Nemrég kaptam új állást egy Budapesti telecenternél, ahol három műszakban kell dolgoznom. Jó ideig csak kisvárosi, apró vállalatoknál dolgoztam nevesincs pozíciókban, s noha mostani állásom sem az igazgatói szék volt, jelentős előrelépést jelentett a karrierépítésben. Csak az a kellemetlenség ne lenne, hogy vannak napok, amikor éjfélkor léphetek csak ki a cég ajtaján… de arra gondoltam, hogy talán hamar megszűnik. Talán idővel jobb és rugalmasabb munkarendet kaphatok és jobb beosztást.
Nameg természetesen motivált a fizetés, mely igen csak jelentős összeg volt.
Szerencsére volt kocsim, ez nagyban megkönnyítette a bejárást, ugyanis Dunakeszin laktam. Nem éppen a legújabb Audi volt, de arra tökéletesen megfelelt, hogy az otthonom, a munkahelyem és a bevásárló központok között ingázzak, de sajnos egyik este a kocsi motorja felmondta a szolgálatot és a cég parkolójában képtelen voltam elindítani. Többször próbálkoztam, de az autó minduntalan megmakacsolta magát, én pedig csalódottan és feszülten dőltem a kormányra, miközben egyre azon tanakodtam mihez kezdjek. Elmúlt éjfél, nekem pedig haza kéne jutnom Dunakeszire, ami akkor abban a percben lehetetlennek tűnt. A BKK járatai éjfél után már csak Pesten belül járnak, Keszire már se vonat, se busz nem ment, legfeljebb taxi.
Kiszálltam a kocsiból, bezártam és bízva a kegyelmes Isten jóindulatában elkezdtem keresni az első buszmegállót, ami a környéken volt, hogy megnézzem, mikor indul a következő busz és merre tart. Talán lesz még közvetlen járat Dunakeszire, vagy legalább a Nyugati Pályaudvarra. Ha Keszire nem is lesz busz, a Nyugatiba legalább nyugodt körülmények között fedett helyen fogok tudni Taxit hívni és várni rá. Bár azt mondják a pályaudvar környékén amúgy is sok a taxi, lehet nem is fog kelleni sokat várni és keresgélni, sőt, talán hívni sem kell, ott helyben a buszról leszállva már ülhetek is be az első leintett taxiba, ami hazavisz majd. Bíztam benne, hogy könnyen és hamar hazakeveredhetek.
Hideg volt és köd, de mivel alapvetően kocsival jöttem, nem számoltam rá, hogy jó lenne valami meleg ruha is, így a vékony őszi pulóveremben és a vékony őszi dzsekiben igen csak fáztam. Sietős léptekkel haladtam a járdán, át a gyalogos átkelőhelyen, szorosra fogva felsőmet, bár a sűrű ködben nagyon kellett figyelnem, az orrom elé néznem, nehogy balesetet szenvedjek, noha elég kihaltnak tűnt a város. Általában jóval nagyobb volt a forgalom, de most alig láttam autót és gyalogost.
Az egész város furcsán kihaltnak tűnt, pedig máskor jóval forgalmasabb és tömöttebb, még az esti órákban is. Nem véletlen a mondás, Budapest éjszaka is él. Ez a ma este kisebb cáfolat volt.
Megálltam egy buszmegállóban, megnéztem a menetrend táblát és örömteli reménykedéssel vettem tudomásul, hogy nemsokára jön az esti járatok egyike. Csak percek kérdése. Viszont nem jött. Vacogva álltam és vártam a buszt, de nem érkezett meg a menetrend szerinti járat. Fejem ingattam, jobbra-balra néztem, majd gyalog indultam tovább, nem akartam várni a következő fuvarra, ami sokkal később jönne, főleg úgy, hogy ezután még arra is bizonytalanul tekintettem.
Úgy gondoltam gyalog is elérhetem a Nyugatit, bár hosszas, fárasztó kutyagolásnak nézek elébe. Várni viszont nincs értelme, csak az időm pocsékolnám, főleg, ha talán az a járat is kimarad. Annyi idő alatt, amit a megállóban elácsorognék, elérhetném a pályaudvart is. Nem vesztegettem az időm, szapora léptekkel vettem irányba a vasútállomást, de a város még mindig kiüresedettnek tűnt, ami keltett bennem némi félelmet. Miért ilyen üres a város? Mi történt?
Hosszas menetelés után elértem a Nyugati Pályaudvart, mely a város többi részéhez képest szintén sűrű ködben úszott. Egy-két taxi parkolt a környéken, mely ismét reményt keltettek bennem. Sietve odafutottam az egyik taxihoz, de meglepetten láttam, hogy teljesen üres és az ajtaja is be van zárva, annak ellenére, hogy égett a szabadlámpa a karosszéria tetején. Egyszerre éreztem értetlenséget és félelmet, legfőbbképpen, mikor a másik taxinál is ugyanezt tapasztaltam.
Hátráltam a kocsitól, a félelmem pedig tovább fokozódott, amikor rájöttem, a köd egyre sűrűbb és elterjedtebb, egyre átláthatatlanabb, mint egy agresszív erő, ami be akar kebelezni.
Futásnak eredtem. Vissza, arra, amerről jöttem, de már nem láttam a buszmegállókban a menetrend táblákat. Mintha sosem lettek volna ott. Futólépésben szedtem a lábaim tovább, amikor is a ködben alakokat pillantottam meg. Nem tisztán látható alakokat, inkább csak részleteket. Körvonalakat, szemeket, elmosódott ajkakat. Megtorpantam és tettem hátra néhány lépést. Egész testemben rémületet éreztem.
A vonásaik alapján embernek tűntek, de mégis, volt bennük valami túlvilági. Valami nem evilági. Mintha már rég elvesztettek volna mindent, ami emberré tette őket. Kifejezéstelen tekintetek, zombiszerű, lassú mozgás, hátborzongató összhatás. És közeledtek. Ismét tettem hátra pár óvatos lépést, majd megfordultam, hogy futásnak eredjek, de addigra már minden irányból jöttek.
A lábaim földbe gyökereztek, mígnem meg nem hallottam, hogy valamit mormoltak az orruk alatt.
“Csatlakozz…” – mormolták halkan és biztosra vettem, hogy nekem szóltak.
A fejem ide-oda járattam keresve az egérutat, de nem találtam. Körbevettek és csak azt az egy szót ismételgették. Egy résnyi helyet sem láttam, ahol egérutat vehetnék, így nagy lendületet véve berohantam közéjük és átvágtam közöttük. Kezeimmel, vállaimmal határozottan, erősen igyekeztem félre lökni a hideg, nyirkos, árnyszerű testeket, bár nem mertem volna biztosra venni, hogy valóban eleven testekhez értem hozzá.
Átvágtam az úttesten a túlsó oldalra, majd lerohantam a metró alagútba, ahol szintúgy sűrű köd uralkodott. Hangokat hallottam. Zakatolást, gépies zajt, majd erős fényt pillantottam meg a ködben, mely az alagút felől jött. Különös volt, hiszen éjfél után már nem szokott közlekedni a metró, de nem akartam ezen gondolkodni, csak élni a lehetőséggel, hogy egyetlen felszállóként menedéket találhassak a szerelvényben. A járat megállt, felszálltam, de a kocsi üres volt. Gyanítottam, az egész metró üres, ahogy nemrég még a város is az volt, így ezen már fenn sem akadtam, csak leroskadtam egy ülésre. Lehunytam szemeim, szusszantam, ám kinyitnom kár volt. Ahogy feltárult előttem a világ a metróalagútban és várókban a túlvilági alakokat pillantottam meg a sűrű ködbe burkolva, mely mostanra már a metrókocsit is elkezdte ellepni.
Szinte felugrottam a helyemről, de akkor realizáltam, hogy csapdában vagyok. A köd lassan áttekinthetetlenné vált, az alakok egyre közelebb értek, nekem pedig nem volt lehetőségem menekülni. Közre fogtak és rám tették jéghideg, nyirkos kezüket, ám ekkor minden megszakadt. Mintha elvesztettem volna az eszméletem.
A kocsimban tértem magamhoz.
Szinte felriadtam, de minden borzalomra tisztán emlékeztem. A pólóm nedves volt. Talán izzadság? Mi más lehetne? Fáztam és az egész testem remegett. Talán rémálmom volt? Biztosan. Talán csak szusszanni akartam egyet munka után és elaludtam. Elvégre mi más lenne, mint rémálom?
Megnyugtatott a tudat, hogy csak álmodtam, de beletelt egy kis időbe, mire valóban összeszedtem magam. Mélyet szusszantam, ittam egy kis vizet, majd megkönnyebbülten elfordítottam a kulcsot, de a motor nem indult. Meglepetten konstatáltam, hogy a kocsi neheztel elindulni. Többszöri próbálkozásom ellenére sem sikerült életet lehelni a kocsiba, melynek motorja minden bizonnyal megadta magát.
– Lehetetlen… – mondtam és mikor kinéztem az ablakokon, a szélvédőn rémülten láttam, hogy sűrű köd kezdte ellepni a kihalt Pesti környéket…
A ködben pedig lassan furcsa árnyalakok kezdtek kibontakozni a messzi távolban.
