A rajt és a randi között
Egy kisebb tömeg gyűlt össze a Mátrában és mind arra vártak, hogy a saját állóképességüket túlszárnyalva teljesítsék a jótékonysági futóversenyt. Fél évvel korábban kinevettem volna azt, aki azt mondja nekem önként és dalolva itt leszek, most viszont elszántan átvettem a számomat és a mellkasomra ragasztottam. Egyedül voltam, nem akartam, hogy bárki is végignézze a szenvedésemet. Mert bár egyre többet futottam és edzettem voltak alkalmak, amikor igenis szenvedtem.
– Sok mindent gondoltam, de azt nem, hogy itt fogunk újra találkozni – hallottam egy ismerős hangot.
Mivel éppen nyújtottam, fejjel lefelé láttam a mögöttem álló Somát. Azonnal kiegyenesedtem és megpördültem a tengelyem körül. A jelenléte nem lepett meg, tudtam, hogy télen is futott és valahol számítottam rá, hogy megint itt lesz, de bíztam benne, hogy mégsem. Nem akartam lebőgni előtte, ahhoz túlságosan fontos volt.
– Zavar, hogy alig egy hete vettem át a diplomát, de már megint engem kell nézned? – kérdeztem merészen mire behunyta a szemét és felnevetett.
– Épp ellenkezőleg – válaszolta.
Nem tudtam mit felelni. Sose tudtam mit mondhatok neki és mit nem. Hogy mivel ijesztem el és mivel bírom maradásra. Soma a közelemben maradt és ő is nyújtani kezdett. Próbáltam nem figyelni rá, de a szemem sarkából folyamatosan őt lestem. Őszintén megvallva boldog voltam, hogy ilyen hamar újra találkoztunk. Azt hittem, hogy az egyetem után elválnak az útjaink, pedig semmi mást nem akartam csak, hogy a közelében maradhassak. Na, igen, azt hiszem szerelmes voltam. Pech, hogy ő az oktatóm volt és nem a szaktársam, így, amit éreztem az olyan lehetetlen volt, mint a gondolat, hogy elsők között fogok célba érni.
Somára néztem miközben kitöréseket csinált és átkoztam a sorsot, amiért csak 3 év volt közöttünk, mégis egy szakadék választott el minket egymástól. Még úgy is, hogy már végeztem.
– És mi a terved a nyárra? – kérdezte Soma kíváncsian.
– Arra gondoltam, hogy kihasználom az utolsó szabad nyaramat és azt teszem, amihez csak kedvem van – vontam meg a vállam, mire elmosolyodott.
– Helyes!
Lassan az összes nevező megkapta a saját számát és felállt az indulási sorrend. Az ösvény keskenysége miatt, egy perc csúszással indították útnak az embereket és mindenki kapott egy időmérőt, aminek a segítségével majd feláll a végső sorrend. Egy helybe kocogva vártam, hogy mikor kerülök sorra, miközben folyamatosan azt motyogtam magam elé, hogy meg tudom csinálni.
– Készen állsz? – kérdezte Soma.
– Simán lefutlak – vigyorogtam rá magabiztosan, mire kihívóan felvonta a szemöldökét.
– Nagyobb rutinnal vagyok, mint te!
– Nagyobb rutinnal esel is – vágtam vissza, mire grimaszolva a mellkasához kapta a kezét.
– Ez fájt Brownie – szólt rám, mire azonnal elvörösödtem.
A Brownie becenevet akkor aggatta rám, amikor befestettem a hajamat sötétbarnára. Csak úgy a semmiből, egyik pillanatról másikra elhagyta a keresztnevemet. A barátaim szerint ez nem jelentett semmit, én valahol mégis reménykedtem. Akartam, hogy ennek a becenévnek oka legyen.
– Oké, akkor fogadjunk – húztam ki magam, mire elgondolkodva oldalra billentette a fejét.
– Oké – biccentett. – Mit szeretnél, ha te nyersz?
– Hogy segíts a nyáron egy projektem megvalósításában – mondtam bizonytalanul, mire elmosolyodott. – És te mit szeretnél?
Soma szólásra nyitotta a száját, de ekkor sorra került. Elindult a rajt felé és ott hagyott engem válasz nélkül. Utána siettem.
– Hé – szóltam rá.
– Egy randit – pillantott hátra rám a válla felett, majd a sípot hallva elindított a stoppert és kilőtt.
Hevesen dobogó szívvel néztem a távolodó alakja után majd megerősítést várva a srácra néztem. Ő biztosított róla, hogy Soma valóban a randi szót mondta ki. Soma randizni akart. Velem. Vagyis azt nem mondta, hogy velem, de ugyan milyen más randira tudott volna elmenni a segítségemmel. Nem sokkal később én is sorra kerültem, elindítottam a stoppert, aztán futásnak eredtem. Eleinte tartottam az iramot, könnyedén futottam, figyeltem a megfelelő lélegzetvételre, miközben a gondolataim folyamatosan Soma körül kavarogtak. Az álmodozásomnak a következménye is meglett, nem vettem észre egy kiálló gyökeret és hatalmasat taknyoltam. Azonnal felálltam, de a bokámba nyilalló fájdalomtól újra a földre roskadtam. Ahogy elmúlt az adrenalin, a fájdalom is egyre erősebb és erősebb lett. A könnyeimet visszanyelve újra felálltam és egy lábon ugrálva megtettem pár botladozó métert, de aztán az ösvény lejteni kezdett és tudtam, hogy esélytelen, hogy tovább menjek. Többen is elfutottak mellettem, de túlságosan lefoglalt a pánikolás, ahhoz, hogy segítséget kérjek. Leroskadtam egy kidőlt fatörzsre és remegő kezekkel elővettem a telefonom. Térerő nem volt, de azért felhívtam és üzentem Somának bízva abban, hogy látni fogja.
– Bassza meg – sziszegtem lepillantva a lábamra, ami egyre dagadtabb volt és ahogy megmozdítottam csillagokat láttam a fájdalomtól.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, néha a fájdalom annyira erős volt, hogy elájultam, majd felriadtam ahányszor valaki a közelemben rohant el. Egy darabig próbálkoztam, hogy felhívjam magamra a figyelmüket, de észre se vettek. Nesze neked emberség!
– Na, mi az annyira randizni akarsz velem, hogy úgy döntöttél le se futod? – kiáltotta felém Soma.
Megkönnyebbülten felkaptam a fejem és sírva néztem, ahogy a játékos mosolyt felváltotta az aggodalom. Az arcáról lerítt, hogy nem kapta meg az üzeneteimet, mégis itt volt. Hozzám érve azonnal felnyalábolt a földről, hiába tiltakoztam, hogy tegyen le. Tudtam, hogy a dereka nem volt a legjobb, én pedig nem voltam valami könnyű.
– Brownie hagyd, hogy gondoskodjak rólad – szólt rám dühösen, mire azonnal elhallgattam és a nyakába rejtettem a könnyáztatta arcomat. – Beviszem a sürgősségire – szólt oda Soma valakinek, mire egy pillanatra felemeltem a fejem.
Soma aggódó bátyával néztem farkasszemet. Megeresztettem felé egy halvány mosolyt, majd visszavackoltam magam Soma karjaiba, aki felkuncogott. Miközben a kocsihoz vitt egyre csak azon gondolkodtam, hogy miért jött utánam. Vajon megérezte, hogy baj van? Túl sokáig elmaradtam?
– Na csüccs – ültetett be óvatosan a kocsi hátsó ülésére, majd amennyire bírta felpolcolta a lábam. – Kényelmes?
– Aha – motyogtam, bár mindketten tudtuk, hogy egyáltalán nem, az viszont kifejezetten tetszett, amikor előttem elhajolva becsatolt.
Soma ezután még elsietett a táskámért, aztán beült a vezetőülésre és csikorgó kerekekkel elhagyta a parkolót. Egész úton szóval tartott, mintha attól tartott volna, ha túl nagy a csend elájulok és nem ébredek fel. Zavartan válaszolgattam neki és próbáltam figyelmen kívül hagyni a hasogató fájdalmat, miközben folyamatosan a családomat tájékoztattam arról, hogy életben vagyok. A kórházba Soma a karjaiban vitt be és egyenesen a sürgősségire mentünk. Rengetegen voltak, mint az várható volt.
– Inkább menjünk haza, nincs semmi baja a lábamnak – morogtam, mire dühösen megvillant a tekintete.
– Inkább maradj csendben és maradjunk – csóválta meg a fejét és belekortyolt az automatás kávéba, amit már vagy fél órája dédelgetett a kezében. – Mesélj a projektedről – kérte.
– Már úgyis mindegy. Egyedül nem fogom tudni kivitelezni és buktam a fogadást.
Erre Soma úgy meredt rám, mintha azt közöltem volna vele, hogy elmarad a nyár és beköszönt a jégkorszak. Nem tudtam hova tenni ezt a tekinteted. Az őrült ötletemhez tényleg kevés voltam. Kellett egy erős operatőr, egy olyan ember, aki érti mindazt, amit én életre akarok kelteni, valaki, aki már régóta benne van a szakmában. Soma volt az egyetlen ilyen ember és erősen kételkedtem benne, hogy vállalná fogadáson kívül.
– Molnár Bianka – hallottam ekkor a nevem, mire automatikusan felemeltem a kezem, mint régen az iskolában. – Jöjjön – intett az ápolónő.
Soma azonnal a karjába kapott és bevitt a vizsgálóba. Azt hittem kimegy, de végig bent maradt, amíg az orvos megvizsgált és fogta a kezem. Hálás voltam, ugyanis iszonyatosan fájt, amikor az orvos megmozgatta a dagadt lábamat és jól esett Soma kezét fogni, pontosabban szorítani. Társas fájdalom vagy mi. Szerencsére törés nem volt, ez ki is derült a röntgen felvételből, de csúnyán meghúztam és sokat kell pihentetnem, valamint kenegetnem mielőtt újra futásnak eredhetnék. Az orvos befáslizta, felírta a fájdalomcsillapítót és a krémet, majd utunkra bocsátott minket.
– Felhívom a nővéremet, hogy jöjjön értem – szólaltam meg, mire Soma egy pillanatra megtorpant, de aztán folytatta az útját a kocsi felé, velem a karjában.
– Szerintem nem fogod megtenni Brownie!
– Nem?
– Nem! Mert itt vagyok én és én foglak hazavinni! Minek fogyasztaná tesód a benzint, ha úgyis útba esik nekem?
Nem vitatkoztam vele. Miért is tettem volna? Én magam is azt akartam, hogy Soma vigyen haza, csak udvarias voltam, amikor felvetettem majd a nővérem eljön értem. Bár az udvariasság mellett, bekapcsolt nálam a védekező mechanizmus is, ami egyre csak arra ösztökélt, hogy ellenálljak és eltaszítsam magamtól Somát.
– Szóval a projekted – tért vissza Soma a korábbi beszélgetésünkhöz.
Ezúttal már elől ültem mellette a kocsiban, az ülést teljesen hátra toltuk, hogy valamennyire ki tudjam nyújtani a lábam és minél kevesebb terhelést kapjon. Most viszont azt kívántam bár maradtam volna hátul, hogy elkerülhessem ezt a beszélgetést.
– Hát – kezdtem majd megköszörültem a torkom. – Igazából írtam egy regényt és… annyira megtetszett a világ, hogy úgy gondoltam jó lenne hozzá forgatni élőben, élő emberekkel. Tudom egy egész estés film merész álom, de talán egy kisfilm – magyaráztam egyre vörösebb arccal.
– Miről szól?
– Igazából egy lány felnövéstörténetéről. Fontos benne a szerelem is, de az mégsem kap akkora figyelmet. A lány gyakornok egy kis tv-nél, nem hisz magában eléggé, de ahogy telik az idő rájön, hogy ő nem selejtes, csak más eszközökkel képes elérni a céljait, mint a társai.
– Miért tartod fontosnak, hogy vászonra vidd?
Somára pillantottam és hosszasan agyaltam a válaszon. Először azt mondtam volna, hogy azért, mert én írtam és szeretném viszont látni, ami így is volt. De leginkább azért, hogy saját magamnak bizonyítsak.
– Mert rólam szól – suttogtam végül mire kíváncsian felém pillantott.
– Akkor egyfajta portré?
– Csak akkor, ha képes vagy olvasni a sorok között – vontam meg a vállam, mire Soma bólintott.
Pár percig mindketten a rádióból szóló Soulwave dalt hallgattuk, amiben az énekes arról énekelt, hogy elege van a szerelemből.
– Csináljuk meg – szólalt meg Soma, mire felé kaptam a tekintetem.
– Komolyan?
– Komolyan. Már most tudom, hogy imádni fogom!
– Miért?
– Mert te írtad!
A válaszától kellemes meleg járta át a testemet és széles mosoly költözött az arcomra. Még akkor is mosolyogtam, amikor Soma leparkolt a házunk előtt és kisegített a kocsiból. Természetesen a családom összes tagja azonnal megjelent a kapuban és körbe álltak minket. Sokan voltak, nagyon sokan, mert ma össznépi nyársalást tartottak így itt voltak a nagyszülők, unokatestvérek, barátok. Somának esélye sem volt elszabadulni, a férfiak a kezébe nyomtak egy doboz sört és elhívták magukkal beszélgetni.
– Végre sráccal állítasz haza – karolta át a vállamat büszke mosollyal Kira, mire megforgattam a szemem.
– Ő csak Soma – motyogtam vörös arccal.
– Persze. Csak Soma – helyeselt. – Menj tusolj le, büdös vagy – tolt el magától.
A szememet forgatva engedelmeskedtem, felküzdöttem magam a házba vezető lépcsőkön, majd egyenesen a szobámba mentem és bezárkóztam. Nem adtam időt magamnak arra, hogy Somán gondolkodjak és azon, hogy milyen furcsán természetes volt a jelenléte. Az ablakon kipillantva láttam, hogy a férfiak gyűrűjében hangosan nevetett a nagyapám megjegyzésén. Pár percig ott maradtam és őt fürkésztem, majd kukászsákot kötöttem a lábamra és gyorsan letusoltam. Míg a fürdőben voltam Kira bevetette magát a szobámba és áttúrta a szekrényemet, hogy szexi göncöt találjon. Nem járt sikerrel, ugyanis nem voltak ilyen ruháim, ezért rám erőszakolt egy sortot és egy bikinifelsőt.
– Meg kell hódítanod – parancsolt rám Kira.
– De…
– Csönd! Te vagy az egyetlen szingli a családban, leszámítva a gyerekeket! Tedd boldoggá dédiéket azzal, hogy végre bepasizol! Nem a semmiért hallgattam minden iszogatáskor a sírásodat, hogy bárcsak Soma észrevenne – meredt rám ellentmondást nem tűrően.
Befogtam a szám, mert igaza volt. Rengeteget sírtam és keseregtem Soma miatt. Kira egy bólintás kíséretével sarkon fordult és feltépte az ajtót, majd meglepetten felsikkantott Soma láttán, aki zavartan hátrált pár lépést.
– Én csak… beküldtek, hogy… szóval lehet menni enni – magyarázta.
– Szuper – méregette Kira gyanakodva. – Szerintem végig hallgatta – vetette hátra a válla felett, majd kilépett a szobából, Somát pedig belökte rajta és ránk csukta az ajtót.
Vörös arccal lehuppantam az ágyamra és leszedtem a vizes kukászsákot a lábamról, miközben éreztem magamon Soma tekintetét.
– Ezeket te fotóztad?
Megkönnyebbülten sóhajtottam és követtem a tekintetét az egész falat beborító képeimre. Az összes pillanatkép volt, fekete fehérben örökítettem meg őket, mert számomra sokkal kifejezőbbek voltak, mint a színes képek. Soma oldalra billentett fejjel nézte a képeket, majd kihúzta magát, amikor felfedezte saját magát. Az volt az egyik kedvenc képem. Nem csak azért, mert Soma volt rajta, hanem azért is, mert beszédes volt és az volt az a pillanat, amikor beleszerettem.
– Gyerekek odabent vagytok? – kopogott be nagyi.
– Igen – kiáltottam vissza majd szó szerint kimenekültem a szobámból.
Ha Soma meg is sejtett bármit is, nem tette szóvá. Viszont elképesztő milyen gyorsan beilleszkedett a családomba. Leült kártyázni az öregekkel, meghallgatta nagyiék meséit a régi időkről, játszott a kicsikkel, focizott az öcsémmel és néptáncolt a táncos lábú ikrekkel. Ha nem fájt volna a lábam, csatlakoztam volna hozzájuk, de így maradtam a fenekemen és teljesen megbabonázva néztem a műsort. Késő estig kint voltunk az udvaron és köszönhetően a közeledő nyárnak elég volt egy könnyű pulcsi, hogy ne fázzon az ember. A hintágyban ülve figyeltem, ahogy a családom idősebb tagjai egymáshoz simulva táncoltak egy lassú dalra és a szívem túlcsordult szeretettel. Aztán észrevettem Somát, aki az ikrekkel beszélgetett és látszott a két rosszcsont srác próbálták valamire rávenni. Ugyan nem hallottam őket, de láttam a mosolyukból, hogy készültek valamire.
Odaugráltam hozzájuk és a karommal átöleltem a két kedvenc unokaöcsémet.
– Miben sántikáltok? – érdeklődtem.
– Minden öreg táncol. Rá akartuk venni, hogy kérjen fel – vonogatta a vállát Ati, mire Somára néztem.
– Mondtam nekik, hogy fáj a lábad – magyarázta Soma a hajába szántva.
– Hazudik. Azt mondta nem mer felkérni – vigyorgott Bence.
Soma ingerülten meredt a két fiúra, én pedig minden bátorságomat összeszedve elengedtem a fiúkat és átkaroltam Soma nyakát. Azonnal a derekam köré fonta a karját és óvatosan megemelt, hogy a lábam ne érje a földet.
– Szívesen táncolok veled – suttogtam.
– És a lábad?
– Túléli – vontam meg a vállam.
Soma a szemembe nézve bólintott és lágyan ringatózni kezdett a zenére, én pedig a nyakába kapaszkodtam és behunyt szemmel igazodtam hozzá. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történik meg, szinte biztos voltam benne, hogy még mindig az erdőben voltam és halucináltam. De Soma erős ölelése, a meleg lehelete, ami a nyakamat csiklandozta és az illata az ellenkezőjét bizonyították.
– Amúgy… elvesztettem a fogadást – szólaltam meg, miközben egy újabb lassú dal indult el.
– Tudom – kuncogott fel.
– Tehát te nyertél…
– Igen!
– Akkor ez azt jelenti, hogy randizni akarsz – mondtam óvatosan, ő pedig finoman letett a földre és eltolt magától, hogy a szemembe nézzen.
– Ó én már most pontosan azt teszem – mosolyodott el.
Ahogy belenéztem a szemébe tudtam, hogy ez a fogadás sosem volt igazi. Csak egy ürügy, hogy egymás életében maradjunk.