Petike úgy nyolc éves körüli fiúcska. Mindig sietősre vette a hazafelé utat az iskolából. Már a kiskapuban érezte a finom illatokat. Különösen a friss, illatos, ízes bukta illata csiklandozta az orrát. A konyhaablakhoz érve fölágaskodott, lábujjhegyre állt, úgy lesett be, látta a tűzhelyen gőzölgő fazekat. Látta az édesanyját, amint sürög-forog odabenn.
– Milyen csodálatos! Édesanyám itthon van. Édesanyám vár engem.
Minden nap nyugalom töltötte el szívét, lelkét. Édesanyám itthon van! Édesanyám vár engem! Peti így még frissében elsorolhatta élményeit.
– No, lelkem, mi történt az iskolában? Szépen feleltél? Megdicsért a tanító?
– Képzeld édesanyám, az én dolgozatom volt a legjobb. A tanító néni olyan szépen mosolygott rám. Nézd, mit színeztem rajzórán!
Boldogan vette elő a nagy piros szívet. Édesanyja magához ölelte, csókot nyomott fiacskája kócos fejére.
Petike egyszer Ferikével ment hazafelé az iskolából. Ferike gazdag családban nevelkedett. Apja ügyvéd, anyja titkárnő volt a közeli városban. A fiú dúskált a legújabb játékokban, feszített a márkás cipőkben, ruhákban. Az iskolából ballagott hazafelé a két fiú. Ferike észrevett a járdaszélén egy fekete cicát. Lehajolt hozzá, simogatta, becézgette.
– Szia Kormoska! Hogy vagy Kormoska?
A cica dorombolt, Ferike csak simogatta, simogatta.
– Jól van már! Menjünk haza! – mondja Petike.
– Minek siessek? Nálunk nincs senki otthon. Látod ez a kiscica hogy örül nekem! Ez a cica nagyon szeret.
Peti halkan mondta magában: Engem mindig vár az édesanyám.
Sok-sok év eltelt azóta. A fiúk meglett férfivé cseperedtek. Peti sokszor visszagondol gyermekkorára. Milyen boldog voltam, amikor iskolából hazamenet belestem az ablakon, s megpillantottam édesanyámat.
– Édesanyám itthon van! Édesanyám vár engem!
Megnyugtatott a látvány. Belesve az ablakon mindig dolgozni láttam. Hol főzött, hol mosogatott, vagy éppen mosott, vasalt. Ő mosta a falu öreg doktorának is a szennyesét, csekélyke pénzért. Sokat varrt, ebből kereste meg a kenyérre valót.
– Édesanyám itthon van! Milyen természetesnek tűnt az akkor. Pedig hát nem is az! Nem mindenkit vártak. Eszébe jutott Ferike. Ferike hiába kapott drága játékokat, márkás ruhákat, sok-sok zsebpénzt, a szeretetet nem pótolták ezek a tárgyak.
– Hát én Ferikének is olyan gyermekkort szerettem volna, mint az enyém. De hát már késő! A gyermekkor filmjét nem lehet másodszor lejátszani!
