Egy csendes kisvárosban, valahol a Bakony dombjain túl élt egy bizonyos Fekete Feri, szakmáját tekintve kéményseprő, aki minden reggel olyan korán kelt, hogy még a Nap is visszafeküdt a párnája, mondván:
– Na, én még alszom egy kicsit.
Feri egyik hidegbe hajló őszi napon elindult dolgozni, mert a városban már minden kémény füstölt, mint a gyárkémény. Egy kicsi házhoz érve meglátta, hogy az udvaron két gyerek ugrándozik, név szerint Bence és Lili. Körülöttük futkosott meg egy cuki cica és egy foltos kiskutya, akik úgy kergetőztek, mint egy rajzfilmben. A cica (akit úgy hívtak, hogy Pötty) folyamatosan a kiskutya (akit úgy hívtak, hogy Bodri) farka után loholt, de valahogy mindig ő futott bele a gyerekek lábába.
– Jó napot, gyerekek! – köszönt Feri, miközben megemelte a micisapkáját.
– Jó napot, bácsi! Maga biztos szerencsét hoz! – kiáltotta Lili, és megfogta Feri bácsi zubbonyának egyi gombját.
– Na, akkor ma biztosan nem fog leesni a létráról – nevetett Bence.
Feri felmászott a létrán, és éppen nekiált volna a munkának, amikor a cica – mert hát a macskák mindig ott vannak, ahol nem kéne – felugrott a létra legalsó fokára, hogy megnézze, mi történik. A kutya meg, nehogy lemaradjon, pár fokkal feljebb ugrott, és elkezdett ugatni:
– Vau! Vau! Én is jövök cicamica!
A létra megingott, Feri egyensúlyozott, mint egy akrobata, a gyerekek tátott szájjal nézték, a cica közben már a Feri vállán dorombolt, Bodri meg boldogan csóválta a farkát, mintha ő lenne a főnök. Végre aztán abbamarad a mozgás, a létra stabilan áll a házfalnak döntve.
– Na, szép kis csapat vagytok ti! – nevetett Feri. – Ha így megy tovább, a végén a kéménybe is együtt mászunk be!
Végül Feri megtisztította a kéményt, a ház újra füstölt, mint a karácsonyi kályha, és a gyerekek vidáman tapsoltak.
– Köszönjük, bácsi! – mondta Lili. – Megérdemli, hogy Pötty adjon magának egy szerencsepuszit!
A cica odament, és – csodák csodája – tényleg odadörgölőzött Feri arcához.
Bodri se maradt le, ő meg egy jó nagy nyálas puszit adott a másik oldalra.
Feri csak nevetett, letörölte az arcát, és így szólt:
– Na, gyerekek, ha ezután nem lesz szerencsétek, akkor én leszek a Mikulás!
Azzal Feri elindult a következő házhoz, mögötte a gyerekek integettek, a cica a kerítésen egyensúlyozott, a kutya meg boldogan ugatott.
