Egy sűrű, zöld erdő szívében, ahol napfény ritkán hatolt le a lombkoronák között, ott nyílt ki egyetlen, vörös rózsa. Nem volt hétköznapi virág ez, nem termett kerti ágyban gondos kezek gondozásában.
Ez a rózsa vadon növekedett, kemény talajban kapaszkodva gyökereivel, vékony szára és buja, zöld levelei az erdő sűrűjében keresve fényt. A rózsa rügye aprócska volt, mint egy piros gyöngy, amiben óvatosan hordozta a szépségét. Napokon át bontott szirmot, lassú, türelmes mozdulatokkal, mintha az erdő maga segítene neki.
A rózsa virágzásával egy különös csendet hozott az erdőbe. A madarak hallgattak, mintha tisztelettel adóznénak a szépségnek. A szél is megállt, nem akarta megrázni a rózsaszirmokat.
Egy napon, egy kisnyúl ugrott ki a bokrok közül, és meglátta a rózsát. Soha életében nem látott még ilyen gyönyörű virágot. Óvatosan közeledett, orrával megérintve a puha szirmokat. A rózsa illata betöltötte az erdő levegőjét, édes és elbűvölő volt.
A kisnyúl mesélt a rózsáról a barátjainak: a mókusoknak, a őzeknek és a madaraknak. Hamarosan sok állat gyűlt össze a rózsa körül, mind csodálkozva nézték a ritka szépséget.
A rózsa örült az érdeklődésnek. Tudta, hogy nemcsak egy egyszerű virág, hanem valami különleges. Örömet az erdő lakóinak, és összehozta őket.
Az idő múlásával a rózsa kezdett hervadni. Szirmai vékonyabbak lettek, színe halványult. De még mindig illatozott, és az erdő állatai búcsúztak tőle. Tudták, hogy a szépség nem örök, de a rózsa emléke mindörökre megmaradt szívükben.
És az erdő ismét visszanyerte nyugalmát, de most már egy kicsit más volt. Mert látták, hogy a legszebb dolgok is múlnak, és hogy az erdő mélyén rejtőzik még sok csoda.
Köszönöm kedves Zsuzsa.
Nagyon szép. Gratulálok!
Szeretettel:
Zsuzsa