Minden út hozzá vezetett vissza. Még akkor is, amikor már azt hittem messze magam mögött hagytam a múltamat, akkor a karma az a hülye kurva az arcomba nevetett és közölte, hogy nem ribi még nincs itt a boldog befejezés. Persze miért is lett volna? Miért is lehettem volna boldog? Mikor a boldogságot pont annak a karjaiban éreztem a legélőbbnek, akitől messzire szaladtam?
Most is a futást választottam volna, ha nem köti szerződés a kezemet, amit a főnökömmel írtam alá alig 2 hónapja. 2 hónap, ennyi kellett ahhoz, hogy beledobjon a mély vízbe és teljesen egyedül, egy operatőrrel kiegészülve le kell hoznom egy két napos magazinműsort. Boldogan igent mondtam, mert basszus életem lehetősége és teljesen ingyen be is rúghatok. Ki mondana erre nemet? Nos a jövőbeli Laura megtette volna, ha tudja, hogy élete szerelmének és egyben kudarcának birtokán kell eltöltenie a hétvégét.
Benedek Pince. Juhász Benedek, életem egyik legjobb és legrosszabb döntése. Nem is értem, hogy lehet egyszerre imádni és utálni egyazon embert? Egyszerre megcsókolni és behúzni neki? De úgy, hogy az tényleg fájjon.
– Mit ártott neked az a kormány? – kérdezte mellettem Alex az operatőr miután percek óta csak markoltam a kormányt.
Csak morogtam valamit válaszul. Bár jó viszonyt ápoltam vele és kvázi ő volt az, aki örökbe fogadott már az első napon, nagyon hamar meg is kedveltem, Benedekről viszont nem tudtam vele beszélni. Arról az időszakról pláne nem. Vicces, hogy egy sötét zugba rejtettem életem legboldogabb időszakát csak azért, mert a vége katasztrofális lett. De hát ilyen az élet. A boldog emlékeket mindig elmossák a sötét fellegek.
– Itt kell lefordulni – kiáltott rám Alex, mire feleszméltem és balra rántottam a kormányt.
Nem kellett volna. Kettőt pislogtam és már az árokban landoltunk és bárhogy próbáltam nem tudtam se kitolatni se előre menni.
– A picsába – sziszegtem idegesen és a zaklatottság könnyei végigcsorogtak az arcomon.
– Hívok egy autómentőt – motyogta mellettem Alex.
– Az isten háta mögött vagyunk, itt térerő sincs – mordultam rá majd kimásztam a kocsiból és cseppet sem nőiesen a cég autóján töltöttem ki a dühömet.
Pontosan ezért nem akartam jogosítványt, mert tudtam, ha én kiszabadulok az utakra annak káosz lesz a vége. Csoda, hogy az elmúlt fél évben sikerült életben maradnom.
– Tényleg nincs térerő – állapította meg Alex majd jó szakember módjára felnyitotta a csomagtartót és ellenőrizte a felszerelést.
Idegesen figyeltem, ahogy simogatja és megkönnyebbülten babusgatja az optikákat majd elfordultam tőle és a táblára meredtem, ami jelezte, hogy 5 km múlva a Benedek Pince tárt karokkal várja a romantikázni vágyókat.
– Gyalogolunk – fordultam Alex felé.
– Bolond vagy? Ennyi cuccal? – kerekedett ki a szeme.
– Igen, hacsak nem akarod itt hagyni – léptem mellé és a vállamra akasztottam két statívot rejtő táskát.
Már nyúltam volna a kamera táskáért, de elhúzta előlem. Komolyan mondom úgy óvta azokat a gépeket, mintha a szerelmét védelmezte volna a maffiával szemben.
Úgy néztem ki, mint egy málhás szamár mire minden holmimat magamra aggattam, amikor egy kocsi lassított le mellettünk. A volán mögött azonnal felismertem Benedek öccsét Zolit.
– Te mindig megadod a módját a hatásos belépőknek – köszöntött vidáman.
– Mindkét esetben véletlenül alakultak így a dolgok – magyarázkodtam azonnal, mire elnevette magát.
– Mindenesetre örülök, hogy most nem darázs csípésekkel kell téged kezelni – pattant ki a kocsiból és tőlem pár lépésre megállva lefotózott. – Küldöm is a családi csoportba, hogy mindenki kedvenc Laurája megérkezett.
– Ne – kértem hevesen, mire megvonta a vállát és zsebre rakta a telefont.
– Elvigyelek titeket?
– Ez nem egy rossz ötlet – helyeselt Alex.
– Ő ki? – nézett rám Zoli.
– Alex, az operatőröm – magyaráztam és bemutattam őket egymásnak.
Gyorsan mindent bepakoltunk Zoli kocsijába, aki ez idő alatt rádiós telefonon felhívott valakit, hogy vontassák a birtokra a kocsit.
– Szóval akkor média. Nem hittem volna, hogy visszatérsz ebbe a világba – szólalt meg Zoli.
– Ezt dobta a sors – motyogtam.
Ezután kínos csend telepedett a kocsira, amit Alex és Zoli megpróbáltak oldani azzal, hogy az időjárásról és a fociról beszélgettek. Én pedig ott ültem és fejben újra az a fiatal 18 éves lány voltam, aki már az első napon beleszeretett Benedekbe. Egyikünk se tudta, hogy mit akartunk a szaktól, amire felvételt nyertünk, televíziós műsorkészítő, jó mókának hangzott és az is volt. Szórakoztunk, éltünk és együtt jöttünk rá arra, hogy hatalmas szenvedéllyel isszuk és ugyanolyan szenvedéllyel szeretnénk készíteni is a borokat. Szóval tovább tanultunk együtt.
Mindenki azt hitte, hogy a mi szerelmünk örökké fog tartani, hogy összeházasodunk. Mi is azt hittük. Aztán Benedek ellopta a boromat és ott akkor a tündérmese véget ért. Legalábbis a kettőnk meséje, mert nagyon úgy tűnt, hogy Benedek számára a tündérmese folytatódott. Gyönyörű volt a birtoka, amerre a szem ellátott csak szőlőindák, félérett gyümölcsökkel, amik hamarosan szüretelésre kerülnek. Évek óta nem mentem szőlős közelébe, de mindegyik nevét tudtam elég volt csak a szemem sarkából odapillantani.
– Szóval az egész család itt dolgozik? – kérdeztem Zolitól.
– Igen – helyeselt. – Anya viszi a könyvelést, apa felel a mindennapi munkáért, én vezetem magát az üzletet bent a városban, Benedek pedig kézben tart minden mást. A social media, marketing, kapcsolattartás az ügyfelekkel, a munkálatok felügyelete – sorolta.
– Nem is értem mi miért kellünk ide – morogtam.
Zoli csak egy vállvonással reagált, de ha szólt is volna, észre se veszem. Minden figyelmemet lekötötte az elém táruló ház látványa. A házé, amit Benedekkel közösen álmodtunk meg, a tökéletes L alakú, meleg színeket és vidámságot árasztó ház. Az árkádas folyosó, az onnan nyíló ajtók, a korlátra felfutó vadszőlő, amik színe már sárgába fordult így ősszel. Minden itt volt, amit együtt megálmodtunk. Könnyek lepték el a szemem és bárhogy próbáltam nem tudtam visszatartani a zokogásomat. De bárcsak ezek a boldogság könnyei lettek volna, ugyan, mind tudjuk nekem az nem jár. Ezek a kicseszett fájdalom könnyei voltak, amiért Benedek másodjára is meglopott engem, sőt ha őszinték akarunk lenni a szívemet is magával vitte és azóta a markában szorítja, nem hagyva levegőhöz jutni.
– Jól vagy L? – kérdezte Alex aggódva.
– Nem – csóváltam meg a fejem, majd kiszálltam a kocsiból és csak néztem a házat.
Nem kellett körbejárnom ahhoz, hogy tudjam, a bal szárny volt a vendégeké, a jobb szárny a családé, középen pedig a közösségi tér és a pincészet étterme.
– Megmutatom a szobátokat – köszörülte meg a torkát Zoli. – Gondolom szeretnétek pihenni mielőtt elkezdődik a vacsora. Telt ház van, így nálunk lettetek elszállásolva, természetesen külön szobában – magyarázta.
– Laura? – érintette meg a karomat Alex.
– Pakoljunk be aztán lássunk munkának.
– Biztos? Gyakran látlak kis morcosnak, de ez most ijesztő!
– Szokj hozzá – vontam meg a vállam.
Miután mindent kipakoltunk a kocsiból és bevittünk a szobákba, engedtem a kíváncsiságomnak és felfedezőútra indultam. Zoli azt mondta érezzük magunkat otthon, elvégre én otthon is voltam. Nem tévedett nagyon, a falakból áradt az otthon érzése, de nem csak azért, mert a saját álomházamban sétáltam hanem azért is, mert éreztem a Juhász család feltétlen szeretetét, amit mindig megkaptam akárhányszor náluk jártam. Kár, hogy a fiuk lerombolta ezt az illúziót.
– Az az istenverte nyomtató – hallottam ekkor egy nagyon ismerős morgást.
Szórakozott mosollyal az arcomon óvatosan belöktem az egyik ajtót és kisé bizonytalanul néztem a nyomtató felé hajoló Timire, Benedek édesanyjára. Bár lassan már 10 éve, hogy utoljára találkoztam vele, szinte semmit sem változott, leszámítva, hogy végre feladta azt, hogy harcoljon a göndör tincsei ellen.
– Megnézzem? – ajánlottam fel a segítségem, bár magam se értettem túl jól a nyomtatókhoz.
Timi felkapta a fejét és felsikoltott. Szó szerint sikított, ahogy ott hagyta a nyomtatót és helyette engem zárt szorosan a karjaiba. Meglepett ez a szeretet, amivel fogadott. Azt hittem utálni fog, amiért olyan csúnyán váltunk el egymástól.
– Annyira hiányoztál kedvesem – suttogta. – Mutasd magad! Hát teljesen el vagy fogyva – mért végig anyai szeretettel.
– Ugyan, most érzem magam jól a bőrömben – mosolyogtam rá megnyugtatóan. – De én nem is vagyok fontos. Te hogy vagy? – érdeklődtem.
– Úgy, ahogy egy közel hatvan éves asszony lehet – legyintett.
– Nagyon tetszik a göndör hajad, jól áll – dicsértem meg és mosolyogva hagytam, hogy betereljen a tágas konyhába.
– Időbe telt, de megbarátkoztam vele – forgatta meg a szemét. – A fiúkkal találkoztál már?
– Zolival igen – helyeseltem kissé elkomorodva.
Timi felsóhajtott és aggodalmasan elkezdte törölgetni a láthatatlan porokat a pultról. Hosszas csend telepedett ránk és utáltam ezt. Utáltam, hogy a Benedekkel való szakításom magával hozta ezeket a kellemetlen csendeket. A pillanatokat, amikor lett volna mit mondani, de inkább mindenki hallgatott és elkerülte a témát.
– Szóval megépítette – törtem meg a csendet.
– Nem haragudhatsz rá – suttogta békítően. – Ez a közös álmotok volt és valahol…
– Kérlek ne mond azt, hogy miattam – szakítottam félbe. – Túlságosan is valószerűtlen lenne.
Ekkor betoppant a konyhába Benedek idősebb kiadása István, aki még ma is ugyanolyan jóképű volt, mint évekkel korábban. Széles vigyorral az arcomon simultam a mackós ölelésébe aztán beszámoltam nekik az elmúlt 10 évemről. Szerettem Istvánban, hogy képes volt már csak a jelenlétével is elterelni a gondolataimat és, hogy a társaságában soha semmilyen negatív téma nem merült fel. Ő boldog volt és mindenkit erre sarkalt, akivel csak szóba elegyedett.
– Laura, 10 perc és forgunk – emlékeztetett Alex.
– A főszereplő? – kérdeztem foghegyről.
– Az előbb oktatott ki arról, hogy kell megfelelően felrakni egy csiptetős mikrofont – morogta válaszul, mire felhorkantottam.
Naná, hogy Benedek ezt is jobban tudja, ő mindent jobban tudott és előszeretettel oktatott ki bárkit, akin azt látta, hogy bizonytalanabb. Bár Alex minden volt csak bizonytalan nem. Szerintem ő volt az ország egyik legjobb szakembere és rá még én is hallgattam.
– Akkor showtime – álltam fel az asztaltól és próbáltam mindenki előtt leplezni, hogy mennyire ideges voltam és mennyire féltem a viszontlátástól.
A beszélgetés első részére a hátsó kertben került sor, háttérben a lemenő nap sugaraival. A látvány gyönyörű volt és el kellett ismernem a kamerákat piszkáló Benedek látványa megdobogtatta a szívemet. Ahogy felé közeledtem alaposan szemügyre vettem, az egyszerű fekete farmerén át, egészen a fekete ingéig, ami tökéletesen párosult a kék szemeihez.
– Leütöm – morogta mellettem Alex és előre sietett, hogy védelmezze a kicsikéit az illetéktelen kezektől.
Benedek a közeledő lépteket hallva felemelte a fejét és a tekintetével azonnal megtalált engem. Minden egyes érzelem, amit valaha iránta tápláltam egyszerre rohant meg. A szerelem, a vágy, a gyűlölet, a fájdalom, a szomorúság. Minden ott munkálkodott bennem és attól féltem szétrobbanok, ha nem adhatom ki magamból, mindazt, ami az elmúlt 10 év alatt összegyűlt bennem. A rengeteg social megjelenés, a rengeteg díj, amit bezsebelt az én borommal és még csak említést se tett rólam, a számtalan gyönyörű és kedves emlék, a rengeteg könny. Minden ott volt a kettőnket elválasztó térben.
– Megvolt a terápia? – kérdezte, mire megütközve rámeredtem.
– Tessék?
– A terápiád. Forgatások előtt mindig zenét hallgattál – billentette oldalra a fejét és úgy mért végig mintha szeretné az emlékezetébe vésni minden porcikámat.
– Neked kéne terápia – morogtam és Alex felé fordultam. – Mikrofont, aztán essünk gyorsan túl ezen.
– Én sokáig bírom te is tudod – érkezett mögülem Benedek válasza.
– Tartogasd másnak a szexista megjegyzéseidet – pördültem felé idegesen.
– Na, de Laura. Így viselkedik egy profi műsorvezető? – húzta csipkelődő mosolyra a száját.
Abban a pillanatban mindennek éreztem magam csak profinak nem. Egyedül csak az tartotta bennem a lelket, hogy tudtam ez nem csak egy egyetemi projekt, ahol belefért az, hogy ha hibáztál, hanem a munkám volt. A munkám, amiért évekig küzdöttem. Nem cseszhettem el egy régi, de elképesztően fájdalmas szerelem miatt.
Kihúztam magam és széles mosollyal az arcomon végigmértem Benedeket.
– Kérlek foglalj helyet – intettem a kényelmes fonott szék egyikére. – Szeretnéd, hogy átbeszéljük a kérdéseket?
– Nem szükséges – ráncolta össze a homlokát Benedek. – Ide látom, hogy nincs vízszintben – pillantott el a vállam felett.
– Köszönjük az észrevételt, de az operatőröm tudja mi a dolga – mosolyogtam pontosabban vicsorogtam Benedekre, aki szórakozottan lejjebb süppedt a székben és összefonta maga előtt a karját.
– Mocorogni fogok – nézett mélyen a szemembe.
– Csak bátran!
A fél órás beszélgetés maga volt a pokol. Nem azért, mert Benedek rossz válaszokat adott volna, éppen ellenkezőleg, más esetben imádtam, ha az interjúalany ilyen összeszedetten tudott nyilatkozni. Azt viszont utáltam, hogy végig a szemébe kellett néznem és mosolyogni még akkor is, amikor a saját boromról faggattam. Ő pedig profin válaszolt és kitért minden egyes csapdám elől. Egyszer láttam megvillanni a szemében a bűntudat szikráját és akkor az én mosolyom is megremegett.
A beszélgetés után egyből mentünk is a borkóstolóra, amit Benedek vezetett. Az asztal legtávolabbi végére ültem és mialatt Alex dolgozott, én jegyzeteltem és mindegyik tételt megkóstoltam. Különös, mert a bor, amivel a legnagyobb sikert érte el, nem szerepelt a tételek között. A borkóstoló után pincelátogatásra invitálták a vendégeket István vezetésével. Egy darabig velük tartottam, tágra nyílt szemekkel ittam magamba a látványt, aztán úgy döntöttem eleget láttam és céltalan sétára indultam a birtokon. A naiv énem valahol abban reménykedett, hogy a kószálásom alatt egyszer csak belebotlok Benedekbe, mindent megbeszélünk egymással, kiderül, hogy ami annak idején történt az csak félreértés volt és boldogan élünk míg meg nem halunk, de ez a valóság volt. A valóságban pedig ilyenek nem történnek.
– Tudom mire gondolsz – hallottam Benedek hangját, mire megtorpantam és a hintán ülő férfire néztem.
– Mire?
– Hogy ezt is elloptam tőled – mutatott körbe. – Ahogy a bort.
– Talán nem így történt?
– Az a bor közös volt Laura, mindent együtt találtunk ki, társak voltunk – magyarázta, mintha csak egy óvodás lettem volna.
– Én is azt hittem – helyeseltem majd a pillantásom a mellette lévő borra vándorolt. – Mire észbe kaptam te már…
– Mert tudtam, ha tovább várunk, akkor csak rontunk a helyzeten. Te mindent tökéletesre akartál, de ez már így is elég tökéletes Laura.
– Ez még nem ok arra, hogy a hátam mögött… – kezdtem dühösen és készen álltam rá, hogy a nyakába zúdítsam mindazt, amit eddig elfolytottam magamban.
– Ez a mi borunk Laura. Lehet, hogy nem szerepel rajta a neved, de a szerződésen ott van feketén fehéren és készen állok rá, hogy a rendelkezésedre bocsássam a téged megillető…
– Fogd be – szóltam rá indulatosan, mire felsóhajtott és hátradőlve várta, hogy összeszedjem magam. – Ne mond azt, hogy ez a miénk, hogy mindig is közös volt. Ha ez igaz, akkor miért nem szóltál? Miért hagytad, hogy azt higgyem, hogy elloptad, ha közben nem is? Miért nem jöttél utánam a szerződéssel, hogy tessék itt van a bizonyíték, hogy nem támadtalak hátba?
– Mert fájt, hogy ilyet feltételezel rólam és nagyobb volt a büszkeségem, minthogy utánad rohanjak miután annyi mindent a fejemhez vágtál. Én is emberből vagyok, nekem is vannak érzéseim.
– Hát itt mutatkozik meg a kommunikáció hiánya – mondtam hűvösen és Benedeknek hátat fordítva belebámultam az éjszakába.
A páncélom addig maradt a helyén, amíg Benedek mellém nem lépett és a vállamra terített egy pokrócot, majd a kezembe nyomott egy pohár bort.
– Tudod miért nem szerepelt a tételek között? – kérdezte csendesen.
– Miért?
– Mert ez az utolsó palack és azt akartam, hogy te idd meg!
Lesütöttem a szemem és pár másodpercig csak néztem a pohárban lötykölődő italt. A bort, ami a mindent jelentette számomra, az első dolgot, amit igazi szenvedéllyel készítettem.
– Nem a bor volt jó – suttogtam remegő hangon.
– Hanem a szenvedélyünk, amivel készítettük – fejezte be a kettőnk kis mondását.
Tudtuk, hogy az eredeti mondás nem így szólt. Nem a bor volt jó, hanem a borozás. Valahol ez is igaz volt, de mi Benedekkel nem szerettünk beállni a sorba. Akartunk valamit, ami a miénk.
Minden út hozzá vezetett vissza. Még, akkor is, amikor már lemondtam arról, hogy az életem valaha újra tündérmesévé válhat. De az is lehet, hogy eddig rosszul gondoltam. Nem léteztek tündérmesék, a mi szerelmünk sem volt az. Csak két ember voltunk, akik szerelembe estek, alkottak, hibáztak és… talán mostanra felnőttek egymáshoz.