A pipacs
Az éltes korú József szomorúságtól elnehezedett szívvel telepedett le a gyönyörű pipacsokkal teli mezőt kettészelő földút szélére. Fent a vihar köpenyét viselő felhők, mint harcra készülő hadsereg, feszült csendben gyülekeztek az égen. A távolban kék színű villám hasította meg az égboltot. A szél hirtelen feltámadt. A férfi ősz hajába kapaszkodott, majd dühödten a szakállát cibálta.
József nem félt a vihartól. Mindig úgy vélte, hogy ami a természet rendjéből való, azzal békésen együtt kell és lehet élni. Most sem menekült fejvesztve az égzengés elől. Minden nap kiment a mezőre. Akár sütött a nap, akár esett vagy fagyott, mindig itt volt. Különösen a júniustól szeptemberig terjedő időszakot szerette, amikor a vadvirágok királynőjének piros selyemruhája festői képet varázsolt a gyönyörködni vágyó szem számára. Ez a terület volt számára a szép élettörténései emléktára. Egykor itt randevúzott élete nagy szerelmével, Emmával, s ezen a helyen kérte meg annak idején a lány kezét. Látszólag semmi sem változott, de minden más lett. A pipacsot ritmikusan forgatva az ujjai között, engedte, hogy a szeméből szelíden legördüljenek a könnyek, akár a nyári esőcseppek. Érezte, ahogy a gondolatai szorosan összefonódtak a szíve mély és őszinte érzéseivel, s szelíd módon belső beszélgetésre késztették.
— Egy hónapja már, hogy elmentél drága Emmám. Hiányzol! – mondta magában az idős férfi szomorúan.
–– Nem találom a helyemet sem a házban, sem máshol. Minden üres nélküled. A szívem is. Egyedül az álmaimban vagy jelen. Olyankor újra látom a csillagként ragyogó szemeidet, az arcodon azt a kis huncut gödröt, ami a nevetésedtől még pajkosabb.
Hallom a csilingelő kacagásodat. Minden reggel, amikor kinyitom a szememet, azzal a vággyal teszem, hogy újra láthassalak téged. Várlak, pedig tudom, hogy nem jössz. Már csak az álmaim maradtak. Ezeknek a szépsége segít túlélni a napjaimat. – folytatta a néma beszédét József.
Az erőteljes szél hirtelen megszelídült, s gyengéden végigsimogatta József arcát, mintha az emlékek finom, vigasztaló érintése lett volna. A férfi megrezzent. Az érintés könnyedsége a feleségére emlékeztette. Ő volt ilyen gyengéd, minden vitát és nehézséget szeretettel oldva. Még az utolsó pillanatokban is, amikor az ereje már olyan törékeny volt, mint a lepke szárnya, Emma asszony vigasztalta a szeretett férjét.
–Józsikám, ne félj! Jó helyre megyek. Ez nem a vég, hanem egy új kezdet. Hidd el, fogunk mi még találkozni csak máskor és más helyen. Addig is őrizz meg a szívedben, s éld meg az életedet úgy, ahogyan az a legjobb neked. Tedd meg, amíg megteheted. Én, ott fenn, az égi országban örülni fogok minden örömödnek és vigyázok rád. Amikor eljön a te időd is, szeretetem minden rezdülésével várlak a mennyország kapujában – suttogta az asszony erőtlen hangon, majd néhány óra múlva örökre elaludt.
József finoman rákulcsolta az ujjait a virágszirmok selymére és felsóhajtott.
–Milyen rövid az élet! Pontosan olyan, mint a pipacsok néhány napos virágzása. Annyi mindent tanultam tőled Emmám! Azt azonban nem, hogy hogyan lehet nélküled élni. Te voltál számomra a lélegzet. Az érintés. A szív melege. A holnap. A biztonság. Most pedig csak ennyim van: egy hervadó pipacs a kezemben. Mégis, ebben a kis virágban ott rejlik minden: a születés, a virágzás, a szerelem, a szépség és az elmúlás. Az élet teljessége. Kezdem érteni, amit mindig is mondtál. Nem múlunk el, csak más formában létezünk. Ott vagyunk mindenben, még amikor látszólag nem is vagyunk jelen. Érezlek drága Emmám, a szívem teljességével.
József sóhajtva vett egy mély lélegzetet, mintha a nyár minden illatát, gyógyító erejét egyszerre akarná magába zárni. A pipacsot óvatosan visszaengedte a földre.
–Ide tartozol. Maradj hát itt. – mondta szelíden.
Lassan elindult a földúton hazafelé. Bár a léptei még mindig nehezek voltak, de már nem a reménytelenség, hanem az emlékek csendes méltósága kísérte. Ahogy haladt, tekintete végigsiklott a mezőn. A pipacsok tüzes színe szinte izzott a napfényben. Minden egyes sziromban egy-egy valaha megélt pillanatot vélt viszontlátni: nevetést, érintést, kézfogást, nyári fényeket. Hirtelen enyhe szellő futott végig a mezőn, pajkosan ringatva a virágokat. József megállt egy pillanatra, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy az érzés átjárja.
— Itt vagy Emmám! – suttogta halkan, de már nem fájdalommal, hanem bizonyossággal.
Nem válasz érkezett, hanem valami annál mélyebb: egy melegség a szívében, amely nem akart elmúlni. Megértette, hogy Emma nem tűnt el. Ott él mindenben, amit együtt szerettek. A napsütésben, a szélben, a mező csendjében és legfőképpen, a szíve minden rezdülésében. Amikor újra kinyitotta a szemét, már nem csak a veszteséget látta, hanem az életet, amely körülötte volt, s szinte átölelte. Látta a nyarat, amely újra és újra megmutatta azt a szépséget, amit egykor együtt csodáltak.
József halványan elmosolyodott. Tudta, hogy a fájdalom nem tűnt el teljesen. Csak megszelídült. Teljes szívével érezte, hogy amíg képes meglátni a pipacsok vörösében az ifjúságuk lángját, amíg képes meghallani a szélben Emma nevetését, addig életben marad minden, ami szép volt. Lassan hazafelé indult. Ahogy haladt, a napfény aranyba vonta az utat előtte. A mező bár egyre távolabb került tőle, nem tűnt el végleg. Vitte magával minden szépségét a szívébe rejtve. Mert vannak dolgok, amelyek nem múlnak el, csak átalakulnak, és csendesen velünk maradnak: mint egy pipacs a nyári mezőn.