A zengő Csodaerdő

1. fejezet
Az erdő tündére

Cseng és bong, zeng és zsong, figyeljetek jól, mesémet most elmondom! Van valahol messze innen, hegyen-völgyön túl, valahol az elő tűnő messzeségben egy nagy, zengő, bongó Csodaerdő. Különleges erdő ez, ahol egészen másként telik az idő. Apró életek telnek el egy-egy emberév alatt, s mennyi minden történik velük addig, el se hinnétek! Hogy kikkel? Különös népek lakják, akik magukat csak virágoknak hívják. S mint azt a nevük is mutatja, egy-egy virághoz hasonlítanak a leginkább. Van közöttük Rózsa, Nárcisz, Tulipán és sok Ibolya, de mind különbözőnek, egyedinek születtek, összekeverni őket vétek.
Együtt élnek mindannyian, mint egy hatalmas család: megvédik a kisebbet, felkarolják a gyengéket. Senki sem gazdag vagy szegény, hiszen mindannyiukat a természet, az Anyaföld tette gazdaggá, különlegessé. Sosem háborúznak vagy ellenségeskednek, béke honol közöttük. És tudjátok, mi a legjobb? Mindenki azt csinálhatja, amit szeret, így senki sem érzi a feladatát kötelezőnek. Nagyon sokat játszanak, szinte mindig! Főleg a kisbimbók, akikkel külön virágok foglalkoznak.
Egy valaki azonban más, mint a többiek. Ő az erdő tündére. Tudjátok, ő igazán különleges, szép, kedves, jószívű, olyan, mint nektek az anyukátok. Nos, ő a kis virágok anyukája, akit mindenki csak Tündérnek hívott. Valamikor régen neki is volt neve, de arra már senki sem emlékezett, ő maga pedig nem árulta el. A legtisztább, legőszintébb kacajából, boldog nevetéséből születnek a kis virágok tavasszal, nyáron és ősszel. Az egyetlen hideg évszakban, télen ez az erdő is nagyon szomorú és csendes. Nagyon sok évvel ezelőtt, télen vesztette el Tündér az ő anyukáját. Azóta nem tud ilyenkor nevetni, így nem is születnek új virágocskák csak nagyon ritkán. Tavasszal azonban, amikor a születésnapját ünnepli, akkor nagyon sokat nevet, így nagy sok apró kisvirág születik. Ezért nyílnak a virágok főleg tavasszal. De mint már mondtam, ez egy igazán különleges erdő. Itt nem csak tavasszal, de nyáron, sőt! Még ősszel is születnek új virágocskák. Télre azonban valamennyien örök álomba merülnek. Ilyenkor az állatkák is elbújnak, és minden csendessé válik. Azonban mikor új tavasz ébred, a zengő Csodaerdő is újjá születik, mintha hosszú téli álmából ébredne. Olyankor izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokat élnek át, olyan történeteket, melyekben a zengő Csodaerdő valamennyi lakója szerepel.
Kíváncsiak vagytok ezekre a történetekre? Ha igen, akkor tartsatok velem, és fedezzük fel együtt a zengő Csodaerdőt! Cseng és bong, zeng és zsong, elhalkul most már a meseszó…

2. fejezet
Liliom és Ibolyácska születése
Cseng és bong, zeng és zsong, figyeljetek jól, mesémet most elmondom! Az egyik este nagy ünnepséget tartott Tündér, az erdő tündére az apró virágoknak, ahova a birodalom valamennyi lakóját meghívta. Ide nemcsak a virágok jöttek, hanem volt ott róka, mókus, katica és még megannyi állatka is.
Gyönyörű volt a bálterem, mindenhol indák, levelek és színes fények csüngtek. Fent a karzaton ültek a virágok. Még nem voltak sokan, hiszen még csak pár hete nyíltak ki a legelső bimbók. Ez volt a tavasz legelső ünnepsége, Tündér születésnapja. Ugyanis ezekben a napokban tartotta a születésnapját, bár a pontos napot senki sem ismerte. Lent, a tánctéren még nagyon sokan álldogáltak. Itt kaptak helyet az erdei állatok, akik csak az est kezdetéig maradtak, ugyanis most is, mint minden különleges eseményt, a legkisebb bimbócskák tánca nyitotta meg az estét. Mindenki tolongott, hogy a legelső sorból nézhesse a műsort. Persze, nem fértek el mindannyian legelöl, így állandóan fészkelődtek. Nemsokára megérkezett az est legfontosabb vendége, a születésnapos Tündér is. Ő gyorsan rendet tett a rakoncátlankodó állatok és virágocskák között, majd kezdetét vehette a nyitótánc. Mindenki feszült figyelemmel, izgatottan várta az apróságokat, akik rövidesen be is léptek egymás kezét fogva a tánctérre. A sort Hóvirág tanárnő vezette, ő segített az ifjú tavaszi virágoknak a tánc megtanulásában, és most is ő támogatta őket. Utána Krókusz, Nárcisz, Játszint és Gyöngyike jöttek, majd a sort Kökörcsin és Ibolya zárták. Felemelték szép szoknyájuk virágszirmát az egyik oldalon, majd elkezdődött a tánc. Forogtak, libbentek, ugrottak, megbabonázták az összes jelenlévőt, senki se tudta levenni róluk a tekintetét. Egyszer azonban az ifjú Kökörcsin megbotlott a virágszirom ruhájában és elesett, így a többiek sem tudták folytatni a táncot. Mindenki sajnálta a kis virágocskát. Kökörcsin eközben a könnyeit törölgette, és lassan maga alá húzta aprócska lábait. Nagyon félt, hogy majd leszidják, amiért hibázott, és mindenki mérges lesz rá. Tündér észrevette, hogy a szegény kis virágocska milyen szomorú, s ő azt is tudta, miért. Felállt a hatalmas, díszes trónszékéről, amit a fakopáncsok kifejezetten erre az alkalomra faragtak, és odament az egereket itató Kökörcsinhez.
– Nagyon megütötted magadat? – hajolt oda hozzá, majd lassan leguggolt mellé. A kis virág csak némán megrázta a fejét, hogy nem, nem fáj annyira. – Akkor mi a baj? – persze Tündér, akárcsak az anyukák, pontosan jól tudta, miért sír az apró bimbócska.
– Mindenki nagyon mérges lesz rám, amiért elrontottam a táncot, pedig mennyit gyakoroltunk rá! És te is biztos szomorú leszel, és el fogsz kergetni, amiért így elrontottam a születésnapodat… – Tündér elmosolyodott és megsimogatta Kökörcsin karját.
– Ha csak ez a baj, akkor nincs miért sírnod. Nem kell félned, nem rontottad el ezzel az estét – válaszolta, miközben tovább simogatta a bimbócskáját.
– Tényleg? – szipogta megkönnyebbülten, majd felpattant és fennhangon elkiáltotta magát. – Mehet tovább a zene és a tánc, már nincs semmi baj!
Mindenki őszinte, tiszta nevetésben tört ki a kisbimbó válasza után. A legszebb nevetése mégis a tisztaszívű anyukának, Tündérnek volt. Tudták, új virág születik azon az alkonyon.
És így is történt. Nem olyan messze, a nagy tölgy alatt, akit mindenki csak Bölcs Tölgynek hívott, nem is egy, hanem kettő rügy kezdett el hajtani. Ám mind erről a teremben ünneplők még mit sem tudtak. Egy arra járó kisróka vette észre először, aki elkóborolt az anyukájától, és elkésett az ünnepségről. Ő vitte a hírt a fényes tündérpalotába, hogy új bimbók születtek. Erre a hírre felkerekedtek mindannyian, hogy köszönthessék az új tagokat. Felettük az ég egyik oldalán a Nap ragyogott fátyolfelhőkbe burkolózva, így már nem vakította el őket, míg a másik oldalon a felkelő Telihold uralta az égboltot. Közöttük, mintegy hídként milliónyi csillag kezdett el halványan fényleni. Olyan volt, mintha az ég urai is látni akarták volna a két kis rügyecskét. Mikor odaértek, jobban szemügyre vették a bimbókat. Tündér lehajolt, hogy azt is megállapíthassa, milyen virágok születnek éppen. Ám, amikor felismerte új gyermekeit, nagyon meglepődött. Hogy miért? Képzeljétek, egy liliom és egy ibolya látta meg azon az alkonyon a nap- és holdvilágot! Ez azért volt olyan különleges, mivel ezelőtt csak nagyon ritkán születtek ikrek, és még ritkábban ennyire eltérőek. Ugyanis a liliomok a sok fényt, napsütést és a meleget kedvelték, míg az ibolyák beérték kevesebb fénnyel és hűvösebb idővel is.
Mindannyian nézték az ikervirágokat, akik ennyire ragaszkodtak már a születésükben is egymáshoz. Csoda volt a létük, és még nagyobb az együttlétük. Tündér lehajolt, és egy-egy finom csókot lehelt rájuk. Már akkor tudta, hogy különleges ikervirágokká válik Liliom és Ibolyácska. Cseng és bong, zeng és zsong, elhalkul most már a meseszó…

3. fejezet
Virágzás
Cseng és bong, zeng és zsong, figyeljetek jól, mesémet most elmondom! Az ünneplők gyűrűjében lassan elkezdtek nyílni a bimbócskák az erdei tündér, Tündér csókjától. Mindenki figyelte, ahogy a két kis rügyből kibontakozik a két csodálatos virág: Liliom és Ibolyácska.
Mindig különleges alkalomnak számított, ha új lakókkal bővült az erdő. Senki se tudta előre, hogy vajon azzal az alkalommal milyen virág születik, csak Tündér ismerte fel elsőre a gyermekeit. Most is így történt, s izgatottan várták, hogy kibújjon a két kisvirág, akikről Tündér megállapította, hogy bizony egy liliom és egy ibolyácska születik éppen.
Először Liliom vetkőzte le a zöld csészeleveleit és emelte az ég felé előbb a karjait, majd a gyönyörű, hófehér szirmait. Olyan volt, akár egy ünnepelt énekesnő, aki először lép fel, s emiatt még egy kicsit izgul. Ennek ellenére is minden mozdulata finom és kecses volt. Mindenki, aki látta, elámult szépségén. Mikor kibújt, először ikervirágja, Ibolyácska felé fordult, és figyelte, ahogy ő is kivirágzik. Már most látszott rajta, milyen szeretettel fordul testvérvirágja felé. Ibolyácska lassabban nyílt ki, nem sietett. Először vékony, zöld karját emelte fel, mintha félt volna. Már szinte vissza is húzta volna, amikor Liliom egyik hófehér szirma hozzáért. Ekkor szinte varázsütésre megjelentek apró, ibolyakék szirmai, majd Liliom felé fordult és elnevette magát. A kacaja olyan volt, akár a gyöngyvirágok csengése, mint a vízcseppek hangjai. Ott ültek a virágok és állatok gyűrűjében egymás kezét fogva, és tudomást sem vettek a körülöttük lévő világról, csak egymással foglalkoztak. Mindeközben az erdő lakói csodálkozva nézték őket, hiszen talán még sosem születtek ilyen szép kisvirágok, akik ennyire szerették egymást.
– Sziasztok, kis virágaim! – köszöntötte őket Tündér, és csak ekkor néztek szét. Rácsodálkoztak a körülöttük lévőkre, megfigyeltek mindent, és érdeklődve tekintgettek körbe. Egyetlen egy pillanatra sem engedték el egymás kezét, ők összetartoztak. – Ő itt Hóvirág tanárnő, és ő fog gondoskodni rólatok egy darabig. Figyeljetek rá, és fogadjatok szót! Ez itt a zengő Csodaerdő, és itt van valamennyi lakója. Legyetek értékes virágok, és segítsetek mindenkinek, akinek csak tudtok! Aranyozzátok be ti is a zengő Csodaerdő életét szépségetekkel! – figyelmesen hallgatták, amíg Tündér beszélt, majd szinte egyszerre szólaltak meg. – És te ki vagy?
Tündér elmosolyodott, hiszen nem sok kisvirág tette még fel neki ezt a kérdést, vagy legalábbis nem a virágzása pillanatában. A legtöbben saját és társaik szirmaival voltak elfoglalva, vagy a különleges állatokat, fákat kezdték el még jobban szemügyre venni. Majd csak a következő találkozásukkor kellett bemutatkoznia. Így most különösen váratlanul érte ez a kérdés.
– Engem Tündérnek szólítanak, én vagyok a zengő Csodaerdő tündére. Az én nevetésemből születnek a kisbimbók, olyanok, mint ti – finoman megcirógatta Liliom, majd Ibolyácska arcocskáját. A két kis viráglány újra elmosolyodtak és hangosan felkacagtak. – Most már ideje indulnotok, Hóvirág tanárnő majd körbe vezet titeket, és közben mindent és mindenkit megmutat majd!
Csak most álltak talpra, eddig még senki sem látta a teljes alakjukat. Liliom majdnem két teljes szirommal magasabb volt már most is a kis Ibolyácskánál. Mégis csodálatosan illettek egymás mellé. Liliom hófehér virágszirmai leértek egészen a földig, míg Ibolyácskáé rövidebbek voltak. Első lépéseiket még kicsit bizonytalanul tették meg, és egyszer-kétszer el is estek. Tündér szeretettel fordult feléjük és Hóvirág tanárnővel együtt segített nekik, hogy még véletlenül se üthessék meg magukat nagyon.
A két viráglány hamarosan szépen, kecsesen emelték lábaikat lépésről lépésre. Majd kézen fogva indultak el Hóvirág tanárnővel a zengő Csodaerdő belseje felé, ahol megannyi kaland várt még rájuk. Cseng és bong, zeng és zsong, elhalkul most már a meseszó…
(részlet)