Az óriási csillag lopás
Hadd meséljem el neked, hogyan tűntek el, és kerültek vissza a csillagok Pálcikaváros égboltjára. Ez egy nagyon régi történet, de az idősebbek még emlékeznek rá.
Történt egyik kora este, hogy egy Hullócsillaggyűjtő munkába készülődött. Lassan nyolc óra volt, el kellett indulnia, hogy időben felérjen egy magas ház tetejére. Gondosan hátizsákjába tette az üvegdobozát (egy ilyen dobozba egyébként két-három csillag fér maximum, hogy kényelmesen ellegyenek). Elemózsiát is csomagolt, mert nem jó korgó gyomorral csillagokra vadászni a sötét éjszakában. Gyalog indult útnak, mentében oda-odaköszönt más Hullócsillaggyűjtőknek.
Lassan elnéptelenedett az utca, csak csillaggyűjtők vagy állommanók jöttek-mentek. Kellemes tavaszi éjszaka volt, az utcai lámpák lassan kigyúltak, a bennük levő kiscsillagok ragyogóan világítottak. Végül odaért a számára kijelölt, magas házhoz. Én mondom nektek, volt vagy húsz emeletnyi magas. A Hullócsillaggyűjtő kinyitotta esernyőjét – amit minden pálcikavárosi magánál hordott –, és várt. Várt. Míg egyszer csak, egy hirtelen fuvallat belekapott, és lassan felemelte őt a földről. Lassan himbálózva egyre magasabbra emelkedett, negyedik emelet… nyolcadik emelet… tizenharmadik emelet… még magasabbra, még egy kicsit… És végül elérte a tetőt. Kicsit még feljebb szállt, hogy biztonságosan le tudjon ereszkedni. Oldalra irányította az esernyőjét, és lassan földet ért. Keresett egy arra alkalmas helyet, és leült a háztetőn.
– Valami nem stimmel – gondolta magában. – Ilyenkor már szoktak fent lenni csillagok, most egy sincs. – Ránézett az órájára, már elmúlt kilenc. Körülnézett, és látta, hogy más csillaggyűjtők is értetlenkedve kémlelik az égboltot távcsöveikkel, majd néznek egymásra háztetőről háztetőre.
– Eltűntek a csillagok! – kiáltotta valaki, aztán egyre többen kapcsolódtak be. – Ki látott már ilyet?! Nem látok semmit! – Hol vannak a csillagok, látja valaki őket?! – A pálcikás mindenségit! Hát gumilabda legyek, ha ezt értem!
Teljes lett a zűrzavar. A sötétség viszont egyre nőtt. A Hold ugyan fent volt az égen, és világított, de csillag sehol sem látszott. A Hullócsillaggyűjtők tehetetlenül nézelődtek egymásra a tetőkön, ilyen még sosem fordult elő. Nem volt jobb ötletük, összegyűltek a város főterén, hogy megvitassák hogyan tovább.
– Elő kell keríteni a csillagjainkat, és vissza kell tennünk őket az égre! – született meg az egyhangú döntés. Igen ám, de hol lehetnek…? – tanácstalankodtak. Sajnos semmi használható ötlet nem jutott eszükbe.
Eljött a hajnal, a csillaggyűjtögetők hazaindultak, de ez a probléma nem maradhatott titokban, ugyanis néhány álommanó is megjelent a főtéren. Így hát reggelre már az egész város erről beszélt és tanakodott, miként lehetne megoldani ezt a szörnyű esetet.
Munkába indult például egy Szivárványfestő is, a kollégáival. Elment a Szivárvány gyárig, ott magához vette a szükséges felszerelést – különböző méretű ecsetek, festékpaletta, és a speciális esőköpeny, szürke színű, hogy rejtve maradjon a kíváncsiskodó szemek elől. Mindent bepakolt a hátizsákjába, és elindult a léghajóleszálló-parkoló felé.
Már több festő is várakozott, mire odaért. Ismerőseinek biccentett fejével, néhányukkal kezet rázott. Sustorgó beszélgetésekből kihallotta, hogy majdnem mindenkit az eltűnt csillagok foglalkoztatnak. Volt, aki azt mondta.
– Engem ez egyáltalán nem érdekel. Éjjel alszom, úgysem látom őket.
Mire egy másik:
– Érdekelhetne, hisz ők világítják meg éjjelente az ut-cáinkat, tán sötétben szeretnél bolyongani ezután?
Megérkezett a léghajó. Zurrogva-fújtatva, nagy port kavarva leszállt az arra kijelölt helyen. Óriási, szivar alakú levegővel teli párnája ide oda libegett a felkavart huzattól. A munkások beszálltak.
– Kérem, kapcsolják be biztonsági öveiket! – szólalt meg a hangosbemondó. – Ma is a legmagasabb ponton kezdjük a festést, mintegy… – és itt valami recsegés-ropogás hallatszott, így sajnos nem derült ki, milyen magasan. De nem volt baj, mert már hozzászoktak a magassághoz.
– Felszállás… felszállás! – kiabált a hangosbemondó.
Először csak a házak teteje fölé emelkedtek, aztán egy-két madár bekukkantott az ablakokon, végül már a felhők között szálltak. Szürke égen komor gombóc felhők terpeszkedtek.
– Jó kis esőt kaphattak az éjjel az emberek – mondo-gatták a Szivárványfestők.
– Elértük a Szivárványszintet – szólt újra a bemondó.
– Kérem, készüljenek a festéshez! – A Szivárványfestők, biztosítókötéllel rögzítették magukat a léghajóhoz, majd az egyik kezükben óriási palettát tartva, a másikban ecsetet, hozzáláttak a pingáláshoz.
Mindenki más-más réteget kezdett el, és ügyeltek arra, hogy ne csusszanjanak át a másik színbe.
Teltek az órák, szépen alakult a szivárvány az égen, a léghajót erre meg arra kormányozta a léhajóvezető, mikor merre volt szükséges.
Amint ott festegettek, ez egyik festő visszamászott a léghajóra, és elővette elemózsiás táskáját, megéhezett. Miközben eszegetett, kifelé nézelődött egy korláton át. Egyszer csak megdörgölte a szemét… aztán még egyszer… és még egyszer.
– Te szent égi paca! – kiáltott fel. – Gyorsan, ide mindenki azonnal, hamarjában!
A többi Szivárványfestő nem tudta mire vélni, mi lehet olyan rettentően sürgős-fontos, de lassan azért visszamásztak a léghajóba.
– Mi az, mi ütött beléd? Mit sipítozol? – kérdezgették a többiek.
– Odanézzetek! -mutatott lefelé a fák közé, egy völgyre. –Oda… oda…!
– Én nem látok semmit, egyébként sem érdekel, nem erre lakom – mondta valaki.
– Egy Sárkány… – szólt elhűlve valaki.
– MI? Hogy mit mondasz? – kérdezte valaki.
– Mondom, egy Sárkány – szólt az előző.
– Az bizony! – vágta rá, aki legelőször kiabálni kezdett. – Gyorsan, egy távcsövet! – kiáltotta, és a korlát alatti tartóból elővett egyet.
A többiek is követték a példáját.
A messzilátóval tisztára kivehető volt, amint egy pisztáciazöld Sárkány két apró mellső szárnnyal (amik kék színűek voltak) heverészik a völgyben. Ahogyan lélegzett, a fák csak úgy hajladoztak. Amikor beszívta a levegőt, felé hajoltak, amikor kifújta, elhajoltak.
– Valami van a kezében. Azt nézzétek! – kiabálta a hangosbemondó.
Ezek szerint a vezető is a Sárkányt kémlelte.
Mindannyian odafordították a távcsöveiket. És valóban… a Sárkány kezében egy óriási, befőttesüvegnek látszó valami volt, amit forgatott és nézegetett. Mint egy kisgyerkőc egy hógömböt vagy kaleidoszkópot.
– Ti látjátok, mi van az üvegben? – kérdezte valaki. – Homályos a távcsövem, nem látom.
Mindenki feszülten figyelt. Egyszer csak valaki megszólalt:
– Szent tintafolt! A csillagjaink, ha mondom… a csillagjaink!
– A csillagjaink…? De hát miért…?
– Minek kellenek neki a csillagjaink? Azonnal szerezzük vissza őket!
Ilyen és ehhez hasonló mondatok hangzottak fel a léghajó fedélzetén.
Végül abban egyeztek meg, hogy a Léghajóvezető a térképen megjelöli a Sárkány pontos felbukkanásának helyét, aztán visszaszállnak a városba, és a főtéren megvitatják a többi városlakóval, hogy mitévők legyenek. A vezető rádión leszólt a központi Léghajó hangárba, és utasításba adta, hogy a lehető legtöbben gyűljenek össze a főtéren, mert fontos dolgot kell megbeszélnie a városnak.
Mire a léghajó landolt, a téren már sok városlakó álldogált, kíváncsian várva a híreket. A szót az a Szivárványfestő ragadta magához, aki legelőször vette észre a Sárkányt.
– Ide figyeljetek, lakók! Pálcikaváros minden lakója… Megtaláltuk az ellopott csillagokat.
Izgatottság futott végig a tömegen
– Húúú…! Hol? Nahát… Ez gyors volt – hallatszott a tömegből.
– És vissza is lehet szerezni őket, egyetlen probléma, hogy egy Sárkánynál vannak.
Mindenki még izgatottabb lett.
– Sárkány? Egy igazi?
– Mégis minek neki az a sok csillag?
– Azonnal hozzuk el tőle! Vagy hagyjuk ott…
Megállapodtak, hogy – bár még egyikük sem látott soha Sárkányt, nemhogy egyezkedett volna vele –, először diplomatikus úton, barátságosan próbálják meg visszaszerezni a csillagokat. Delegációt állítottak fel, ami még aznap elindult a völgybe. A delegációba bárki jelentkezhetett, aki elég bátor volt.
Két léghajónyi lakó gyűlt össze. (Nem voltak túl bátrak). Az első Léghajóvezetőnél volt a térkép, amint felszállt, utána indult a második. A delegáció izgatott volt.
– Jó, de hogy kérjük vissza? Mit mondjunk neki?
– Elvesszük, és kész!
– Szerintem hagyni kéne a túróba.
–És ha nem érti, amit mondunk?
– Megoldjuk, csak érjünk oda.
A Léghajóvezető úgy döntött, hogy egy biztonságos helyen landol a fák között, de nem messzi a völgytől, hogy barátságtalan fogadtatás esetén gyorsan el tudjanak menekülni.
Mikor mindkét léghajó földet ért, kiszálltak az utasok. Megegyeztek abban, hogy a vezetők itt maradnak, őrzik a hajókat, és szükség esetén gyorsan beindítják őket. Elindultak. Ahogy közeledtek, egyre erősebben lehetett érezni a levegő áramlásán, hogy a Sárkány szuszog. Néha hátráltak, néha meg előrelódultak mentükben.
Na de ki beszéljen a sárkánnyal? Egy emberként, helyeslően bólogattak.
– Beszéljen vele az, aki észrevette. Végül is miatta vagyunk itt.
– Így-így! – helyeselt mindenki.
Lassan elérték a tisztást. Valóban ott volt a Sárkány, heverészett, és nézegette a kezében lévő óriási üveget, amiben most már tisztán láthatóak voltak a csillagok. Maga a Sárkány nem tűnt túl veszedelmesnek, csak óriási nagy volt. A delegáció araszolni kezdett, ügyelve arra, hogy legelöl az legyen, aki beszélni fog vele. A szónok vett egy nagy lélegzetet, kifújta, összeszedte minden bátorságát, és előrelépett.
– Elnézést kérek, Ősárkányossága… – kezdte halkan, de hangja egyre erősödött.
Ekkor a Sárkány ránézett. Kíváncsian méregette a pöttömnyi kis városlakót, aki akkora volt, mint a Sárkány egyik lábujja.
– Egy aprócska teremtmény – szólalt meg a Sárkány. Hangjában némi lelkesedés hallatszott. – Mi járatban vagy errefelé?
– Nos, kérem szépen, mélyen tisztelt Sárkány. Én a csillagjainkat szeretném visszakérni…
A delegáció tagja rezzenéstelen arccal, pislogva figyelte a párbeszédet.
– A csillagjaitokat? – kérdezte a Sárkány. – Mármint, hogy ezeket? – kérdezte és óvatosan megrázta az üveget.
– Igen, tisztelt Sárkány… azokat, és kérem szépen ne tessék rázogatni őket, azt nem szeretik.
– Minek nektek ez a sok csillag? – kérdezte a Sárkány.
– Tetszik tudni, ezek a csillagok világítják meg nálunk az eget éjszakánként, és ha lehullanak, a Hullócsillag-gyűjtők összeszedik őket, és a város utcalámpáiba kerülnek. Így most sötét van éjszaka, és a csillaggyűjtők-nek nincs munkája.
– Leszedtem őket az égről, az igaz… de megvolt rá az okom – felelte a Sárkány. – És nem szeretném visszaadni, nekem is kellenek.
– De Sárkány… Ez lopás… Az nem szép dolog. Minek kell neked ennyi csillag?
– Lopás… – ismételte a Sárkány elgondolkodva.
– Igen, az. Elvenni más tulajdonát… se szó se beszéd. Lopás! – kiabálta oda valaki.
A Sárkány odapislantott, a delegáció tagja összehúzta magát irtó picire.
– Minek neked ez a sok csillag, Sárkány? – kérdezte újra a legbátrabb. – Lehet, hogy tudnunk neked segíteni.
– Sajnos elfogyott a szikra az orromból, és nem tudok már tüzet gyújtani. Éjszakánként egyedül üldögélek a sötét völgyben, egyes-egyedül.
A delegáció tagjainak arca szomorúvá vált, néhányan el is pityeredtek.
– Akkor… építünk neked lámpákat, és adunk hozzá kiscsillagokat. És ha kihunynak, újratöltjük! – kiabálta valaki.
– Igen-igen! Ez jó ötlet! – kiabálták a többiek.
– Csak kérlek, add vissza a csillagjainkat! Délután visszajövünk, megépítjük neked a lampionokat.
– Na, nem bánom, éjjel visszateszem őket az égre – mondta a Sárkány. – De kérlek, ti is tartsátok be a fogadalmatokat.
– Úgy lesz, Sárkány! Nemsokára visszajövünk, és megépítjük a lámpákat.
Visszaindultak a léghajóikhoz, aztán útjukat a város felé vették.
A főtéren a többiek izgatottan várták őket. Mikor landolt a léghajó, kiszálltak, minden pontos apró részletről beszámoltak, és további lakókat kezdtek el toborozni a lámpák építésére. Mikor persze kiderült, hogy a Sárkány nem is olyan veszedelmes, többen is felajánlották segítségüket.
Így történt, hogy nem is egy vagy kettő, de tíz léghajó érkezett vissza a Sárkányhoz.
A völgyben aztán alaposan munkához láttak. Fúrtak-faragtak, míg egy csodálatos lampionokból álló lámpaparkot építettek fel. Minden fán lapionok lógtak. Amikor készen lettek, a kiscsillagokkal feltöltötték őket.
A Sárkány nagyon örült.
– Végre nem leszek többet sötétben – mondta.
– És egyedül sem – mondta az egyik Álommanó, aki épp a lampionokat kapcsolgatta fel. – Gyakran meglátogat majd a város.
Amikor beesteledett, a Sárkány felröppent két aprócska szárnyával, kinyitotta befőttesüvegét, és meglóbálta. Többszáz csillag repült vissza az égre, és ragyogta be.
Így esett, hogy az ellopott csillagok visszakerültek az égre. Pálcikaváros lakói azóta barátságban állnak a sárkánnyal, és sokszor meglátogatják.