuszált. Kitépte a fiatal növényeket, elfújta a ruhákat a kötelekről, és ledöntötte az építők szépen felrakott deszkáit. Az emberek szomorúan nézték a kárt.
Amikor Szellő meglátta, mit tett, elszégyellte magát.
– Én ezt nem akartam… – suttogta.
Ekkor odalépett hozzá az édesanyja.
– Látod, kisfiam? Amikor a düh irányít bennünket, olyat is tehetünk, amivel másoknak fájdalmat okozunk.
Az apukája megsimogatta.
– A harag természetes érzés. De mielőtt cselekszünk, meg kell tanulnunk megnyugodni.
Szellő lehajtotta a fejét.
– Sajnálom. Legközelebb nem dühből fogok cselekedni.
Ezután óvatosan és gyengéden fújt végig a földeken. Segített felszárítani a nedves földet, visszavitte a ruhákat a kertekbe, és hűs levegőt vitt az embereknek.
Az emberek újra mosolyogtak, Szellő pedig megtanulta élete egyik legfontosabb leckéjét.
