A mi óriásunk
(Mese)
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, élt egyszer egy óriás.
Apropó! Tudjátok, hol van az Óperenciás tenger?
Nem is olyan messze, mint gondolnánk.
Ober Enns („oberensz”) Felső-Ausztriában, az Enns folyó vidékén – tartják a mesekutatók.
Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, az óriást Okolónak hívták.
Egy napon Okoló elhatározta, hogy világgá megy. Megkeresi a tündéreket és manókat, akik az erdőben élnek. Akikről az óriásóvodában az „óriásóvónéni” mesélt kiskorában.
Ment, mendegélt az úton, és közben dúdolgatott. Amint így ballagott, találkozott egy kisleánnyal, aki egy pöttyös labdát cipelt. Illendően köszöntötték egymást.
-Engem Okolónak hívnak. Hát te ki vagy? – kérdezte az óriás a kislányt.
– Én Margaréta vagyok- felelte az.
– Mit keresel itt, ahol a madár se jár?
-Az erdei tündéreket és a manókat akarom meglátogatni, nem tudod, hol laknak?
– Hogyne tudnám! Az óvodával voltunk itt kisebb koromban. Minden óvodást elhoz egyszer
az óvó néni, ide, a Kikúthoz, ahol az erdei tündérek és manók élnek.
-Te hiszel a tündérekben? – kérdezte a kislány csodálkozva az óriást.
– Persze, hogy hiszek. Jó szándékú lények, kedvesek, aranyosak. Ők teljesítik legtöbbször a gyerekek kívánságait.
–Úgy tudom- mondta Margaréta-, kérni kell tőlük egy varázsgömböt, és beledobni az óhajodat. És már teljesül is. Nem kérnél nekem is egy ilyen gömböt? Én picike vagyok, és nem tudok felmászni a sziklára, ahol a kis barlangjaik vannak.
– Nem is szabad. Meg ne próbáld! Veszélyes a sziklamászás. Meg egyedül eljönni is kockázatos volt otthonról, akkor is, ha itt laktok az erdőszélen.
– Nem jöttem egyedül, velem jött Morzsi is, a barátom, a legkedvesebb kiskutyám.
Okoló eközben felnyúlt a legmagasabb sziklacsúcsra, és a tenyerében tartott máris egy fodros szoknyás tündérkét.
– Nem kell semmilyen varázsgömb ide. Minden játékszer varázslatos! Csak kocogtasd meg a pöttyös labdádat, és valaki közülünk már itt is lesz- mondta a tündérke.
Margaréta megkocogtatta a labdát, és az összes kis sziklabarlangból kíváncsian kidugta fejét egy-egy kistündér.
-Mi történt? Ki hívott? Kinek kell segítenünk?- tanakodtak izgatottan a kistündérek.
Az óriás visszatette a tenyeréből a tündérkét, aki így szólt a társaihoz:
-Ne várjátok meg, amíg a gyerekek hívnak benneteket, ti magatok akarjatok örömet szerezni nekik. Bújjatok bele a játékaikba, játsszatok velük, figyeljetek rájuk, mit szeretnének…
Az óriás meg felkapta kis, elkóborolt Margarétát, kinyújtotta óriáskezét, és letette a kislányt az udvarukban.
Margaréta édesanyja éppen akkor kiáltott ki a konyhából:- Kislányom, kész az ebéd.