Mariolka, a koszorúsék leánya éppen friss virágok, cserjeszálak után járt az erdőn. Annyira belefeledkezett a munkájába, észre sem vette, hogy egyre beljebb és beljebb sodródik a rengetegben. Mikor aztán fölkerekedett, hogy ideje volna visszafele indulnia, hogy még az éj beállta előtt elérje a falut, hirtelen azon kapta magát, hogy rettentően messzire és mélyre keveredett.
Amint arra felé igyekezett, amerre a visszautat sejtette, egyszer csak megzörren egy bokor, nem messze tőle. Kíváncsian fordul abba az irányba, de uram, irgalmazz! Egy hatalmas fehér állat ugrott elő mögüle. A hatalmas nagy bődülés arra késztette a leányt, hogy gyorsan meneküljön el, mielőtt a szörnyű vadállat felfalná. Igyekezett, ahogy csak a lába bírta! S bár az ijesztő fenevad, robusztus alkata miatt inkább csak csörtetett, mint szaladt – akárcsak egy elefánt – nem ártott a sietség.
Bár Mariolka megtehette volna, hogy kíváncsiságában hátra-hátrapillant, hogy jobban szemügyre vegye ezt a különös lényt, amihez még csak hasonlót sem látott soha, mégsem tette, hiszen attól rettegett, mi is történne akkor, hogyha véletlen megbotlik és elesik. Megelégedett annyival, amennyit az első pillanatban látott: kétembernyi magas, vaskos végtagokkal, tetőtől-talpig hihetetlenül dús, fehér bundával.
Addig-addig vitte az igyekezete, mígnem végre meglátta a kosárfonóék házát. Hangtalan rimánkodott: csak érje el a kis viskót épségben! Az öreg kosárfonó asszony is észrevette Mariolka közeledő alakját az ablakból, majd meglátta a nyomában loholó fehérséget is. Azon nyomban szélesre tárta düledező vályogviskójuk ajtaját, hogy a fiatal Mariolka mielőbb behussanhasson rajta. Ketten aztán jól bereteszelték, a kis Kátya, az asszony leánykája pedig még egy széket is odahozott, hogy el is torlaszolhassák azt. A lény nekiütközött az ajtónak, hogy beleremegtek a falak! Ugyan kissé elterült a földön, ami egy kevés gondolkodási időt engedett a házban tartózkodóknak, de ez nem tartott sokáig. A szörny hamar talpra szökkent és hörögve-morogva ugrott neki előbb az elülső falnak, majd ismét az ajtónak. Felszisszen erre kosárfonóné:
– Ajjaj, ez így nem lesz jó! Az én kicsi házam így nem fogja sokáig bírni… – sopánkodott, fel-alá járkálva idegességében, majd támadt egy ötlete – Siessünk a hátsó ajtóhoz és fussunk! Gyorsan!
Alighogy kisurrantak, máris recsegni-ropogni kezdett az épület, s néhány pillanattal később már csak a romjai emlékeztettek arra, hogy ott valaha egy viskó állt. Amint a szörnyeteg felocsúdott, hogy bizony rászedték, nem sokra rá felfedezte a távolban igyekvő hármast. Gondolkodás nélkül utánuk iramodott. Elöl rohant Mariolka, utána a kicsi Kátya, sor végén a kosárfonó asszony. Mögöttük, kissé lemaradva, süvöltve-prüszkölve üldözte őket a szörnyeteg.
Addig futottak, mígnem a távolban meglátták a szénégető házát. Kövekből épült, erős háznak látszott, s már előre örültek: no, végre, megmenekültünk!
Odaérve mind a hárman zörgettek, dörömböltek a tömör faajtón, s egyre csak rimánkodtak:
– Erisszél bé, jó szénégető bátyám, különben elkapnak és felfalnak minket!
Már csupán néhány ugrásnyi választotta el őket attól, hogy a különös teremtmény vacsorafogásai legyenek, amikor nyílik az ajtó és egy meglett korú ember nyit ajtót, értetlenül bámulva a három fehérnépet. Mielőtt azonban akár csak egyet is nyikkanhatna, a három nőszemély elhussan mellette; így ő maga is meglátja a barátságtalan jószágot és azon melegében rácsapja az ajtót. A vadállat pedig az ajtónak puffant, akárcsak az előbb.
Amint az öreg felocsúdik és túlteszi magát a hirtelen meglepettségen, akkor ijed ám meg igazán! De azért csak kiles az ajtó melletti ablak sarkából, hogy megbizonyosodjék róla, csakugyan azt látja-e, amit látni vélt az imént. Ezt követően, amikor a szörny elkezdi ostromolni a falakat, megfordult, hogy rátekint a három, megszeppent hölgyre. Megesik rajtuk a szíve és hellyel kínálja őket kis asztalkája körül. Az asztalon korsó, benne friss vízzel: az öreg jó szívvel osztogatja, hiszen biztos kimelegedtek ennyi lótás-futás után. Tudta, hogy nagyon messziről rohanhattak ideáig, hiszen a lény nem a közelben él.
– Tényleg tudja, bátyám, hogy miféle szerzet ez? – kérdi a kosárfonó asszony elkerekedett szemekkel.
– Kérem, meséljen! Mesét, mesét! – lelkendezett a kis Kátya, amint kezdett biztos lenni abban, itt már nem érheti őket semmi baj.
– Nos, rendben. – állt rá a szénégető – Ez a lény, ő a nagy fagykan. Ma már csak kevesen vannak. Időről időre aláereszkednek a Kárpátok csúcsai közül, ki tudja, miért. Sokan úgy gondolták, táplálkozni jönnek. – majd közelebb hajolva így folytatta – Nagyon titokzatos teremtmények: akadtak, akik a fejükbe vették, hogy felkutatják őket és fényt derítenek rejtélyeikre. De többségüket, azt mondják, soha többé nem látták viszont. – és sóhajtva kortyolt a vízből.
– És akik visszatértek? Ők mit tudtak meg? – kérdezte Mariolka izgatottan.
– Ők nem jártak sikerrel. Nem találták meg a fagykanokat. – a hölgyek összenéznek.
Ebben a pillanatban a monoton pufogás, ami a fagykan próbálkozásait kísérte, hirtelen egy tompa reccsenés törte meg. A kisleány, a nő és az asszony rémülten pillantott az ajtóra. Az öreg is arrafelé fordult; elfintorította kicsit a száját, majd megjegyezte:
– Kitartóbb, mint hittem… – majd rövid gondolkodás után vendégei felé fordulva így szólt – Van a háznak egy hátulsó kijárata: azon keresztül kijuthatunk és elmenekülhetünk.
A reccsenések egyre hangosabbak lettek, de szemmel láthatóan a fagykan számára kicsit nagyobb falat, mint a pici viskó. A szénégető kitessékelte a hölgyeket a kijáraton, majd maga mögött halkan becsukta és még be is zárta. Négyesben osontak tovább. Mariolka vezette a csapatot, őt követte a kicsi Kátya, utánuk bicegett a kosárfonó asszony – akinek már fájt a lába a gyors iramú jövés-menéstől – a sor végén pedig a szénégető kocogott a maga öreges módján.
– Erre, erre! Nincs már messze a falum. Ott biztonságban leszünk. – biztatta kimerülőben lévő útitársait Mariolka.
Már éppen lebukott a nap a hegyek mögött, amikor megpillantották a falu fényeit. Ugyanebben a minutában ismét felharsant mögöttük a fagykan fülsértő ordítása. Megbirkózott a hátulsó, kovácsolt vassal megerősített, ugyancsak tömör faajtóval és jócskán megrövidítve a köztük lévő távolságot, újra a nyomukba szegődött. Bár már lógó-lobogó nyelve jelezte számukra, hogy üldözőjük bizony kezd belefáradni zsákmánya hajszolásába, csak nem akarta feladni a kergetést. Hangos zilálását hallva embereink úgy döntöttek, megpróbálnak még egy picikét gyorsítani a lépteiken.
Amint egyre közelebb jutottak a faluhoz, úgy nőtt abban egyre inkább a nyüzsgés. Bár a falucska őrszemei előbb csak a nagy fehér vadállatot fedezték fel, amint egyenesen feléjük tart, és a menekülőket csak később vették észre, azonnal riadót fújtak. Az amúgy békés településre vezető, kicsiny fahíd lábánál – ami egy csorgón át vezetett – egyre több férfiember sorakozott fel sarlóval, kapával, ásóval a kézben; jó magasba tartva azt, hátha a szörnyetegnek idő közben ettől inába száll a bátorsága, majd meggondolja magát és irányt változtat. Nem így történt.
Az üldözöttek épségben átértek a hidacskán, viszont a fagykan gondolkodás nélkül utánuk vetette magát. Ez kellett csak! A nagy állat súlya alatt beszakadt a fahíd, ő pedig egyenest a vízbe pottyant! A már egyébként is lógó nyelvű fagykan egy ideig ugyan próbálkozott felkapaszkodni a meredek falon, azonban végső kimerültségében az visszacsúszott és elmerült a vízben.
Sose látták többet. De ki tudja: végül is a fagykanok nagyon titokzatos lények, amint azt az öreg szénégető mondta. Hátha csak elúszott és keresett egy sekélyebb partszakaszt, ahol ki tudott mászni. Talán még most is él valahol máshol, távol régi otthonától. Lehet, hogy azóta lemondott az emberhúsról, miután így pórul járt.
A falubeli jóemberek másnap elkísérték a szánégetőt a kőből épült házhoz, amelynek ajtajait a fagykan teljesen tönkretette és örömmel készítettek helyettük újakat. Jó masszív fából, mint amilyenek az előzőek voltak, hisz ki tudja, mikor tehetnek újra jó szolgálatot a leendő vendégeknek, menekülőknek. Az alkotások még aznap elkészültek, a szénégető bácsi pedig hálás volt nekik a segítségért. Nagyon szépen megköszönte, majd a kosárfonóékhoz fordult. Szépen kérte őket, lakjanak ezentúl nála, hiszen nagyon magányosnak érzi egyedül élni ebben a nagy házban, egyébként is megkedvelte őket a közös kaland során. Kátya és a mamája – visszagondolva viskójuk kártyavárként való összedőlésére – örömmel tettek eleget a meghívásnak és boldogan ölelték körül az öreget.
A hatalmas fagykan története pedig azóta is tovább él és nemzedékről-nemzedékre száll, hiszen akkor és ott sokan látták lomha, bundás alakját, hallották dühös üvöltését, sőt, valaki majdnem egy egész délutánt töltött azzal, hogy elmeneküljön előle.
Itt a vége, fuss el véle!