Eredetileg nem szándékoztam elmenni a 2026-os Múzeumok Éjszakája rendezvényre Marosvásárhelyre. Bár láttam a plakátokat, amikor szerdán a Maros menti városban jártam, hogy kicseréljem a könyvtárból kölcsönzött könyveimet újabbakra, továbbá megnéztem az internetes reklámokat is. Á, legyintettem, voltam három évvel ezelőtt, mi újat láthatnék, ha megint elmennék? De… a körülmények másképpen, mondhatom: szerencsésebben alakultak!
Péntekről szombatra virradó éjszaka váratlanul megébredtem, és egyből erre a rendezvényre gondoltam. Nem igazán volt kedvem fölkelni az ágyból, de valamilyen ismeretlen késztetésre mégis megtettem. Félálomban elballagtam az íróasztalomig, és lefirkantottam az éppen időszerű tennivalóim piszkozatára: Múzeumok Éjszakája programja… Aztán visszabandukoltam, bebújtam a takaróm alá, és rögtön elaludtam, mintha mi sem történt volna!
Szombaton reggel a szokásos dolgokkal kezdtem a napomat: ébredés után tornásztam, majd zuhanyoztam és hajat mostam, felöltöztem, ágyat vetettem, alaposan megreggeliztem, fogat mostam, kiterítettem a törülközőimet az udvarra, a napra száradni, végül leültem az íróasztalomhoz. Már napok óta nem volt ihletem, hiába jelent meg a Holnap Magazin honlapján az éppen időszerű tematikus irodalmi pályázatok témája, címe. Elindítottam a laptopomat, végigfuttattam rajta a vírusellenőrző szoftvert, majd bekapcsoltam a kedvenc reggeli meditációs zenémet, közben pedig megnézegettem a friss e-mailjeimet. Elolvastam az aznapi vicceket, jókat nevettem rajtuk, majd fölléptem a facebook-ra, a közismert közösségi hálózatra, hogy megtudjam a legújabb, engem érdeklő híreket, tájékoztatásokat: csillagászat, természetgyógyászat stb.
Mire lejárt volna a mintegy húszperces meditációs zeném, újra megakadt a szemem a Múzeumok Éjszakája (MÉ) reklámján. Zenét cseréltem a számítógépem zenelejátszó programjában, majd átváltottam a facebook-ról a google-re, hogy utánanézzek a híres esemény műsorának. Ha már az éjszaka emiatt megébredtem, az csak jelent(het) valami fontosat, érdekeset számomra, gondoltam, miközben megnyitottam az elektronikus műsorfüzetet. Az alcímekre fordítottam a figyelmemet. És nem bántam meg! Találtam tizenöt, különböző, első olvasásra érdekes programot magamnak az összesen száznégy között. Előbbieket leírtam piszkozatra egy fél A4-es papírlapra, majd a három legérdekesebbet pirossal aláhúztam, bekereteztem. Ezután elővettem az 5-ös autóbusz menetrendjét. Meg kell jegyeznem, hogy érthetőbb legyen: Marosvásárhely főterétől mintegy hat kilométerre lakom, Marosszentgyörgyön, Maros megye székhelyétől keletre, a Szászrégen felé vezető országút közelében. Szombat lévén, az autóbuszok ritkábban közlekednek, hiszen ez a nap is pihenő nap (legalábbis nem kötelező ilyenkor dolgozni), ezért elméletileg nincsen csúcsforgalom, kevesebb az utas is, na meg a buszvezetőknek is kell valamikor pihenniük. Ezért összevetettem a buszok menetrendjét az MÉ engem érdeklő eseményeivel, így választottam ki a legfontosabbakat a piszkozatomon. Úgy gondoltam, hogy az utazással együtt be a városba, majd végül hazafelé körülbelül három és fél órát leszek távol az otthonomtól, ami számomra éppen elegendőnek bizonyul (figyelembe véve a szokatlan május végi kánikulát, 26 Celsius fokot, az életkoromat és az egészségi állapotomat). Ez megvan, gondoltam: megállítottam a zenémet, kikapcsoltam a laptopomat, és nekiláttam a teendőimnek.
Elsősorban tízóraiztam egy keveset, hogy tartsam az alkatomat, aztán előkészítettem a táskámat délutánra: egy kis uzsonnával, egy-két eladó könyvemmel, ivóvízzel, sőt, a vékony nyári kabátomat is beletettem arra gondolva, hátha nem érem el az este 7 órási autóbuszt hazaféle, és kénytelen leszek 21 óráig ottmaradni. Sohasem tudhatom, hogy mi jön közbe: azt már megszoktam, hogy az időjárás nagyon változékony, mifelénk a meteorológusok gyakrabban hibáznak rá az előrejelzéseikkel, mint ahányszor eltalálják a pontos időjárást… Előkészítettem a nyári ruháimat is, ha már kánikula van, akkor öltözzek annak megfelelően: rövidújjú fehér ing, világos drapp rövidnadrág, vékony drapp zokni, szellős világosszürke sportcipő. Esernyőt nem dugtam a táskámba, kivételesen; minek azt, gondoltam, hiszen várhatóan nem fog megeredni a föld által annyira szomjazott égi manna éppen ma, éppen most, amikor erre a rendkívüli délutánra készülődöm…
Persze, mindeközben telt az idő, úgyhogy elővettem a főzéshez valókat, és nekiláttam a mai ebédemnek. Egy kisebb lábosba liternyi vizet és kiskanálnyi sót tettem, majd alágyújtottam gázkályhát: amíg fölforrt a víz, előszedtem a kamrából a kukoricalisztet, a hűtőszekrényből az aludttejet és a bőrbeli túrót, előkotortam a fakanalat és a konyharuhát az egyik fiókból, felkötöttem a kötényemet, fölkészülve a főzicskélésre. Imádok főzni, főleg amikor már kezdek éhes lenni és senki nincsen körülöttem. Nagymamám annak idején, kamaszkoromban erre is megtanított, jó negyven évvel ezelőtt. Mintha már akkor tudta, érezte volna, hogy a házasságom tönkremegy tizenkét év után, az egykori feleségem nyakába veszi a nagyvilágot a közös gyermekeinkkel együtt, én meg majd rászorulok az egyszerűbb konyhaművészetre… Na, mindegy… Forrni kezdett a víz, erre bal kézzel megragadtam a zacskót, jobb kézzel a fakanalat, majd fokozatosan szórni kezdtem a lábasba a kukoricalisztet. Közben folyamatosan kavartam, hogy ne csomósodjon meg az ételem, s öt perc alatt elkészült a puliszkám. Egy fazék aljára öntöttem egy kevés étolajat, aztán egy kevés puliszkát töltöttem rá, erre tettem egy réteg apróra szeletelt túródarabokat, majd újabb réteg puliszka, újra túró, s végül puliszka. Ezt követően befödtem a fazekamat, és a kályha egyik sarkára tettem, ahol előzőleg nem égett a gáz. Sajnos nem főztem elég puliszkát két személyre, nekem és a barátomnak is, akivel együtt lakom már negyedik éve egy közös lakásban, ezért aludttejes puliszka helyett aludtejes kenyérdarabkákat ettem első fogásnak. Nagyon jólesett, szinte jóllaktam vele; annyira, hogy kellett várnom legalább egy félórát, amíg helye lett a gyomromban a túrós puliszkának. Így is kétszer kellett ennem belőle, amíg elfogyott az én adagom (a többit a barátomnak hagytam, aki később érkezik haza a városból). Igyekeztem mind megenni a részemet a második fogásból is, hiszen ki tudja, mikor jutok megint ételhez, ha már úgy döntöttem, hogy részt veszek a Múzeumok Éjszakáján. Nekem pedig muszáj naponta ötször étkeznem, hogy egészségesebb legyek, és ne is terheljem meg túlságosan a gyomromat, mert akkor elálmosodom, kevésbé vagyok éber. Aludni pedig éjszaka szeretek, a délutáni szundizás nem tartozik a kedvenc időtöltéseim közé.
Ebéd után sajnos nagyan hamar elszaladt az idő. Nekiálltam olvasni az éppen időszerű könyvtári könyvemet, s úgy belemerültem az olvasásba, hogy mire fölócsudtam, már kapkodnom kellett. Vécézni, fogat mosni, átöltözni, cipőt húzni, fésülködni, s igyekezni elkapni a városba menő autóbuszt. Amint leértem a főútra, amelyen alig volt forgalom a hétvége miatt, szerencsémre a szemem sarkából észrevettem, hogy közeledik a busz! Nosza, rohanni kezdtem, hogy idejében beérjek a megállóba! Szerencsém volt, mert amire befutott a busz, én is éppenhogy odaértem. Másképpen nem biztos, hogy megállt volna, hiszen alig volt utasa, s azok közül sem akart senki leszállni, a megállóban pedig nem volt senki. Éppen csak megállt a jármű, kinyílt az első ajtó, fölugrottam, mutattam a vezetőnek az igazolványomat, s máris leültem az első szabad helyre, mert a rohanásban eléggé elfáradtam. Ha mérte volna valaki az időmet stopperórával, akkor bizonyára, hogy új világrekordott állítottam volna föl a száz méteres síkfutásban. Lehet, hogy így is fölállítottam, csak éppen nem tud róla senki: sem én, sem más…
A lényeg, hogy volt elég időm, mintegy húsz perc, nyolc buszmegállónyi idő, hogy megpihenjek és újra átgondoljam a célomat. Marosvásárhely főterén, a Színház-téri megállónál leszálltam, s máris balra fordultam a Kultúrpalota felé. Elcsodálkoztam, hogy milyen sokan vannak a főtéren, szombat délután lévén. Hát persze, az eseménynek köszönhetően, amelyre én is beutaztam faluról. Idősek, fiatalok, középkorúak, egyedülállók, házastársak gyermekekkel és anélkül, férfiak és nők, fiúk meg lányok, főleg fehér bőrűek, de itt-ott akadt egy-egy néger ifjú is, aki a vásárhelyi Orvosi is Gyógyszerészeti Egyetemen tanul. A négereken nem csodálkozom, inkább azon, hogy ők inkább muszlimok. Ezt főleg a lányokon lehet könnyűszerrel észrevenni, mert ők hosszú ruhában járnak, fejükre és nyakukra kendőt borítanak; éppen csak az arcuk és a kezük látszik ki a ruhanemű alól. Azért nem csodálkozom, hogy néger egyetemistákkal találkozom, mert hozzájuk vagyok szokva. Annak idején, ezelőtt legalább ötven évvel, amikor Brassóban gyermekeskedtem, a nagyszüleim pontosan abban az utcában laktak, amelyben az ők lakásuk után következtek az egyetemisták legény- (és leány)lakásai. Na, ott és akkor elég néger fiatalt láttam, hogy ne csodálkozzam többé a maiakon. Ráadásul a maiak sokkal szebbek, arcban és alkatilag is; úgy gyanítom az öltözetük alapján, hogy Egyiptomból vagy más észak-afrikai országból jöttek ide tanulni; az akkoriak viszont nem voltak ennyire szépek: magas és tagbaszakadt férfiak voltak főleg (nőkre nem emlékszem), széles, szinte gorillaszerű lapított orral, hatalmas orrlyukakkal, ami arra vallott, hogy olyan afrikai államokban születtek, amelyekkel akkoriban gazdasági kapcsolatokat ápolt a román szocialista államvezetés.
Öt perc gyaloglás és gyalogos-kerülgetés után a Kultúrpalotához értem. Újra elcsodálkoztam, hogy milyen sokan álldogálnak (és foglalják a járdát) itt is. Alig jutottam be az épület jegyirodájába, hogy kiválthassam a belépőmet a Múzeumok Éjszakája rendezvénysorozatra. Türelmesen vártam: nemcsak addig, amíg sorra kerültem, hanem azután is. Pont akkor érkezett oda a pénztárosnőnek az egyik kolléganője, megérdeklődve, hogy van-e elég belepő karszallagja; igen – válaszolta az előbbi –, 500-500 darabot rendelt felnőttek és gyermekek számára a sötétkék és a világoskék színűekből, illetve 300-at fogyatékosoknak a narancssárgákból: mutatta is rögtön a nyilvántartását és nyitotta-csukta az íróasztala fiókjait. Aztán újra rám nézett, és elölről kellett kezdenem a mondókámat: egy belépőt kérek az MÉ-re, mert egyedül vagyok. Mögöttem pedig máris hosszú sor alakult a belépőkből, pedig alig egy perc telt el, amíg az előttem ülő pénztárosnő tájékoztatta kollégináját a fentiekről. Hogy ne vegyem rossz névem a „késlekedését”, a pénztárosnő megkérte az éppen mellette áldogáló kamaszkorú lányát, hogy segítsen nekem föltenni a karomra a színes papír karszallagot. Hej-haj, máris eszembe jutott erről, hogy annak idején, amikor én voltam kamasz és diszkóba mentem a barátaimmal, osztálytársaimmal, akkor is már divatosak voltak az ilyenszerű karperecek, belépők gyanánt, a hagyományos papírjegyek helyett.
Így fölszerelkezve, kiléptem a napra, és máris betértem jobbra a mellékutcába, a Maros Megyei Könyvtár felé. Sajnos már délután fél öt is elmúlt, és a könyvtár zárva volt: akkor mentek hazafelé a könyvtárosok, akiknek illedelmesen köszöntem, hiszen már legalább tizenhat éve ismerem őket, amióta Marosvásárhelyre költöztem. Mondták is nekem, hogy igen, ők már végeztek a mai rendezvénnyel, bár alig volt délután, hiszen csak a gyermekek számára tartottak olvasótalálkozókat, felolvasási köröket. (Az MÉ egyébként szombat délelőtt 11 órától vasárnapra virradó éjjel 2 óráig tart, összesen tizenöt órát.) Tehát ide túl későn érkeztem. Nem baj, gondoltam, miután alaposan megvakartam a fejem búbját, közben gondolkozva, hogy merre is induljak tovább. Aztán nekilódultam: megkerültem majdnem az egész Kultúrpalotát, mert annak a mellékutcának az alsó vége le van zárva a jármű és gyalogos forgalomnak (ide építik ugyanis már egy jó éve a legújabb földallatti parkolóházat; nehezen kezdődött meg az építkezés, és a jelek szerint biztos eltart a következő választási kampányig, vagyis legalább 2028 nyaráig…). A másik mellékutcának (amelynek a vége a városi nagypiachoz vezet) mintegy a középig haladtam, aztán jobbra tértem be az egykori Iskola utcába (manapság egy híres régi román archeológus és etnográfus nevét viseli; de mi, vásárhelyi magyarok előszeretettel használjuk még manapság is az egykori magyar utca-, épület és városrész-lenevezéseket, amelyek az úgynevezett magyar világban, vagyis 1918 előtt voltak használatosak). Az Iskola utcában tehát öt percig ténferegtem legalább, amíg ráakadtam a Játéktér helyszínére. Előbb nem találtam az illető házszámot, ezért átmentem az utca másik oldalára, hátha elírták a programban a számot, de miután útba igazított egy csinos és kedves (de román) kiszolgálónő az egyik nappali bárban, végre megtaláltam a hőn keresett klubot. Ugyancsak egy nappali bár, ahol a változatosság kedvéért az ide betérőknek lehetőségük adódik válogatni a mintegy 700, főleg külföldi társasjáték közül és játszani velük, kellemesen eltöltve néhány órát a barátaikkal, ismerőseikkel, közben a kávézó kínálatából fogyasztani. Amikor beléptem, éppen két különböző embercsoport játszott kényelmesen és hangosan valami érdekes társasjátékot két nagy asztalnál (nem bámultam meg és nem kérdezősködtem különösebben, nehogy magamra haragítsam őket), míg a harmadiknál egyedül a kiszolgálónő unatkozott, miközben az okostelefonján böngészte az időszerű eseményeket. Megkérdeztem tőle, hogy máskor is lehet-e itt játszani (mondta is rögtön a nyitvatartást), aztán lefényképeztem magamnak a játékokkal teli polcokat, és máris fordultam ki a helyiségből. Nem azért, mert cigarettafüst vagy bármi más megzavarta volna a kedélyemet, csak hát nem unatkozni jöttem ide: eredetileg arra számítottam, hogy kiállítást láthatok a 700 társasjátékból…
Újra az utcán voltam. Alig múlt el öt óra. Hová-merre menjek? – morfondíroztam magamban. Most tudatosult bennem, hogy ebéd után túl sok vizet ittam, meg ezenkívül a fél liter aludttej is bennem volt még, amellyel a kenyérdarabkákat meglocsoltam ebédkor, ezért sürgősen keresnem kellett egy nyilvános illemhelyet. Sajnos a közelben lévő ilyenkor, hétvégéken és ünnepnapokon zárva van, ezért szinte kétségbeesetten elindultan a Főtéren, hogy mielőbb találjak valamilyen megoldást, amelyel könnyíthetek a húgyhólyagomon. Nemsokára akadt is, a városközpont bal oldalán, a Mekiben (eredeti nevén MacDonald`s). Annyi fiatal volt itt, hogy a járdán és a falatozóban levő összes asztal és szék foglalt volt, a kiszolgálópultnál is hosszú sor kacskaringózott, hiába szolgálta ki a vásárlókat legalább négy fiatal alkalmazott. Mindenki el volt foglalva az uzsonnájával meg a barátaival, ezért könnyedén besurrantam a férfi illemhelyre, amelyet egyébként csak olyankor szoktak használni, illetve használatba bocsátani, ha a vendég rendel is valamit. De mivel most éppen csúcsforgalom és hosszú sor volt, az alkalmazottak jobbnak látták bezáratlanul hagyni az illemhelyek ajtaját, hisz gyakorlatilag kiszolgálni is alig akadt idejük. Jólesően könnyítettem magamon, alaposan kezet mostam és szárítottam, majd lazán kisétáltam. Előbb egy kicsit tébláboltam a kiszolgáló pult közelében, hogy lássák mások is (ha egyátalán kíváncsiak rá), hogy szeretnék én is valami finomat (és a szokásosnál jóval egészségesebbet) falni, aztán kifordultam a falatozóból, mintha túl hosszúnak találnám a sort és a várakozási időt.
Így megkönnyebbülve már az eszem is jobban forgott. Elővettem a piszkozatomat, amelyre az engem érdeklő Múzeumok Éjszakája eseményeket jegyeztem, és rögtön ráakadtam egy érdekesre: Babatörténetek – olvastam –, és a közelben zajlik, alig öt percnyire, a népművészeti múzeum földszintjén. Nosza, ez valami új rendezvény, és máris oda indultam. A kapualjba érve, ahol a látogatók jelentkeztek (itt is lehetett belépőt váltani az MÉ-re, nemcsak a Kultúrpalota jegyirodájában), fölemeltem a jobb karomat, hogy lássák az alkalmazottak, nekem már van „karperecem”, s továbblépve megkerestem a bababirodalmat. Meg is találtam azonnal: csak balra kellett fordulnom a kapualjban, miután sikeresen áthaladtam az ellenőrző ponton. Még mielőtt megérkeztem a helyiségbe, előkotortam a válltáskámból az okostelefonomat, mert ezzel sokkal jobb minőségű, élesebb fényképeket tudtam készíteni akár nagy távolságról is, mint az otthon hagyott elektronikus fényképezőgépemmel. Felületesen átolvastam az ajtóra kifüggesztett reklámplakátot, majd beléptem. Itt azonban torkomon akadtak a szavak. Nem a sok látogató miatt, hanem mert olyan csodálatos volt megtekinteni a helybéli tulajdonos és gyűjtő, Jancsó Melinda babáit. Önkéntelenül nekiláttam fényképezni azokat, amint közelebb férkőztem az üvegszekrényekhez, magas polcokhoz, a szögletes íróasztalhoz és a tükrős fésülködő asztalhoz, amelyekben és amelyeken a babák üldögéltek, feküldtek, álltak és ácsorogtak; különböző, szebbnél szebb öltözékben: ruhában, szoknyában és blúzban, kabátban és nadrágban, pelenkában, rövidujjú és rövidszárú öltözetben, mezítláb, pampóban, papucsban és cipőben; fiúk és lányok, csecsemők, gyermekek, felnőttek, idősek; ébren és alvás közben, cumizva, csodálkozva, mosolyogva, nevetve és sírva, rövidebb és hosszabb hajviselettel, frizurával. Soha életemben nem láttam még egyszerre, egy helyen ennyi és ekkora játékbabát. Voltak itt mindenféle, kisebb-nagyobb játékfigurák: azoktól kezdve, amelyek elférnek az ember tenyerében egészen az életnagyságúakig; porcelánból, fából, viaszból, textilből, műanyagból; olyanok, amelyek különböző időszakokat és kultúrákat idéznek: a viktoriánus kortól (például Scarlett O`Hara) kezdve egészen napjainkig (Marylin Monroe, Diana hercegnő, Pumukli stb.), fehérek, arabok, mexikóiak, kínaiak stb.; hajadonfőtt, fejkötővel, fejkendővel, sapkával, kalappal, turbánnal, fátyollal, masnival; ágyban, asztalon, széken, babakocsiban, szekéren, polcokon és padlón, házban és játszótéren. Meglepetésként a mennyezet alatt egy boszorkány babát láttam, amint a seprűjén repül, illetve a kiállítóterem bejáratánál egy sétáló babát is, amely egyedül járkál, ha bekapcsolják a hátán lévő gombot. Annyira elbámultam, hogy jó félórával később vissza kellett ide térnem, hogy lefényképezzem a babákról szóló szöveges-fényképes ismertetőket is…
Hűha, hogy elrohant az idő, néztem az órámra elcsodálkozva, miután kiléptem a bababirodalomból! Nemsokára kezdődik a következő esemény – gondoltam –, s máris balra tértem, a vár irányába. De nem mentem föl a Marosvásárhelyi Várba, hanem csak a közelébe, ahol a helyi Rocksuli székhelye van. Itt egy újabb csodás eseménynek néztem elébe. Nemcsak csodásnak, hanem egyenesen varázslatosnak! Ugyanis többször is libabőrös lettem, miközben a tárlatvezető az intézmény lemezgyűjteményéről beszélt.
A Rocksuliban közösségi zeneoktatás folyik fiatalok számára különböző magyarországi és erdélyi városokban. Ének, akusztikus gitár, elektromos gitár, basszusgitár, dob, zongora, zeneelmélet, zenekari próbák a választható tanszakok. Marosvásárhelyen a kilencedik tanévet zárják idén, június közepén. Most az intézmény újra részt vesz a Múzeumok Éjszakája rendezvénysorozaton is, ahol a tantermekben kiállított lemezeket mutatja be az érdeklődőknek Hints Zoltán igazgató, Hangok a múltból címmel. Ez a gyűjtemény egyedülálló betekintést nyújt a rendszerváltás előtti időszak erdélyi magyar könnyűzenei világába. E rövid előzetes után pedig megkezdődött a valódi csemege mindazoknak, akik kedvelik ezt a műfajt.
A bemutató a külföldi rockzene kezdeteivel és első lemezeivel indult, az 1940 évek végétől: Sister Rosetta Tharpe, Jackie Brenston, Bill Haley & His Comets, Elvis Presley, Led Zeppelin, The Beatles, Martiny. Egyesekről nekem is volt eddig tudomásom, másokról viszont egyáltalán nem. Bólogattam, mert értettem és egyetértettem a felsorolással, de már enyhén kezdtem különlegesen érezni magamat. Bizseregni kezdett a testem: előbb a két karom, majd a mellkasom, a hasam, a hátan, a fejem, a két lábam. Végül az egész testem libabőrös lett, tetőtől talpig, csak úgy futkározott bennem a jól ismert bioenergia. Annyira varázslatosan éreztem magamat, hogy nem találok szavakat az érzés kifejezésére. Így, mély együttérzéssel hallgattam és figyeltem a kiselőadást a magyar nyelvű magyarországi és romániai zenei kiadványokról: Ki mit tud? (válogatás), Koncz Zsuzsa, Kozák nővérek, Illés, Atlantis, Kerekes Tóth Erzsébet, Serbán Marika, Metró, Csepella (Moțica) Ilona, Szabó Edit, Echo, Omega, Kisfalussy Bálint, Zeitz Gabriella, Bányász István, Marinescu Lucky, Fogarassy György, Koós János, Tánczene (válogatás), Kex, Siculus `72 Táncdalfesztivál (válogatás), Boros Zoltán, Dentes, Fonográf, Györi-Anton Klára, Benyő Krisztina, Zenés Karaván 1 és 2 (válogatás), Metropol, Nagy Mária, Szilágyi Enikő, Vox T, Tavirózsa Fesztivál (válogatás), az István, a király és a Zöld hajú lány rockoperák, MagyaRock, Sógor, Kedvenceik Műsorából 1 és 2 (válogatások). Érdekességként az egykori joguszláviai magyar előadók lemezei is megtalálhatók itt a Belgrádi Rádió-Televíziótól és a horvát Jugoton lemezkiadótól: Lévai Ferenc, Gubik Mira, 3+2 együttes és mások. Majd következik a többi ismerős: Tamás Gábor, Kiss Éva, Kerestély Zsolt, Zakariás testvérek és Sepsi Dezső, Edda, Claude Romano dalai magyarul, Józsa Erika és Horváth Károly, Progresiv TM, Garabonciás, Magneton, Autostop MS, Thália, Karel Vlach és zenekara, a Jesus Christ Superstar rockopera (angolul). Mindezek a kis, közepes, nagy és még nagyobb hanglemezek olyan híres és kevésbé híres lemezkiadóktól, mint a Decca, a Chess, az RCA Victor, az Atlantic, a Polydor, a Qualiton, a Pepita, az Electrecord, a Diskoton, a Sokon, az EMI, a Supraphon, az Opus, a Muza, az MCA.
És a felsorolásnak még nincsen vége! Azért éreztem ilyen jól magamat ezen a bemutatón és azért írok róla ilyen alaposan, mert emlékeztet a gyermekkoromra. Nyolcéves koromig a nagyszüleim neveltek. Édesanyám dolgozni járt Brassó másik végébe, mint ahol akkor laktunk, az 1960-as években épített új lakótelepre, az akkoriban legmodernebb áruházba. A zenei részlegen volt elárusítónő, és amint sorra jelentek meg a kis- és nagylemezek, a legtöbbjéből ő is vásárolt és hozott haza. Ezeket hallgattam a nagybácsikáimmal együtt (édesanyámék összesen haton voltak testvérek, két lány és hat fiú), vasárnaponként. Sőt, olyan hanglemezeink is voltak, amelyeket nem láttam a Rocksuli gyűjteményében, emiatt nem soroltam föl. A lényeg az, hogy még most is, amint ezeket a sorokat írom, libabőrös vagyok tetőtől talpig, mert gyermekkorom szép emlékeit idézem föl.
Visszatérve a Marosvásárhelyi Rocksulira: egy másik teremben többé-kevésbe közismert énekesek és együttesek dedikált fényképeit csodáltam meg. Rúzsa Magdolna, Keresztes Ildikó, Földes László (Hobo), Kóbor János, Bagossy Brothers Company, Hooligans, Edda Művek, Deák Bill Gyula, Karthago, Pataky Attila, Quimby, Paksi Endre, Nagy Feró, Piramis, Bródy János: ők azok, akiket fölismertem a fényképeken, de még vannak egypáran, akikről még nem tudok. Közben a bioenergia úgy áramlik végig a testemen, ahogyan mindig szokott! Továbbá azoknak az énekeseknek is vannak itt plakátjai kifüggesztve, akiket az intézmény évzáró ünnepségére meghív a vezetőség, mert támogatják az iskola diákjait: Sipos Péter, Jánosi Tamás Róbert és Feketics Mónika, Vitáris Iván, Pataky Attila, Abaházi Csaba, Lénárd József (Yogi), Keresztes Ildikó, Dán Péter, Homonyik Sándor, Szabó Előd, Nagy Feró, Pákay-Farkas Csaba (AndyGhost), Kalapács József.
És mi található még ebben a rocksuliban, amiről eddig nem írtam? Hangszerek, természetesen! Dobok és ütős hangszerek, szintetizátor, gitárok, hangfalak, erősítők. Minden megtalálható itt, amire a tanulónak szüksége van. Bár nagyon szeretem a zenét, hallgatni és énekelni egyaránt, mégsem lett, lesz belőlem zenész. Hogy miért nem? Már annak idején, ötvén évvel ezelőtt az elemi iskolában a zenetanárnő így szólt hozzánk, tanulókhoz egy énekórán: Kinek van ilyen hamis hangja? Aztán szerre meghallgatott mindannyiunkat egyenként énekelni, s ekkor derült ki rólam, hogy: „Lacika, neked fahangod és botfüled van, ezért nem vehetsz részt az osztálykórusban!” Hát erre mit válaszolhattam volna? Tudomásul vettem, de nagyon rosszul esett, hogy nem énekelhetek együtt az osztálytársaimmal. Vagy ha mégis, akkor csakis annyira halkan, hogy ne hallatszódjon a hangom. Ezek után inkább nem is énekeltem, csak üldögéltem az énekórákon, netán eltekeregtem azzal az egy-két társammal együtt, akiket szintén így jellemzett az énektanárnőnk. S bár többször is volt alkalmam az életem során, mindezek után soha nem próbálkoztam sem zongorázni (pedig hosszúak és vékonyak az ujjaim), sem hegedülni, sem dobolni, sem gitározni, sem harmonikázni, mert hát minek? Még csak szájharmonikázni és furulyázni sem tanultam meg. Gyermekkoromban szerettem fütyörészni ismerős gyermekdalokat, énekeket, ám apukám mind azzal bosszantott: sok murkot (sárgarépát) kell ennem, hogy tudjak jól fütyölni. Annyira elment a kedvem ettől is, hogy kamasz koromban még a lányok után sem fütyöltem az utcán: megelégedtem azzal, hogyha megtetszettek, akkor utánuk fordultam, és hosszasan néztem őket, amíg el nem tűntek. Mostanában meg, 57 éves fejjel ki után fütyöljek? A tinédzser lányok után?
Majdnem egy órát töltöttem el a Marosvásárhelyi Rocksuliban, és szinte kétszáz fényképet készítettem. Közben az intézmény igazgatójának és (talán) a feleségének (aki szintén jelen volt, de nem mutattak be neki) is röviden elmondtam, hogy miért kötődöm annyira a zenéhez, hogy képes voltam faluról beutazni a városba szombat délután, sőt, elsőnek jelentem meg a helyszínen, jó tíz perccel a bemutató előadás kezdete előtt. És hogy milyen varázslatosan éreztem itt magamat mindvégig. Amikor végeztem és kiléptem a napsütötte udvarra, félrevonultam az árnyékba, és gyorsan végignéztem az itt készített fotókat. Első látásra meg voltam velük elégedve, ezért a főtér felé indultam, hogy elérjem a hazafelé tartó autóbuszt. Jött is, de negyedórával később, mint ahogyan az föl van tüntetve a menetrendben. De hát megtörténik, hogy késik, főleg mert szombat délután van, csodálatosan süt a nap, és jólesik a szokásosnál hosszabb pihenő. Ezért elnéztem a buszvezetőnek, bár nem értem haza idejében vacsorára…
Az autóbuszon a mai élményeimet elevenítettem föl. A bababirodalomról az jutott eszembe, hogy nekem gyermekkoromban alig volt babám: egy kis csóré néger baba műanyagból, fekete hosszú hajjal, nagy fekete szemekkel, piros szájjal, amelyiknek nem adtam nevet: meg egy nagyobb műanyag, fehér hajú és szakállú törpe (Bici névre hallgatott), piros sapkával, nyitott kék kabáttal, sárga nadrággal és cipővel, apró, fekete szemekkel, nevető arccal, pisze orral, piros nyelvvel és hófehér fogakkal, nagy, kerek hassal, zsebre dugott kezekkel: a talpán egy síp volt, s amikor megnyomtam a hasát, akkor sípolt. A hanglemezekkel kapcsolatos bemutatóról még csak annyit jegyzek meg, hogy a rendezvény valóban megszólaltatta bennem a múltam hangjait, és nagyon imádtam ezeket a hangokat! Ezért bizsereg még most is testem, ha csak rájuk gondolok!
Leszállva a buszról, még hátra volt körülbelül egy kilométernyi gyaloglás az otthonomig. Fáradtan, de boldogan bandukoltam haza a járdán, örvendve az esti napsütésnek, a gerlék bugásának az egyik magas fenyőfáról, a fecskék csivitelésének a villanydrótokról, a verebek csiripelésének a háztetőkről, sőt, még a kakukk hangja is idehallatszott a közeli Cinegetető dombjáról. Még haza se értem, de máris köszönetet mondtam a Teremtőnek a mai napért, és hálát adtam neki az új élményekért, tapasztalatokért, a kalandos és felejthetetlen szombati napért. Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Hálás vagyok mindezért!
Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2026. május 26.