A padra csaptam a mobilomat.
– Hogy azt a… rézfán fütyülő rézangyalát!
Majdnem valami más bukott ki belőlem, de az utolsó pillanatban sikerült lenyelnem a durvább káromkodást. Ütésre emelt öklöm lassan kinyílt, tenyeremet az asztallap érdes felületéhez szorítottam. Angéla tanárnő előtt tiszteletlenség lett volna úgy kiengedni a gőzt, ahogy otthon, az öcséim előtt szoktam. Pedig az ilyen önelégült csimbókokkal, mint némelyik osztálytársam, néha tudatni kellene, hogy vegyenek vissza.
Szúrós pillantást vetettem a felém vigyorgó Áronra. Alig pár ponttal szorított le a dobogó harmadik helyéről.
– Jön még egy visszavágó, tanárnő? – kérdeztem reménykedve, és már nyúltam is a mobilomért. Otthon apám egy fejszével sem tudná leválasztani a kezemről. Főleg, ha benne vagyunk egy lövöldözős játékban.
– Das werden wir, Tomi, im zweiten Teil der Doppelstunde sehen – közölte Angéla tanárnő a megszokott, dallamos hangsúlyával. Aztán kikapcsolta a projektort, mire az interaktív kvíz nyertes avatárjai elsötétültek a falon.
– Legt eure Handys bitte in die Dose zurück! Es klingelt gleich.
Általában keveset fogtam fel abból, amit németül mondott, de most értettem. Nem is annyira a szavakból, inkább abból, ahogy a levegőbe bökött az ujjával. Mintha a mindjárt felhangzó csengő irányát mutatná.
Na, bakker! Máshol tűkön ülve várom az óra végét, nála meg észre sem vettem, hogy elszaladt az idő. Igazán lecserélhetnék már ezt a zongoradallamot valami hozzánk passzolóra… – görgettem közben a mobilomon egy haverom kombájnos felvételére. – Mondjuk egy traktorberregésre, ha már mezőgazdasági suli vagyunk. De ahogy belenéztem a vidibe, máris továbbították felém a telefonos dobozt. Francba! – szívtam a fogam.
Az átlátszó műanyag egy kisebb akvárium méretével vetekedett. Kénytelen-kelletlen lezártam a telómat, és úgy tettem bele, mintha piráják közé dobnám. Kedvem lett volna hangosan káromkodni, de összeszorított foggal tartottam magam.
Elkámpicsorodva néztem, ahogy a doboz végül Dini lapátkezébe kerül, aki komótosan a tanári asztal irathalmai közé temeti.
– Kértek? – lengetett meg vigaszul egy gumicukros tasakot, amikor visszaült a helyére.
Egy „naná, hogy” kiáltással el is szállt a duzzogásom. A tudattól, hogy az édesség a sok kalimpáló kéz ellenére előbb-utóbb hozzám is elér, hintázni kezdtem a székemmel.
Csakhogy, miközben a lányok azon sivalkodtak, hogy Áron nehogy kinyissa az ablakot, mert megfagynak, néhányan már a táskájukban kotorásztak, és szendvicseket halásztak elő. A levegőben szétterjedt a szalámi szaga, összekeveredve a friss zsemle illatával.
Összefutott a számban a nyál. A lányokkal ellentétben én határozottan kiizzadtam. A szendóm már kora reggel elfogyott, a pénzemet meg otthon lenyúlták az öcséim. Így aztán leharcoltan néztem, ahogy egyesek jóízűen esznek, mások meg elindulnak a büfé felé. Fájdalmasan nyögtem fel, amikor le kellett tennem a székem első lábait és előrébb húzódnom, hogy valaki elférjen mögöttem.
A nyíló ajtóval gyönge huzat támadt, ami szétfújta a szendvicsek illatát. Egy pillanatra fellélegeztem. A figyelmem a kinti zajokra terelődött.
A folyosón kisebb tolongás alakult ki, ahogy a termekből kiözönlöttek a diákok. A lökdösődésből néha egy-egy káromkodás ütötte meg a fülemet. Némelyik cifrább volt, mint amit én használok. De csak addig irigyeltem a hangadókat, míg rájuk nem szólt a folyosót felügyelő tanár.
Angéla tanárnő azonban bent maradt velünk. A többiekkel ellentétben ritkán ment ki nagyszünetben. Tavaly, a legelső órán világosan meg is mondta, miért:
– Mindenkinek joga van asztalnál étkezni.
Azóta bírom. Csak hát most épp nincs mit ennem, a gyomrom meg olyan hangokat ad, mint papesz köhögve induló trakesze. Hol van már az a gumicukros zacskó?
A tasakot azonban heccből elkapkodták Dinitől. Egy elnyújtott „hé”-vel szerezte vissza, aztán egy rántással feltépte a szájánál, és kimászott vele a padból.
– Tetszik kérni? – kínálta udvariasan odakint a tanárnőt.
Két paddal a tanári asztal előtt ültem, mégis úgy éreztem, mintha az az édes illat egyenesen az arcomba csapna. Legszívesebben azonnal ízekre szedtem volna a forrását.
Angéla tanárnő azonban megköszönte, és nemet intett. Nagyot nyeltem, és megpróbáltam elképzelni, milyen lehet immunisnak lenni egy ilyen helyzetben. Még az orromat befogva sem ment.
A tanárnő közben leült az asztala mögé, mintha az valamiféle jól záródó traktorfülke lenne, ahol meghúzhatja magát. Lesütötte a tekintetét, kinyitotta az ölében az étkeződobozát, keresztbe tette a lábát, és falatozni kezdett. A nyakamat sem kellett nyújtogatnom, hogy kitaláljam, mit eszik.
– Tanárnő, lassan el fog fogyni – jegyezte meg Áron, miközben a csokiját bontogatta.
Az orrommal együtt az indulataim is csordultig teltek. Rosszallón villantottam rá a szemem. Ő csak bandzsa, értetlen képet vágott. Ez a kiscsíra valami szatyorban hajtott ki, hogy ilyen böszme? – morogtam magamban és enyhén megrántottam a padot.
Szerencséjére a tanárnő elengedte a füle mellett a megjegyzését, és inkább arra kérte, nyisson ablakot. Megkönnyebbülten kaptam levegő után, mert majd belepusztultam a gumicukor és a csokoládé illatözönébe. Lehet, hogy a tanárnő is. Mélyen a doboza fölé hajolt.
– Megint saláta csirkével? – szaladt ki a számon, amikor láttam, hogy egy adag vegyes zöldséget szúr a villájára.
– Ez a kedvenc diétás menüm – felelte halvány mosollyal, majd felvonta a szemöldökét. – Csak nem te is diétázol, Tomi?
– Á! – A kezemet a hasamra szorítottam, mintha azzal csitíthatnám a korgását.
Valaki az ablaknál sokatmondóan megköszörülte a torkát.
– Hát pedig nem ártana – szúrta közbe Áron két harapás között, csokis fogait kivillantva.
A tanárnő rovó pillantást vetett rá, én meg bárgyú mosolyt erőltettem magamra. Örülhet a kiscsimbók, hogy a tanárnő előtt moderálom magam, különben szétszaggatnám, mint traktorkerék a hungarocellt.
– Háttal nem kezdünk ám mondatot – kotyogott közbe Dini. Visszaült a helyére, és résnyire szűkült szemmel bekapott egy gumimacit.
Ezzel akaratlanul is az én oldalamra állt. Igazi haver. Főleg amikor felém küldte a zacskót, és kijelentette, hogy a többiekkel ellentétben én hármat is vehetek. Nemcsak jobb kedvre derültem, de az önuralmamat is visszanyertem.
Míg mások mohón cuppogtatták a gumimacikat, én ráérősen, egyesével feldobtam a levegőbe a színes kis medvéket, és úgy kaptam el őket, mint otthon Berci, a kutyánk, az asztalról lehulló falatokat.
Aztán, amikor láttam, hogy Áron pimaszul már a második csokit tömi magába, úgy döntöttem, a csimbók ebből a körből kimarad. Megkínáltam a mögöttem ülőket, majd egy jól célzott dobással visszajuttattam a zacskót Dininek.
Ám hiába a pitiáner bosszú. Hamarosan becsődültek a büféből visszatérők, én pedig a székemhez szegeződtem. Pizzaszeletek, hamburgerek és mindenféle nyálcsorgató péksütemények sorakoztak a kezükben a papírtálcákon.
Végem – gondoltam. – Jobb, ha oda sem nézek.
Lehorgasztott fejjel, telefon nélkül a padba vésett karcolásokat bámultam. Az oregánó és a mustáros ketchup szaga azonban szemtelenül az orromba furakodott, ahogy elvonultak mögöttem. Elfojtott szitkok között azon agyaltam, mit adhatnék bármelyikért cserébe.
Ekkor Angéla tanárnőre esett a tekintetem. Épp felállt, és nekifeszülve próbálta lecsavarni az ásványvizes palack kupakját. A jelek szerint a gyártók alaposan rászorították.
– Segítek, tanárnő! – vágtam rá, és mintha ezzel menekülhetnék, felpattantam, majd átszuszakoltam magam a padsorok közötti szűk járaton.
Csak amikor mellé értem, tudatosult bennem, mennyire igaza van Áronnak. Kettőnk testalkata élesen elütött egymástól. Az én alkarom a flakon pocakjával vetekedett, az övé inkább a karcsú nyakrészével. A zöld pulóvere azért némi bicepszet sejtetett.
Emlékszem, amikor annak idején a korát találgattuk. Egyikünk sem hitte el, hogy már elmúlt negyven. Vékony, fiatalos, erős. Mégis hogy foghat ki rajta egy kupak?
– Köszönöm, Tomi! – mondta, amikor vastag ujjaim között egy szisszenéssel megadta magát a rózsaszín kupak.
Majd elővett a táskájából egy almát, és felém nyújtotta.
– Tessék! Hálából ez a tiéd.
– Á, igazán nem fogadhatom el, tanárnő! – játszottam a hőst feltartott kézzel, miközben a tekintetemet alig bírtam elszakítani a nagy, lédús gyümölcsről.
– Dehogynem. Vedd csak el, Tomi!
A biztató mosolyára végül rámarkoltam az almára.
– Hát… köszönöm!
Aztán úgy kanyarodtam vissza a helyemre, mint a padlóig engedett szecskázógép, és a többiek irigy pillantásai közepette büszkén beleharaptam.
…
– Nem szeretném értekezlettel elrontani a névnapozást, úgyhogy munkáról több szó ne is essék! Koccintsunk az ünnepeltekre, aztán fogyasszatok kedvetekre, és beszélgessünk egy jót!
Az igazgató asszony mosolya olyan bársonyos volt, mint a csokoládémáz a sütemények tetején, miközben a tekintete végigsiklott az egybegyűlt kollégákon.
Mivel az én tantermem esett a legközelebb a tanárihoz, a tantestület egyik férfi tagjaként rendre engem ért az a „megtiszteltetés”, hogy helyszínt biztosítsak a közös eseményekhez. Ennek megfelelően rendeztem át a termet. Az utolsó órámon a diákokkal egy tömbbe húzattam a padokat, a székeket pedig félkörbe rakattam. Ez volt a névnapozás bevett formátuma.
Én azonban nem ültem le, mint a többiek, akik az igazgató asszony szavaira morajló beszélgetésbe kezdtek, és máris egy-egy pogácsát csentek el az asztalról. Ólomkatonaként strázsáltam az ablak előtt, és onnan, a szemüvegem mögül figyeltem a mi Évikénket, ahogy ide-oda tipegett feszes kosztümjében. Neki aztán aligha ártott volna bármelyik ínycsiklandó falat. Nem úgy nekem, akinek pedánsan vigyáznia kellett a vonalaira. Napi két fehérjeturmix mellett szó sem lehetett süteményről. Nyolc tanóra sem lenne elég, hogy ledolgozzam. A diákjaim egyszer megtippelték, mennyit mozgok egy történelem-szeánszon, mire egy lépésszámlálóval le is teszteltem. Csak ezret. Na, ennyi mozgás után slussz süti.
– Megkérném a férfi kollégákat, hogy segítsenek kitölteni az italokat! – hangzott a mi Évikénk kérése, és én máris ugrottam.
Elvégre nálam vendégeskedik a teljes tantestület; úgy illik, hogy aktivizáljam magam.
– Az autósokra való tekintettel alkoholmentes pezsgővel is készültünk.
Megkönnyebbült sóhaj futott végig a termen. Feri kollégám erősítésével felkaptunk egy-egy palackot, amelyek egy pukkanással megadták magukat. Közben az igazgató asszony két tálcára rendezte a műanyagpoharakat. Néhány perccel később már el is indultunk a buborékos, lötykölődő italokkal.
– Helyieknek könnyű! Én vezetek.
– Az pech! Engem legalább fűt valami, amíg hazasétálok.
– Nekem nem fűtésre kell, hanem a kettős látásért. Úgy jó, ha otthon két asszonyt látok.
– Ejnye, kollégák! És még nem is ittatok.
Az élcek és a nevetések egymást érték, ahogy haladtunk a tálcákkal. Feri tálcájáról egyre több pohár fogyott. Az általam kínált mentesek bukéja viszont annál intenzívebben terjengett. Hogy kevésbé érezzem, szigorúan kihúzott háttal, emelt fővel végeztem vendéglátói teendőimet. Évike közben narancsot helyezett ki egy üvegtálban a süteményes asztal közepére. Mintha nem árasztott volna így is elég édes illatot az egész helyiség. A pogácsák sajtos-sós világa teljesen háttérbe szorult a csokoládé és vanília misungja mellett. Az asztalokat a szerényebb kekszektől a habos-babos piskótákig mindenféle ellenállhatatlan édesség borította. Mind arra várt, hogy a pezsgő után, némi sós ropogtatnivaló kíséretében eltűnjön a kollégák bendőiben. Köztük az enyémben is.
– Angéla? Erről a tálcáról? – kérdeztem a hölgyet, aki Feri tálcájára csak megrázta a fejét.
– Köszönöm, nem kérek – felelte.
– Látom ám, hogy a kis értekezletek alatt, fenn a szünetben ohne szénhidrát – mondtam neki, majd szabad kezemmel tisztelegtem a fejem mellett. – Abszolút fegyelmezettség. Én utoljára katonakoromban toltam ilyen jól. Most meg már csak próbálom…
Jelentőségteljesen megrántottam a nadrágomból kibuggyanó ingemet, ami jótékonyan takarta a kisebb pocakomat.
– Na de, néha kivételt kell tenni. – Kérlelőn néztem rá. Olyan vézna már szegény, elég rápillantani arra a két pipaszár lábára.
– Legyen akkor egy – emelt el végül egy poharat Angéla.
Az ital halkan sistergett, ahogy ő halvány pírral az arcán meglötykölte. Az efféle részletek ritkán kerülik el a figyelmemet.
Miután Ferivel mi is választottunk egy-egy poharat, Évikével egyszerre emeltük meg. A tekintetem közben visszatért Angélára. Alig érintette ajkával az italát, aztán félretette. És ez még hagyján. A süteményekhez sem nyúlt. Helyette elvett egy narancsot, és apránként meghámozta.
Elképesztő ez a nő. Csak pislogtam rá a szemüvegem mögül.
Én viszont képtelen voltam sokáig ellenállni. Két szeletet ünnepélyesen engedélyeztem magamnak. Majd Tobival lemozgom valahogy – fogadtam meg. – Ha csak fele olyan eleven és izmos volnék, mint az a kis vakarcs, meg sem kottyanna pár falat.
Aztán Ferivel beszélgetve felelevenítettük a közös katonaéveinket.
…
A kapun belépve a két golden retriever farkcsóválva szaladt elé. Míg az egyik kisebb ágat hozott a fogai között, a másik, a fiú, csaholva állta el Angéla útját, és úgy ugatott, mintha szemrehányást tenne a hosszú távollétért.
– Jól van! – mondta neki szelíden Angéla, félig elfordulva. – Ne türelmetlenkedj! Mindjárt kapsz enni.
Átverekedte magát rajtuk a ház bejáratáig, közben a kulcsát kereste a táskájában. Amikor a kézfejéhez nyomódott a műanyag étkeződoboz, halkan felszisszent. Az érintés emlékeztette rá, hogy a teste ma nem az ő szövetségese.
A kulcsot már lassan, koncentrált mozdulattal illesztette a zárba. A nyomába szegődött kutyák az ajtó mellé gyűltek, és hol az egyik, hol a másik farka koppant a falon.
– Röhejes a gazdátok, mi? – szólt oda nekik. – Úgy jut be a saját lakásába, mint valami besurranó.
De hiába óvatoskodott. A kulcs elfordításakor újabb szisszenés hagyta el az ajkát. Mintha berozsdásodott zsanérok feszültek volna a csuklójában.
– Kellett nekem narancsot hámoznom! ¬– korholta magát Angéla.
A fiú kutya felvakkantott, mintha őt is bosszantaná a dolog.
Az előszobába lépve Angéla már a hátával lökte be maga mögött az ajtót, kint rekesztve az ebeket. Közben a bal kezével átkulcsolta a jobbot, és a mellkasához szorította. A támasz jót tett; a fájdalom valamelyest tompult. A mozdulat azonban azt is tudatosította benne, hogy a bal csuklója alig bír terhelést.
Az ajtónak dőlve nagyot sóhajtott. Hogy fogja megetetni a kutyákat? Kizárt, hogy konzervnyitót fogjon, és egymás után többször megtekerje.
A fali órára pillantott. A férje várhatóan csak este ér haza. Addig kibírják. Legalábbis így gondolta. Ám alig lépett be a nappaliba, és ejtette le a táskáját a kanapéra, az erkélyajtóban felbukkanó, csalódott kutyafejek láttán meggondolta magát.
Átsétált a konyhába. Fél kézzel is élnek emberek a világon. Ráadásul az utóbbi időben már annyi rutint szerzett, hogy valahogy elboldogul.
Egy mély guggolás után szétnyitott ujjaival kipofozott a szekrény aljából egy konzervdobozt. A hengeres fémtestet az ölébe görgette, majd két könyöke közé csippentve felállította a combján. Onnan az alkarjai közé szorítva, mereven, mint egy plüssállatért benyúló robotkar, a pultra emelte. A baljával az egyik fiókba nyúlt. A vajazókés kétszer is csörömpölve visszahullt, mire lepkényi marokerejével sikerült kiemelnie.
Az evőeszköz lapos végét a doboz tetején lévő nyitófül alá illesztette, majd a konzerv szélét emelőnek használva finoman felfeszítette. A fémkarika halk pisszenéssel engedett.
A sikeren felbuzdulva egy szempillantás alatt tervelte ki a következő mozdulatsort. Nekidőlt a pultnak. Jobb karjával körbefonta, és a hasához szorította a dobozt, miközben a csuklóját minél távolabb tartotta.
A tépő mozdulathoz minden erejét a baljába sűrítette. Már-már megkönnyebbült, amikor a tető szaggatott kattanásokkal engedni kezdett. Majd félúton elakadt. Onnantól hiába próbálkozott.
Úgy érezte magát, mint a fogatlan kutya, amelyik csak ölelgeti a csontot. Ráadásul az erőlködéstől a bal keze is megfájdult.
– Ennyit az edzésekről – nyögte, és elengedte a dobozt.
Egy darabig épp olyan csalódott pillantásokat lövellt a konzervre, mint a munkahelyén a hófehér táblára. Pedig az aztán végképp nem tehetett róla, hogy képtelen rá írni. Még jó, hogy egy interaktív játék levezénylése laptopról csak néhány ujjmozdulatába kerül, és azzal megmentette a tanórát.
– Egy ujjmozdulat… – motyogta maga elé.
Ennyibe kerülne a konzerv kinyitása is, ha normális módon végezné. Mély levegőt vett, és ezúttal a baljával vonta a hasához a dobozt. A jobb mutatóujját a már hozzáférhető nyitófülbe akasztotta, összeszorította a fogát, és húzni kezdte.
Amikor a tető egy horpanással végül megadta magát, kis híján felnyüszített, úgy, ahogy a kutyák szoktak viharban az ajtó előtt. Közel állt hozzá, hogy ő is a falat kaparja a csuklóján végigcikázó apró villámok miatt.
A dobozt félrelökte, és lerogyott a legközelebbi székre. Úgy tapogatta körbe a csuklóját, mintha azt ellenőrizné, nem szakadt-e ki a helyéről. Aztán egyik kezét a másikon nyugtatva behunyta a szemét, és lassan előre-hátra ringatózott.
Épp csillapodott a fájdalom, amikor a kutyák boldog ugatása, majd az ajtónyitás és csukódás zaja verte fel a csendet. Aztán puffant egy hátizsák az előszobában.
– Szia, anya! – A lánya csicsergő hangja betöltötte a lakást. – Képzeld, névnapoztunk a suliban! – újságolta, miközben kabátsuhogás közepette beljebb jött. – Az őszieket köszöntöttük fel.
– Szia, kisnyúl! Mi is – felelte Angéla halkan, egy elfojtott nyögéssel. Magában azért hozzátette, mekkora könnyebbség, hogy májusiként megúszta a középpontba kerülést.
Megpróbált derűs arcot ölteni, amikor a lánya szélfútta hajjal megjelent a konyhában.
– A kedvenc tortád volt. Hoztam is neked egy szeletet.
– Hű! – kerekedett el Angéla szeme. – Ez igazán kedves tőled.
Közben érezte, ahogy a gyomra nemcsak emlékezni kezd az ízre, hanem apró jelzést is küld, mintha az egész napos önmegtartóztatásért cserébe jutalmat várna.
– Te… – futott végig a tekintete lánya pisztáciazöld dzsekijén. Egy ideillő tréfán gondolkodott, aztán eltúlzott fintorral megkérdezte: – Milyen állapotban élte túl a táskádat? ¬¬
– Hát, lehet, beleragadt a szalvétába – felelte huncut vigyorral a lánya, majd visszafordult az előszobába.
Hamarosan cipzárhang szűrődött át.
Angéla óvatosan átmasszírozta mindkét csuklóját az ölében. Úgy tűnt, mintha a fájdalomnak súlya volna, és még mindig enyhén ránehezedne. De a legjobban az bántotta, hogy a hamarosan asztalra kerülő desszertre legfeljebb udvarias köszönetet mondhat a saját lányának.
– Túrós-csokis torta – tudósította a lánya, miközben rövid, ügyetlen ujjaival próbálta lefejteni róla az átázott szalvétát.
Vajon hogy nyitotta volna ki a nagy kutyakonzervet? – futott át Angéla agyán.
– Tyűha! – vetett elismerő pillantást a kakaós piskótán megcsúszott túrórétegre.
Ez az, amitől jó esetben csak pöttyös lesz az ember keze. Ő azonban, ha megeszi, holnap még annyira sem lesz képes fogni, mint ma – tette hozzá magában keserűen. Hangosan viszont, gyönge mosollyal csak ennyit mondott:
– Később megeszem.
Aztán a pult felé biccentett a kinyitott konzervre, és kérdőn a lányára nézett.
– Szétosztod a teraszon a kutyák tányérjába?
– Á-á! – vágta rá, és a pisztáciadzsekis alak már el is tűnt az ajtóban. – Mindjárt kezdődik a live, és nem akarom kihagyni a parkourt. Ha megtanulom, hogyan kell végigmenni a pályán, végre lesz szettem a karimra.
Közben suhogva megvált a kabátjától az előszobában.
Angéla némán sóhajtott.
– Jut eszembe, milyen volt ma az angol? – kérdezte.
– Jó. Már mindent tudok, amit veszünk. Úgyhogy majd taníts németre, légy szí!
– Hogyne! Két parkour közé éppen befér egy óra – jegyezte meg csipkelődve Angéla.
Az utolsó szavait a lánya már aligha hallhatta, mert belülről becsukta a szobája ajtaját.
Angéla újabb sóhajjal felállt, és magához ölelte a pulton árválkodó kutyakonzervet. Sós-fűszeres illata halványan az anyja vasárnapi húslevesére emlékeztette. A gondtalan ifjúkor azonban már jóval a lánya születése előtt véget ért.
Most neki kellett helytállnia, és megküzdenie odakint a kutyák etetésével. A két bádogedényt a földön lábbal egymáshoz tolta, majd letérdelt melléjük. Két alkarja között tartva keresztben átfordította a konzervet, és megvárta, hogy a latyakos húsgombócok egyik tányérból a másikba zúduljanak.
A doboz majdnem kicsúszott a szorításából, az aszpik pedig itt-ott melléfolyt. De azon kívül, hogy a farmerjára és a kotnyeles fiú buksijára is fröccsent pár csepp, a körülményekhez képest egészen tűrhető munkát végzett. Az ebek mohó lakmározása legalábbis erről árulkodott.
A lakásba visszatérve a gyomrában támadt hiányérzet újult erővel tört rá. Angéla tudta, hogy csak valami édes falat csillapíthatja. De reggel épp az utolsó almát tette be a táskájába, vásárolni pedig hazafelé nem állt meg.
A konyhaasztalon felejtett süteményszelet legalább olyan elgyötörtnek tűnt, mint ő. Igazán jó párost alkottak volna. A munkahelyén nem ingott meg, most viszont azon kapta magát, hogy állva felfalná az összeesett túrós masszát, a tetején szétmállott csokoládémázzal, még a beleragadt szalvétadarabokkal együtt is.
Nagyot nyelt. Kényszeredetten hátat fordított a csalogató desszertnek, és a nappaliba huppant a kanapéra, a táskája mellé.
Felötlött benne, hogy át kellene öltöznie, de a csuklója mintha már a gondolatra is tiltakozott volna. Hát még, amikor sorra vette az otthoni teendőket: vacsora, seprés, az ablakban kókadozó növények. Az alhasában jelentkező tompa nyomás azonban végül eldöntötte, minek kell most engednie. A fürdőszobába ment.
A WC fedele szerencséjére felhajtva fogadta. Még a lánya hagyhatta úgy reggel. Némi kínlódás után a nadrágja sem akadékoskodott.
Az ülőke hidegén ülve a piros kövekről a szemközti szennyeskosárra, majd a mosógépre siklott a tekintete. Ha végzett, berakhatna egy mosást. A válogatás legalább elterelné a figyelmét az édesség utáni sóvárgásról. És most ez tűnt a legegyszerűbb feladatnak.
Az ötletbe belefeledkezve nyúlt a toalettpapírért. A tartó fölé tornyozott gurigák közül lekapta a legfelsőt, de a kézfeje közben nekicsapódott a csempének. A fájdalom azonnal fellángolt a csuklójában. A megkezdett tekercs a kőre hullott, és a mosógép felé gurulva kibomlott.
Angéla teste megfeszült, még a válla is belerándult. Ösztönösen összeszorította a combját. Egy abszurd, félkész gondolat villant át rajta: ha ez még azelőtt történik, hogy leül, talán nem tudta volna visszatartani.
A fájdalom még ott lüktetett a csuklójában, akár egy rosszul becsukott ajtó, amely minden huzatra újra megmozdult. Angéla mégis a következő gurigáért nyúlt, hogy leemelje. Az ujjai bizonytalanul engedelmeskedtek, mintha már nem lenne teljesen az övé a keze.
Amikor az ölébe vette a tekercset, és a ragasztásnál meghúzva kigöngyölte, úgy érezte, mintha odabent a zsanérok végleg feladnák.
Összeszorította a fogát, és lelassított. Nem lehetett sietni. A mozdulatok darabossá váltak, mintha minden centimétert ki kellene alkudnia a testével. A fájdalom nem múlt el, csak átrendeződött. Hol élesebben villant, hol tompán húzódott végig benne, mint egy makacsul bennrekedt vihar.
Angéla egy pillanatra lehunyta a szemét. Milyen szánalmas – gondolta –, hogy súlyzók helyett ilyen apró mozdulatokban kell mérnie az erejét. Abban, hogy végig tud-e csinálni valamit, ami máskor észrevétlen.
Lassan feltolta magát, óvatosan, mintha a saját súlya is ellene dolgozna. A csuklója továbbra is tiltakozott, de már kevésbé élesen. A mély sajgás azonban vele maradt.
– Cső! Sikerült ma előbb elszabadulnom – hangzott fel váratlanul az előszobából a férje baritonja, majd becsapódott az ajtó. – Hoztam nektek süteményt! – tette hozzá vidáman.
A lányuk csicsergő hangon válaszolt valamit a szobából.
A piros kövezet mintha megfolyt volna Angéla előtt egy rövid szédülésre, rajta a szétgurult fehér tekerccsel. Lehajolt, felvette a gurigát, és a mosógép tetejére tette. Aztán a mosdóhoz ment. Alkarjával a hideg porcelán peremének támaszkodott, és lehajtotta a fejét.
Nem akart sírni. A légzése mégis megbillent, és halk hang szakadt fel belőle. A könnyei lassan, fáradtan indultak meg, mint amikor valami túl régóta gyűlik.
A csaphoz nyúlt, és a csuklójába nyilalló fájdalom ellenére megnyitotta. A víz zubogása elfedte a kintről beszűrődő nevetéseket és a saját szipogását is. Apró, óvatos mozdulatokkal megmosta a kezét. A könnyei közben lecsorogtak, és belevesztek a vízbe.
Miután elzárta a csapot, a törölközőbe temette az arcát, és megpróbált visszarendeződni.
– Halihó! – nyitotta résnyire a mosdóajtót a férje. A hangja olyan volt, mint aki valami csábító titkot készül elárulni. – Gyere! Vár kint pár süti. A kisnyúlnak már vittem be.
– Tudod, hogy diétázom – motyogta Angéla enyhe orrhangon a bolyhos anyagba.
– Valami baj van?
– Semmi – felelte Angéla háttal, és visszaakasztotta a törölközőt.
Amikor megfordult, mégis kibukott belőle:
– Csak… az ilyesmivel mindig kiszúrsz velem. Megnehezíted.
A szavai után elkapta arcáról a tekintetét. A férje bakancsa és farmerja sötét pacává olvadt a piros csempék között, ahogy ismét könnyek lepték el a szemét.
– Hékás… – lépett be, karját széttárva.
Angéla összefűzte fájó kezeit a mellkasa előtt, majd hagyta, hogy átölelje.
Egy ideig némán „beszéltek”. Egyikük érdesen sóhajtott, a másikuk halkan sírt.
– Tegnap is összevissza ettem – szipogta Angéla a férfi hőjétől átitatott szürke pulóverbe.
Amikor az közelebb vonta, az összepréselődő csuklói miatt feljajdult. A szorítás azonnal lazult.
– Ma már nem szabad semmi olyat, amitől előjöhet.
– De ez nem olyan – simított végig a férfi a felkarján. – Anyukád küldte. Egy része mentes.
– Hogy? – kapta fel a fejét Angéla.
– Odahozta a munkahelyemre. Valami olyasmit mondott, hogy nincs benne cukor, liszt, tej, meg még a jó ég tudja, mi.
– Komolyan?
– Kipakoltam mindet a konyhába.
A férje apró puszit nyomott a fejbúbjára, majd előre ment, és szélesre tárta az ajtót.
– Gyere! Nézd meg!
Angéla behajtotta maguk mögött a mosdó ajtaját. Ujjaival kihalászott egy zsebkendőt a farmerja zsebéből, és ahogy átvágtak a nappalin, felitatta a könnyeit, majd kifújta az orrát.
Még a konyhába sem értek, de a tisztuló légútjain át máris megérezte a sűrű, édes levegőt, ami szinte rátapad az emberre.
Odakint megpillantotta a szétcsúszott süteményszelet mellett a porcukrozott képviselőfánkok, kókuszgolyók és kakaós piskóták sorát az asztalon.
– Kimondottan neked készítette – tolmácsolta a férje. – Kivéve a képviselőfánkot, mert azt…
– Azt a kisnyúlnak küldte – fejezték be egyszerre.
Angélából megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. Ha anyukája csinálta, csak természetes összetevőkből készülhetett. Talán holnap már nem fordul ellene a teste.
Leültek. A férje egy grimasszal megadta magát a károsult túrós szeletnek, ő pedig egy kókuszgolyót vett el. A könnyű falat engedelmeskedett a kezének. Az első falatnál még fel sem fogta az ízét. Csak azt, hogy végre ott van.
Aztán a kakaó lassan szétolvadt a szájában, sűrűn és mélyen, a kókuszszemcsék pedig odatapadtak a szájpadlásához, mint valami édes hódara. Ahogy lenyelte, a gyomrát azonnal átjárta a melegség. Ragacsosan, töményen, mégis megnyugtatóan.
Annyira belefeledkezett az érzésbe, hogy meg sem hallotta a telefonját. Csak akkor eszmélt fel, amikor a férje felállt, kiment érte, majd odahozta a táskájából.
– Anyukád – mondta átnyújtva a mobilt, aztán a pultnak dőlt.
– Szia, anya! – szólt bele Angéla vidáman, miközben kissé mereven tartotta a készüléket a füle mellett. – Nagyon köszi a sütiket! A kókuszgolyó isteni! – csippentett még egy falatot. – Hogy csináltad?
Előbb egy torokköszörülés felelt, majd a jól ismert, enyhén rekedt, meleg hang.
– Sült sütőtökből, kókuszból, mézből és zabpehelyből gyúrtam össze. A piskóta pedig pár tojást és kakaót tartalmaz. Egyszerű felfújt. Ha van otthon laktózmentes túród, kenhetsz rá, feldobja. Nekem most nem volt.
– Hűha! – Angélától hirtelen csak ennyire futotta.
Ilyen egyszerű? Lenyelte a falatot. Közben úgy érezte, mintha a telefon súlya lassan megsokszorozódna a kezében. Az ujjai finoman remegtek a terheléstől.
– Felírom majd az összetevőket – mondta, és igyekezett rövidre zárni. – Laktózmentes túróm nincs. Attól tartok, itt, falun, nem is kapok. De majd megnézem.
– Próbáld ki! Ha jó, nem kell teljesen száműznöd a tejet.
Egy rövid szünet után az anyja újra megköszörülte a torkát.
– És jól vagy? Szeded a bázisgyógyszert? Úgy hallom, a fájdalomcsillapító nem hat.
Angéla rovó pillantást vetett a férjére, aki úgy húzta be a fejét, mint egy rajtakapott kisfiú.
– Persze, hogy szedem. És jól vagyok – felelte az anyjának, de már alig bírta tartani a készüléket.
Óvatosan fogást váltott.
– Küldtem neked egy kézkrémet is.
– Nem kellett volna. Tényleg kutyabajom – erősködött Angéla, miközben megfeszítette, majd ellazította az ujjait a telefonon.
– Akkor is próbáld ki! Azt mondták a patikában, hogy ez jó lehet autoimmun reumára is.
– Rendben – ígérte bicsakló hangon.
Elköszöntek. Hogy értethetné meg vele, hogy erre recept nélkül nincs semmi, és diétával is legfeljebb enyhíteni lehet?
Letette a telefont, de a csuklója még úgy feszült, mintha továbbra is tartania kellene. Egy darabig dörzsölgette, aztán hangosan beszívta a levegőt.
– Na, jó… elég – motyogta, és az őt figyelő párjára nézett.
Egy pillanatig habozott, végül kissé megemelte a csuklóját.
– Bekened nekem? Hátha…
Férje elmosolyodott.
– Be.
– Anya! – hangzott fel a szobából. Egy tompa puffanást követőn nyekkent az ajtó, ahogy a lányuk nagy elánnal kisietett hozzájuk. Mire mindketten odafordultak, a lendülettől már a konyhaajtóban hintázott a lábán. – Hogy mondják németül, hogy szeretnék még süteményt?
A férfi cinkosan Angélára kacsintott, majd játékosan oldalba bökte a kislányt:
– Ha idehozod a mama szatyrát, anya megmondja neked.
Lányuk egy elnyújtott „á”-val húzódott el. Aztán cserfesen nyelvet öltött, és mindketten elmosolyodtak.
Mosolyuk egyszerre volt megnyugtató és támogató, és valahogy úgy járta át Angélát, mint az a falat kókuszgolyó.