A vízesésen át
–Sirály. Sír a sirály!?
Sokszor nem is láttam, csak hallottam. Az anyám a szoknyája rejtett zsebéből kicsinyke kenyérdarabot vett elő, és bedobta a vízbe. Magam is utána nyúltam.
–Kérek!- Mire az anyám meghallotta, már vízen úszott a kenyér, és én néztem, ahogyan tovább sodorja az áramlat. Semmi esélyem sem volt, hogy utána kapjak.
Mindennap, ugyan úgy zajlott minden, csak az évszakok követték egymást. Amikor hullott a hó, és hideg volt, az anyám nagykendőjében szorított magához, és a félig befagyott folyó elnyelte kenyérfalatkát. Ilyenkor nem sír a sirály, csak megreccsentek a fa ágai a hó fehér bundája alatt. Alig vártam, hogy a duruzsoló kályha mellől láthassam a táncoló árnyakat, ami meleg volt és bíztató. Az anyám szeme, a sok sírástól vörösebb, és egyre szürkébb színben játszott. Soha sem nevetett, soha sem hagyta el egyetlen mosoly sem az arcát. A keze, amivel simogatott, amivel öltöztetett, és magához szorított, az meleg volt és bátorító. Ahogy teltek az évek ,az anyám soványabb és szomorúbb lett. Sok időt töltöttünk kint a folyóparti kövön. Nem értettem, nem is kértem rá magyarázatott. Egy reggel arra ébredtem, hogy valaki veri az ablakot. Tisztán emlékszem rá, hogy mikor volt, mert előző nap az anyámmal gyöngyvirágot szedtünk, és azt dobtuk a kenyérgalacsin után a tóba.
–Ki az? – kérdezte, ijedt és rekedt volt a hangja.
–Gregor- hallatszott odakintről.
–Megjöttél?
–Én igen de…
–Ő, hol maradt? Mond, ne kímélj!- ugyan úgy sikított az anyám, mint a sirály.
–Hátra maradt, nem tudom mi történt vele.
–Nem hazudj! Mond meg az igazságot!
–Sajnállak, csak ennyit mondhatok.
– Hazudsz!- verte az anyám az idegen mellkasát.
–Zelma ne bomolj! Értsd meg, többet nem mondhatok, nem csapnálak be.
–Tudnod kellene, ha vele voltál!- kiabálta.
Az idegen megfogta az anyám kezét, magához szorította, majd amikor megnyugodott leültette.
–Figyelj rám, ha életben maradt, hamarosan hazaér, ha meg nem, akkor sem hibáztass engem.
– Az átkozott háború!- kiabálta az anyám. – Magamra maradtam a hasamba egy gyermekkel!
–Tudom- fogta az anyámat az idegen.
– Fiú?
– Nem, lány. De most már teljesen mindegy.
– Hol van?
–A kiságyban alszik.
Gyorsan behunytam a szempillámat, úgy tettem mintha semminek sem lettem volna szemtanúja.
–Hogy hívják?
–Mint engem. Zelma.
– Legalább benneteket véd az Isten.
–De őt!- kiáltott fel újra az anyám.
–Talán őt is- simogatta meg az anyám kibomlott hajfürtjeit.
– Hagyd!- kiabált rá az anyám. – Fáj minden érintésed!
– Sajnálom.
Az idegen megfordult és kifelé indult a konyhából.
–Várj!- kiáltott rá az anyám. – Legalább fogadj el egy kis teát, és tegyél el egy kis kalácsot, amit neki szántam.
–Hagyd! Hátha mégis csak hazaér.
– Holnap vagy holnapután?
– Ki tudja, hogy mikor.
–Ne haragudj, tudom, hogy te semmiben sem vagy hibás, csak a háború.
–Igazad van, mindannyian megszenvedtük. Ki élve ért haza, kit pedig idegen földbe temettek el.
–Miért?
– Ezt a kérdést én magam is sokszor feltettem, amikor fejünk felett repültek el a gránátok. Miért ontjuk ki egymás életét, amikor semmi közünk sincs ahhoz, amit a nagyurak elhatároztak.
–Védtétek a Hazát.
–Melyiket? Amit ők akartak?
– Nem, azt, amit az őseink ránk hagytak.
– Súlyos teher, súlyos árat fizetünk, azért, amit akkor ők megálmodtak. Tudják e, akik idehaza martak, hogy mi az, hogy Haza?
– Mindenki tudja, csak…
–Hagyjuk, én mennék, te pedig vigyáz Zelmára!
–Várj! Kint még sűrű a köd, átláthatatlan az erdő, veszélyes, medve is rád lelhet.
–Azzal elbírok, csak a golyó ne repüljön felém.
– Itt?
– Bárhol leshet ránk, és egyetlen süvítéssel kionthatja az éltünket.
– De ő is kint van!- sikított az anyám.
–Úton van hazafelé.
– Igaz, de ha rá is leselkedik a… nem folytatta, mert meghallotta, hogy felsírtam.
Sírtam, mint folyónál a sirály, sírtam és kétségbeesettem kapaszkodtam az ágyam rácsában .Az anyám hátrafordult, és elindult felém. Reszkettet, és a keze is hűvös volt, olyan amilyennek soha sem éreztem, magához ölelt és zokogott. Nem várta meg, hogy felszálljon a köd. A nagykendőjébe takart ,és kimentünk a vízeséséhez. Várt! Sokáig vártunk, aztán tisztulni kezdett a levegő. Egy két madárnak a hangját hallottam.
–Éhes vagy?- kérdezett rám az anyám.
Megmozdítottam a fejem. A köténye zsebéjéből felém nyújtotta a galacsint, ami a sirálynak szokott adni. Keményebb volt, mint az asztalról adott kenyér, de hamarosan finoman omlott szét a számban. Kis idő múlva letett a földre, és lassan mentünk hazafelé. Néha hátranézett, hogy követem e. Talán észre sem vett, hogy a lábamra nem húzta fel bocskorom, csak ment előre, és én egyre hajlottabbnak láttam, majd összeroskadt. Mire mellé értem, már alig lélegzett.
– Édesanyám, odahaza várja az apám! – kibáltam.
–Ki? – kérdezte ijedten.
–Egy katona, vagy nem ő az édesapám?
Mintha villám vágott volna belé, felugrott és rohant hazáig. A házban hideg volt, és kegyetlen csend. Én fázós lábbal léptem át a küszöbön.
–Hol láttad?- kérdezte.
–Kit?
–A katonát.
– Ott- mutattam az ágy felé
– De az nem lehet- kiabálta -, mert nem láthattál át a falon!
–De én láttam!- mondtam, és szaladtam az ágyhoz.
Üres volt, és ugyan olyan hideg, mint az egész ház.
–Láttam!- sírva erősítettem, hogy láttam.
Az anyám megfogott, magához ölelt és zokogott.
–Meghalt, tudom, hogy soha sem jön haza!
–Gyújtsunk tűzet, a meleg hazahozza!- kérleltem az anyámat.
Elengedett, forgácsot vett elő, a keze remegett, alig tudta meggyújtani a gyufát. Mély levegőt vett, aláfujt a tűznek, fellobbant a láng, és én odaálltam, hogy megmelegítsem a lábamat.
–Sajnálom- hallottam az anyámat, aki dörzsölni kezdte lábfejemet.
Finom volt, lágy és egyre melegebbnek éreztem a testemet. Visszatett az ágyamba, vizet tett a tűzhelyre, és főzni kezdte a puliszkát. Magában dúdolt valamit, amit nem értettem. Ettől kezdve, reménykedtünk, hogy hírt kapunk az apámról, ezért újra és újra kimentünk a folyóhoz. A sirály is várta a galacsint. Ő boldog volt, de az anyám egyre szomorúbb. Egyik reggel arra ébredtem, hogy üres a ház. Az anyám sehol. Mezítelen lábbal keresni kezdtem. Kint a kapunál a ruhája szegélye éktelenkedett. – Mi történt?- kérdeztem magamtól, és rohantam a folyó felé. -A kő! Biztosan ott ül, és eteti a sirályt. A kő üres volt. A sirály, éppen akkor repült tovább. Nem mesze a kőtől, az anyám kendője fel volt akadva a fára. Kiabáltam, de nem válaszolt. Félelem fogott el. Szaladtam folyópartján, átléptem a vízesés alá, ahol most is csak a szivárvány színeit láttam, amint rásütött a nap. Rohantam és tovább kerestem. Sehol semmi. Egy jégmadár repült fel a fáról, utána néztem, és hazaindultam. – Elkerültük egymást – mondogattam. Útközben felnéztem, de nem láttam füstölni a kéményünket. Az ajtó vészjóslóan csikordult meg, minden hideg és rideg volt. Próbáltam tűzet rakni. Kis idő múlva, valami azt súgta, hogy egyedül maradtam. A katona csak álomkép volt, és most magához szólította az anyámat. Hogy azóta, hány év telt el? Ne kérdezze senki. Megtanultam, hogy milyen az élet egyedül. Mindennap kiülök a kőre, és magamhoz veszek, egy száll virágot. Sokáig figyelem a folyót, a vízesést. Galacsint dobok a sirálynak, és útjára engedem az emlékezés virágát.
