Széltöltős poros kisváros, amelyet legendák öveznek. Az öreg kőházak sűrűn sorakoznak a keskeny, macskaköves utcák mentén, szinte egész évben finom köd lebeg. A város körül ódon erdő terül el, fái évszázadok óta őrzik a titkokat és meséket, különösen a szürkületi órákban, amikor a fények és árnyékok sajátos játékba kezdenek.
A város főterén régi óratorony áll, amelynek kongása az egész várost megtölti misztikus hangulattal. Az óratorony körül minden reggel és este rózsaszín és lila virágok illata keveredik az eső áztatta föld szagával, amitől az emberek úgy érzik, mintha álmaikba, egy másik világba kalauzolnák őket.
Az utcákat rejtett, ódon könyvesboltok és cukrászdák tarkítják, ahol a helyiek régi legendákat mesélnek a város szellemeiről, akik éjszakánként a templomkertben sétálnak. A kert eldugott zugaiban apró, csillogó moha nő, amely világít a holdfényben – és azt mondják, aki egyszer e fény közelébe kerül, az sosem hagyja el Széltöltőst.
Egy esős, szélfútta éjszakán kezdődött minden, mikor Széltöltős szűk, kanyargós utcáiban különös, fehér fények jelentek meg. Csak a város idős lakói tudták, kik ők – azok a gyermekek, akik sok-sok évvel ezelőtt ifjan, és hirtelen hagyták el ezt a világot, nyom nélkül tűntek el a történelemben. Márványfehér alakjaik különös fényben ragyogtak, sápadt fényükben mintha őriztek volna valamit, egy régi titkot, amit senkinek nem mondtak el.
Ott volt Eszter, a mosolygó szemű kislány, akit egy álomban hívott el magával a szél, és ott volt Gábor, aki kék szemében olyan mélységeket rejtett, mint a tenger. Lilla és Kornél is arrafelé bolyongtak, könnyű, szinte madártollakhoz hasonló lépteikkel, leheletfinom suttogásokkal. Találkozni lehetett velük, ha elég bátor voltál, és megálltál az ódon gesztenyefák alatt, ahonnan halvány ibolya illat áradt. Az utca mélyén húzódó borostyánok szőnyege között rejtőztek, ahol a fény alig hatolt be, és csak a hold árnyéka világított.
Ám feltűnt valaki más is a városban, egy sötét, örökké éhes árny, akit csak úgy hívtak: A Begyűjtő. Senki sem látta még az arcát, de tudták, ha megjelent, és olyankor reszketni kezdett a város. A Begyűjtő a sötétség birodalmának volt hírnöke, és egyetlen célja volt: begyűjteni minden ártatlan lelket, akik még itt maradtak e világon, hogy szomorúságukat a sötétség mélységeiben táplálják.
A különösen komor este a Begyűjtő elindult az árnyékos fák alatt, hogy végleg magával vigye a szellemeket. Az éjszaka sötétebb volt, mint valaha, és a szél különös, kesernyés illatot árasztott, mintha hamu és elmúlás kúszott volna vele. A gyermekek észrevették a közeledtét, és Eszter suttogni kezdett.
– Ha elkap minket, örökre a sötétségben ragadunk! De ha elrejtőzünk előle, talán megmenekülhetünk.
Lilla a régi gesztenyefa odvában keresett menedéket, Kornél pedig a templomkert mögött bújt el, ahol régóta senki sem járt. A gyermekek mozdulatlanok maradtak, csak szívük helyén verdesett valami halványan. Ám a Begyűjtő sejtette, hol rejtőznek, és lassan, megállíthatatlanul közeledett hozzájuk. Mindent tudott az álmokról és félelmekről, minden zegzugot ismert, ahol egy szellem elbújhatott. Hangja alig volt több suttogásnál, mégis olyan mélyre hatolt, hogy a gyermekek érezték, az árny lassan eggyé válik velük.
Ekkor Eszternek furcsa ötlete támadt. Halvány emléket idézett fel: egy régi, elfelejtett dallamot, amit még akkor dúdolt, amikor még az élők közt járt. Halkan kezdte énekelni a dalt, amitől a levegő illata megváltozott. Mintha virágos rét szelíd, aranyló fénye érkezett volna a régi utcákra. A többi gyermek is csatlakozott hozzá; mindannyian emlékeztek a dallamra, egy ismerős illatra, amit egykor ők is magukban hordoztak.
A Begyűjtő megdermedt. Ezt a hangot nem ismerte, nem értette. A gyermekek dalából olyan erő sugárzott, amit nem foghatott meg, mert az élethez tartozott, az emlékezéshez és a szeretethez, amit ő nem birtokolhatott. Végül a Begyűjtő visszahúzódott, eltűnt a sötétségben, és csak egy pillanatra látták utoljára: árny volt, üres, mint egy kihalt ház, ahol már régóta nem lakik senki. Nem vitte magával a gyermekeket, mert az a világ, ahová el akarta vinni őket, nem bírt el az élet emlékeivel, nem bírta el a szeretet és az ártatlanság fényét.
A városban másnap reggel az emberek újra megtapasztalhatták az éjszaka titokzatos nyomait. Az idősek csendesen mosolyogtak, és azt mondogatták, hogy az éjjel újra hallották a gyermekek dalát, és hogy Széltöltős utcáin, a ködben és szélben, mindig ott lesznek. És talán az igazi csattanó, hogy bár a Begyűjtő sokak rémálma volt, soha nem tudta, hogy valójában az élet apró emlékei a legerősebbek – olyan fény, amit még a legsötétebb árnyék sem tud eltörölni.
– Vége –