Nem ismertem erősebb embert a nagyanyámnál. Minden megmozdulása maga volt a tántoríthatatlanság. Miből fakadt, azt nem tudom.
Lehet azért őrzi így az emlékezetem, mert ülni csak akkor láttam, ha a rádióban hallgatta a szentmisét. Ilyenkor csukott szemmel, kezében rózsafűzérrel imádkozott. Csöndben volt, és ezt elvárta tőlem is. Kisiskolás fejjel persze megugorhatatlan feladatnak tűnt lopakodva kimenni a konyhába ez idő alatt, vagy éppenséggel olyan elfoglaltságot találni, ami semennyi hanghatással sem járt. De a kényszer nagy úr.
Ezt leszámítva mindig csinált valamit. Tésztát gyúrt, állatokat etetett, kapált, éppen milyen feladatot szolgáltatott egy régi parasztház és annak hatalmas kertje.
Csakúgy, mint generációjának valamennyi tagja, a kelő nappal kelt és sötétedésig meg sem állt. Eközben persze nem felejtett el szúrós tekintettel vagy éppen csípős megjegyzésekkel élni, mikor lemerészeltem ülni, vagy csak jeleztem, hogy elfáradtam.
– Elkényeztetitek ezt a gyereket- vetette oda sokszor szüleimnek, hiszen városi gyerekként a gyomlálásnál aligha állhatott bármi is távolabb tőlem.
Annyira, hogy magának a gyomnak a meghatározása is meghaladta ismereteimet, így néha sikerült a veteményt, vagy éppen valamelyik virágát tövestől kitépnem.
Azt hiszem kijelenthető, hogy szeretett és én is szerettem, de közel sem jöttünk ki jól. Nem is feltétlenül kedveltük egymást.
A nyarak mégis összehoztak minket. Szüleim dolgoztak, így magától értetődött, hogy átmeneti vendéggé váltam apám szülőházába.
Néha megálltam a folyosón, a mindig hideg csempén, ami még a legforróbb nyári napon is ontotta magából a jeges telek emlékét, és átfutottam a könyvespolcot. Sárga, poros könyvek sorakoztak rajta, leginkább apám könyvei. Nagyanyámnak nem volt ideje olvasni, ha mégis, akkor csak a Szentírást forgatta. Elvégre miért is érné be kevesebbel az ember, mint Isten Szavával? Na ugye.
Sárga könyveken túl ugyanakkor más társaságra nem számíthattam, leszámítva egy nagyon öreg tacskókeveréket, pár macskát és a baromfikat.
Gyerekként inkább választottam hát a konstans, de látványos unatkozást, ami persze még inkább bosszantotta a mamát.
A csöndes falu hangos ellentételei voltunk mi. Persze csak úgy, magunk közt hangosak.
Ritkán mesélt, illetve ritkán beszélt csak úgy. Ha valamit mondott, annak célja volt.
Én ritkán beszéltem, mert nem volt az égvilágon semmi mondanivalóm.
A kutya pedig ritkán ugatott, mert öreg volt.
Így teltek azok a hetek ott, az Alföld poros szegletében.
Mikor szüleim megkérdezték, hogy éreztem magam, nem tudtam mit felelni. Igazából sehogy. Csöndesen. Eseménytelenül. Mint akit kirekesztett a világ magából, hogy üljön valahol tétlenül, míg rá nem eszmél, hogy miért kapta ezt büntetésül.
Azt a keveset, amit tudok róla, csak szüleim és más családtagok elmeséléséből tudom.
Hosszú, igencsak szomorú história. Padlássöprés és éhezés, orosz katona, aki kézzel tépte ki füléből az aranyfülbevalót, elkobzás, erőszakos téeszesítés és rengeteg halál.
Ő mégis erős maradt. Nem panaszkodott, nem kesergett. Felkelt minden reggel és tette a dolgát. Megkérdőjelezhetetlen hittel járt templomba, mormolta a rózsafüzért minden nap.
És ott voltam én. Két lépésre tőle a családfában, mégis, ha a labda nem úgy pattant az udvaron, ahogy elképzeltem, képes voltam elsírni magam. Futkározás közben egy horzsolás elég volt, hogy két napig ki se kelljek az ágyból és úgy sántítsak, mint akit meglőttek. Míg ő akkor sem szenvedett ennyire, mikor valóban meglőtték.
Valamikor, az egyik poshadt nyári napon megfialt a macska. Hét apró kiscicát.
Nem láttam, mivel nem engedett hátra.
A lócán ültem, és botokból, meg kövekből építettem apró gátat a vízelvezető árokba.
Ő elsétált mellettem, majd egy nagy lapáttal visszaindult a hátsóudvarra.
Soha többé nem beszéltünk a kismacskákról.
Nem értettem, vagy csak nem akartam megérteni. Hiszen szerette az állatokat. Mindegyik felé a maga érdes, de törődő arcával fordult. Mégis, racionális döntést hozott. Ennyi állatra nincs szükség. Mert a jószág az jószág, célja, hogy hasznot hajtson.
Gyerekként jobban el tudtam fogadni, mint felnőttként. Más lehetőségem sem volt.
Az Alföld végtelen. A por előbb utóbb elnyeli itt még a történelmet is. Szél fújta buckák vándorolnak, alattuk megpihenhet minden és bármi.
Évekkel később újra ott jártam, az egykori udvaron. A ház csendes volt és lakatlan.
Se nyávogás, se ugatás, se gondosan pergő seprű hangja nem zavarta az Alföld csendjét.
Azóta is hiányzik az az erő, ami ő volt. Rendíthetetlensége és következetessége. Olyan, mint ő, nem akarok lenni. Hozzá hasonló vagyok. Vigyázok a csöndjére és talán elmesélem azt, amit nem tudott.
