Az elátkozott könyvtár
Az ajtón belépve nagy csend fogadott. Mintha a kinti zajos várostól több kilométerre kerültem volna egyetlen lépéssel. Csak a számítógépek pötyögése, és halk beszélgetés hallatszott. Még a gyerekrészleg is csöndes volt, pedig ott szinte mindig van pár visítozó és síró gyerek, akik megzavarják az olvasókat. Mikor beléptem, a könyvtáros rám pillantott, és köszönésképpen egyet biccentett. Levettem a kabátomat és hátra sétáltam a tinirészlegre. Ami először feltűnt, hogy rajtam kívül nem volt senki a könyvtárban, de nem különössebben zavart. Legalább nem fog senki megzavarni, gondoltam. De ahogy sétáltam a polcok között, kezdtem azt érezni, hogy valaki figyel. Körbe néztem, de senki sem volt az épületben rajtam, és a könyvtároson kívül. Akik eddig ott voltak, még azok is elmentek. Megvontam a vállam, és keresgéltem tovább a könyvek között. Kicsit nyugtalanított a dolog, de próbáltam nem törődni vele. Pedig a rám szegeződő szempár szinte égette a tarkómat, viszont akárhányszor magam köré néztem, csak a szorosan egymás mellett sorakozó könyvek sokaságát bámultam. Megráztam a fejem, és próbáltam arra koncentrálni amiért jöttem. Az agyam vadul kattogott, de próbáltam elhessegetni a beömlő rosszabbnál rosszabb gondolatokat. Ez csak egy könyvtár. Itt nem történhetnek olyan dolgok, amiket a Netflixen látok. De, amikor már harmadjára olvastam el egy könyv hátulját és még mindig nem tudtam felfogni, hogy mit olvastam, akkor tudtam, hogy valami nagyon nem stimmel. Becsaptam a könyvet, és kisiettem a könyvtároshoz. Magam sem tudtam, hogy mit is akarok mondani, de jobbnak éreztem, ha nem maradok egyedül. Ám a férfinak hűlt helye volt. A szívem felugrott a torkomba, és már mentem is volna el, ha az ajtó nem lett volna bezárva. Éreztem, hogy elfog egy maró érzés. A pohár akkor telt be, mikor a polcok közül hirtelen egy vonalas füzetbe rajzolt emberke lépett ki. Nem volt formája, csak egy papírlap, amin egy fekete-fehér ember sétált. Mármint nem a papíron, hanem a papírral együtt. Itt biztosra vettem, hogy begolyóztam. Ott állt előttem szemtől szemben az Egy Ropi Naplója című könyvben az egyik szereplő, akit nem tudtam felfogni, hogy ki, mert közvetlen utána a sorok mögül seprűnyélen kirepült Harry Potter. Meg akartam szólalni, volt vagy pár ezer kérdésem, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Meggyőződésem volt, hogy csak valaki tréfál velem. Ez az egész egy vicc. Biztos csak valami dróttal van felkötve a plafonra az a seprű, a seprűk nem tudnak repülni. A seprűkön meg nincsenek random sebhelyes gyerekek. Hirtelen a gyerekrészleg felől nagy puffanás hallatszott, mire a hang irányába kaptam a fejem. Néhány könyvesszekrény dominóként eldőlt. Egy kupac könyv alól valaki nyöszörgött. A kupac felé ugrált egy narancssárga valami. Mivel még kissé sokkos állapotban a falhoz simulva próbáltam megemészteni a repülő seprűt és a papíremberkét, lassan lejjebb hajoltam, hogy megbizonyosodjak róla, biztos jól láttam-e, amit láttam. És igen, jól láttam, hogy a kupac alól az életre kelt Micimackó próbált kimászni Tigris segítségével. De a többi mesében szereplő lény is egytől egyig felbukkant. Kezdve Pán Pétertől, – nyomában Csingilinggel-, aki csillámport hagyott maga után, Harry Pottert követve Voldemort, de még az Egri Csillagokból Bornemissza Gergő, Cecey, és a többiek is. Mindezt végig nézve, már teljesen biztos voltam benne, hogy vagy álmodok, vagy megőrültem és hívnom kell az elmegyógyintézetet. Előttem elcsoszogott Garfield, és most nem hagytam magam szótlanul. – Öhm, ne haragudj, Garfield, de mégis, hogy kerültök ti ide? Mert először azt hittem, hogy álmodok, vagy csak viccelnek velem, de ez eléggé úgy néz ki, mint a valóság… – mondtam ezt neki, de ő is úgy méregetett, mintha én kerültem volna bele a könyvébe. – Nem igazán tudom, miről beszélsz. Ilyenkor senki sem szokott lenni a könyvtárban. Lehet, hogy te vagy… az Akit Majd Kiválasztanak… – tűnődött el, de én egy szót sem értettem ebből. – Mi van? Kit választanak majd ki? – Ez hosszú lesz… Én sem tudok túl sokat. De nem baj, gyere, elmagyarázom, amit tudok! Intett a kezével, hogy kövessem. Kissé félve indultam el mögötte, a fejem fölött repkedő könyvszereplők miatt. A könyvtár labirintusként kacskaringózó polcai között haladva, rejtettebbnél rejtettebb szobákon mentük keresztül, mígnem egy igen pici szobába léptünk, amit csak egy kis halvány villanykörte fénye töltött be. A szobának mind a négy sarkába egy-egy nagyobbfajta szobanövény nyújtogatta leveleit, középen egy ovális alakú kerámiaasztal, és körülötte két bőrfotel tette otthonossá a helyet. Garfield behuppant az egyik fotelbe, és fejével a másikra bökött. Mikor kényelmesen elhelyezkedtem, Garfield egy leginkább kutyasípra emlékeztető hangot hallatott. Értetlenkedve néztem rá, de a csodára nem kellett sokáig várnom, mert egy pillanat alatt ott termett a kicsi szobában az összes lény és állat, akikről eddig mesét vagy könyvet olvastam. – A könyvtár tulajdonosa egy pszichopata tudós. – kezdte Garfield. – Valahogyan feltalált egy olyan folyadékot, amelyet, ha ráönt a könyvekre, ki tud venni minket a mesénkből, és ezt egy nem túl jó dologra akarja felhasználni. A célja elfoglalni a világot. Állítása szerint senki nem gondolna arra, hogy ő mesefigurákkal fogja ezt megtenni. Én szinte mindent megeszek, így nekem lenne a feladatom felfalni az embereket. A rajzolt figuráknak magukba kell gyűrniük a házakat meg autókat, és őszintén… Micimackóékkal nem fog tudni mit kezdeni. De az a lényeg, hogy ezt egyikünk sem hajlandó természetesen megcsinálni, ezért az agyunkba ültetett egy chip szerű fém bigyót, amivel elvileg, ha akarja, tud minket irányítani, hogy mikor hol és mit csináljunk. Elég para így belegondolni. Viszont ott a csavar, hogy a könyvtárosnak van egy lánya, aki szokott velünk játszani, meg ő segített megtanulni az élő emberek szokásait. Neki nagyon nem tetszett, hogy erre akar minket felhasználni, ezért kitalált egy tervet, aminek igazából annyi a lényege, hogy minél hamarabb eltűntessen innen minket, de ez egyáltalán nem egyszerű. Viszont rájött, hogy ha fordítva készítjük el azt a csodalöttyöt, amivel életre keltünk, akkor egy igazi élő embert be tud keríteni egy mesébe, és ami még a hab a tortán, hogy azt is el lehet dönteni, hogy melyik könyvbe. Hogyha az adott szereplőtől bármilyen szőr, haj, pikkely vagy karom belekerül a főzetbe, akkor az ő könyvébe kerül bele az ember. Ezzel nagyon egyszerűen ártalmatlanná lehetne tenni a tudóst, de hiányzik egy alapanyag a léhez. Ennek a neve, Limporta. Egy elég ritka növény, és még nem sikerült kideríteni, hogy hol őshonos. – És én, hogy kerülök képbe? Mikor itt voltam miért jöttetek elő? – kérdeztem. – Mi kapunk egy jelzést hogyha üres a könyvtár, és most is kaptunk. Ez azért van, mert a könyvtáros rájött, hogy mire készül a lánya, és nagyon messzire elküldte a nagynénjéhez, aki bezárta a házukba. De még az utolsó pillanatban azt mondta, hogy amelyik ember itt lesz, mikor mi jelzést kapunk, őrá hárul az a feladat, amit ő elkezdett. Vagyis rád. – Tehát most nekem az a feladatom, hogy megszerezzek egy növényt, és megmentsem a világot a “meseszereplő apokalipszistől”? – Hát, igen, mondhatjuk így is. Úgy néztem rá, mintha azt jelentette volna ki, hogy apukám terhes. Kis gondolkodás után eldöntöttem, hogy segíteni fogok nekik, mert ez egy eléggé izgalmas bulinak hangzott. Végül is egyszer élünk, és nincs túl sok esélye annak, hogy a következő életemben is ilyen helyzetbe kerülnék. – Oké, megpróbálok segíteni. Erre Garfield örömében beleboxolt a levegőbe, és itt-ott egy-egy „Ezazz!” hangzott fel. Elmosolyodtam. – Már csak az a kérdés, hogy hol van az a Limpo-izé. – kezdtem, mert elég sok idő eltelt azzal, hogy a legtöbben egymást dobálták ünneplésképpen, és minél hamarabb rá akartam térni a lényegre. – Igen, ez valóban egy jó kérdés. A laborban nem volt. A könyvtáros irodájában sem volt elrejtve, és nem hiszem, hogy bármilyen boltban meg tudnánk venni. Bár még van egy ötletem, hogy hol lehet… – mondta Garfield sejtelmesen. – A könyvtáros öve. – Na, na, na, ácsi ácsi, – vágtam gyorsan közbe – én biztos, hogy nem fogok túrkálni valami öregember övében! – Ne aggodalmaskodj már! Hadd mondjam végig. Szóval, abban az övben van egy kis tartóka. Olyan, mint a filmekben a pisztolyoknak. Csak ő nem pisztolyt tart benne, hanem azt, ami éppen akkor a legfontosabb neki. Például amikor elküldte a lányt, a ház kulcsát több hétig magánál tartotta, mintha attól félne, hogy ellopják. Lehet, hogy most a Limportát tartja magánál, mert nem akarja, hogy bárki megpróbálja megállítani! – Garfield egyre biztosabb volt a dologban, miközben majdnem olyan lelkesen beszélt erről, mint a lazannyáról. Elmagyarázta, hogy mikor szokott sokáig egyhelyben lenni a tudós, hogy is néz ki pontosan a Limporta, és hogy ne aggódjak, az öregember nem tudja, hogy itt vagyok. Meg is beszéltük a tervet. Amikor épp pakolja ki a könyveket a polcokra, mindig megáll egy szekrénynél. Oda van belevésve egy szó, amit csak ő tud, hogy mit jelent. Az előtt szokott álldogálni mindig minimum két percig. Ekkor fogunk mi cselekedni. Míg ő áll, én csendben mögé lopakodok, és óvatosan kiveszem az övéből a Limportát. Már ha benne van. Miután megvan, a többiek az ellenkező irányban feldöntenek egy szekrényt, vagy legalábbis zajt csapnak, hogy míg az öreg nézi, hogy mi történt, én gyorsan elbújok valahol. Amikor kimentünk a szobából, én ösztönösen a falhoz lapultam. Garfield hirtelen megtorpant, és csendre intett mindenkit. Léptek zaját hallottuk, és a könyvtáros sziluettje jelent meg egy kartondoboznyi könyvvel. Egy puffanással leejtette egy szekrény elé, és nekem megdobbant a szívem. Itt volt az idő. Garfield és a többiek teljesen random úgy tettek mintha csak sétálgattak volna, de közben odasettenkedtek a krimikhez, mert az volt a leg ellentétesebb irány a könyvtárostól. Én kitágult pupillával pislogás nélkül szuggeráltam őt mintha ettől kevesebb lenne a valószínűsége, hogy megfordul. És tényleg, miután kipakolt pár könyvet, megállt egy polc előtt, mereven bámulva azt. Lassan elindultam. Nagyon halkan osontam mögé, de a szívem úgy dobogott, hogy attól féltem meghallja. Miután kellő közelségbe kerültem hozzá, lassan kifújtam a levegőt, és az övre pillantottam. Valóban rajta volt egy pisztolytartó zseb, amiből egy indigókék egyenletlen szirmú virág látszott ki. Visszatartott lélegzettel, remegő kézzel nyúltam a Limporta felé. Úgy éreztem, ha egy hajszálam is megmozdul, növelem az esélyét, hogy megfordul, és… ki tudja mit csinál velem. A kezem megérintette a virágot, és a szívem úgy ütötte a dobját, hogy azt hittem kiszakad a helyéről. Óvatosan kissé kiemeltem a szirmánál fogva, aztán ráfogtam a szárára, és kihúztam. Pár másodpercig még mozdulatlanul álltam, aztán meghallottam jó néhány csattanást. Garfieldék jobb híján könyvcsatázni kezdtek, amire görcsösen összerezzentem, de mikor felfogtam mi történik, a könyvtáros odament rendet tenni, én meg a lehető leghalkabban elsiettem izzadt tenyeremben szorítva a virágot. Leghamarabb a mosdó került elém, úgyhogy az egyik fülkébe elbújtam, de nem voltam egyedül. Bogyó és Babóca álltak előttem, természetesen rajzoltan, amin már nem lepődtem meg. – Add gyorsan ide! – kérte el tőlem Babóca a növényt, és mikor odaadtam neki, besietett a személyzeti mosdóba. Bogyóval követtük. Mikor benyitottam, egy rengeteg furcsa csővel meg üvegcsékkel teli laborba értünk. Ez volt a tudós könyvtáros laborja. Mire feleszméltem a csodálkozásból, Babóca a kezében tartott egy fiolát, amiben egy rózsaszín, gőzölgő lötty bugyborékolt. Bogyó látva a meglepődött arckifejezésemet, rögtön megmagyarázta. – Már előre elkészítettük a nagyját, és csak a Limporta hiányzott. – Milyen mesébe tesszük bele? – kérdeztem. Erre mindketten elvigyorodtak. – A miénkbe. Lassan kintről elhalkultak az események, de a mosdóból kilépve még látszottak a könyvcsata nyomai. Határozottan sétáltam a tudós felé, aki rémülten vette tudomásul, hogy üres a zsebe. Mikor felnézett és meglátott, elsápadt, és az ellenkező irányba kezdett el futni, de a meselények útját állták minden oldalról. Megálltam előtte, és csípőre tett kézzel kicsit megemeltem az üveget, hogy jól lássa a benne lévő folyadékot. Ijedten próbált kiutat keresni, ami a több száz ember és állat között lehetetlen volt. Olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy egy gombostűt se lehetett volna közéjük bedobni. Mikor erre rájött, én már egy gyors mozdulattal rá loccsantottam a kis üveg tartalmát, amitől olyan képet vágott, mintha kisgyerekként vesztett volna egy játékban. A férfi azonnal összezsugorodott, és csak akkora maradt, mint egy már többször kihegyezett ceruza. Ezután felemelkedett, mintha valaki felemelte volna, és elkezdte vinni, amitől lassan forogni kezdett. A láthatatlan kéz elvitte egészen a gyerekrészlegig, onnan pedig mikor Bogyó és Babóca egyik könyve felé ért, a könyv egyszerűen beszippantotta. Egy kis ideig még álltunk, de mivel nem történt semmi, örömmel tisztáztuk, hogy sikerült. Legyőztük a főgonosz. Pont, mint egy mesében. Üdvrivalgásban táncoltunk a nem létező zenére. Ugyan nem tudtam, hogy mindezt álmodtam vagy mi történt, de megígértem mindenkinek, hogy amikor csak tudom, meglátogatom őket. Legutóbb mikor mentem hozzájuk, megtaláltam azt a könyvet, amibe a tudóst beletettük. Olyan volt, mintha a papír lett volna az üveg, ő pedig minden rajzon vagy riadtan nézett jobbra meg balra, vagy mintha dörömbölt volna a papíron. A tudós lánya visszajött, úgyhogy leközelebb mikor megyek, mindenképp a megismerése lesz az első dolgom, hiszen nélküle ez a világ már le lenne igázva. Egyébként arra, hogy mi volt a polcra írva, még mindig nem derült fény. Amikor a tudós könyvbe zárása után meg akartuk nézni, semmilyen írás nyoma nem látszódott rajta. De ki tudja, lehet, hogy egyszer még megfejtjük ezt a rejtélyt is.
Azóta mindig mikor a könyvtár üres, a szereplők kimerészkednek az embervilágba, úgyhogy esténként érdemes bekukucskálni.