Hajnal

1.

Az ébresztő a szokásos időben szólalt meg. Ilyenkor az ember önkéntelenül is elgondolkodik – még az álmai hatása alatt –, hogy most akkor mi is történik konkrétan? Ez komoly? Mert mi van, ha mégsem? Akkor viszont lehet, hogy hétvége van, vagy szabadnapos, vagy betegszabadnapos, netán előző este már nem érzett egy fikarcnyi késztetést sem arra, hogy kikapcsolja azt a kis órás ikont azon az okostelefonon.
Hát, aznap hajnali négykor sem hétvége nem volt még, és még fordultam volna egyet az ágyban is, sőt, valóban szépet is álmodtam, de csak megszólalt az a rohadt vekker. Kómásan tapogatóztam a sötétben a zaj forrását keresve. Félig nyitott szemeim előtt még halványan láttam az álmomat, miközben próbáltam megszüntetni a kellemetlen betolakodót, akinek nem volt joga félbeszakítani a pihenésem.
Végül csak megtaláltam, de hiába húzogattam a képernyőn azt az X feliratú ikont jobbra is meg balra is, az csak makacsul zenélt tovább. (Igazából még ébren sem tudom, hogyan kell normálisan kikapcsolni, és valahogyan nem érzek késztetést arra, hogy egyszer az életben megnézzem.)
Sokadjára ugyan, de végre elhallgatott. Szerintem amúgy nem véletlenül okos az a rohadt készülék, és arról szentül meg vagyok győződve, hogy lefigyelnek minket általa (is), de úgy gondolom, hogy ott és akkor megérezte a nyavalyás, hogy ha nem fejezi be, akkor hamar bemutatom a szemközti falnak.
Csipáktól összeragadt szemeimet minden erőmmel igyekeztem kitárni, és megérteni, mi is történik körülöttem. Az agyam minden egyes részecskéje a frissítéseit készítette elő, viszont a tudatom még mindig az álmomat közvetítette elém, mintegy utóhangját sugározva számomra. Oldalra sandítottam, ahol is feleségem nyugodtan szuszogott – neki nem kellett aznap korán kelnie –, viszont nekem sajnos igen, így kikászálódtam az ágyból. Kis bundás kedvencünk már vigyázzállásban, dorombolva várt engem. Miután megkapta a reggeli simogatását, a konyha felé szerettem volna venni az irányt, viszont már a szobaajtóban egyfajta furcsa, idegen érzésem támadt, ami egyáltalán nem hasonlított a „nincs kedvem melózni” depresszív állapotomhoz. Az szinte majdnem mindennapos, viszont ez most valahogy másképp hatott rám. Akkor és ott még nem tudtam, miért.
Valami halovány, füstszerű képződmény terjengett az 53 négyzetméter levegőjében, ami azonnal elhessegette a kellemes álom maradék foszlányát is belőlem. Macskám is nemtetszését kifejezve húzta a füleit, teljesen felborzolta a szőrét, és amit a legfurábbnak találtam az egészben, ami egyáltalán nem jellemezte: fújt erre a gomolygó, szürke fátyolra.
Nyugtalansága mágnesként vonzott engem is. Valahol tűz van! A gondolat vastag szöget ütött a fejembe. Ez adta volna a legésszerűbb magyarázatot a füstre, de a másodpercről másodpercre frissülő agysejtjeim rögvest kapcsoltak. Amennyiben tűz lenne, akkor nyilván szag is párosulna hozzá. A konyhában szintén ugyanez fogadott, viszont ahogy felkapcsoltam a lámpát, egy pillanat alatt elszivárgott minden.
– Valószínűleg még alszom. – morogtam csendben, miközben a kávéfőzőért nyúltam.
Megkávéztam. Aztán megittam a bónuszt, mert a rendszernek az is szükséges. Közben pörgettem a telefont, ugyanis ez az ébredési rituálé egyik legfontosabb része. Megnéztem, mi történt tegnap óta. A szokásos dolgokon kívül egy említésre méltó információt találtam csupán.
Már napok óta kiemelkedő figyelmet fordítottak a legtöbb webes felületen annak a hatalmas viharnak, amit erre az éjszakára jósoltak. Ebben az a furcsa, hogy a decemberi időjárásra nem igazán jellemző az efféle tavaszias égszakadás, valószínűleg ezért is kerítettek neki ekkora feneket, azonban én semmit sem hallottam az egészből, vagy csak annyira mélyen aludtam, hogy még egy atomkatasztrófára sem ébredtem volna fel.
Ránéztem az órára, indulnom kellett. Felöltöztem, adtam egy puszit feleségemnek, és addigra már teljesen el is felejtettem a háromnegyed órával azelőtti fura eseményeket a lakásban, beleértve ezt a viharos dolgot is. Az agyam már a napi dolgokra hangolódott.
Lementem a tárolóba a biciklimért, majd kiléptem az utcára.
A hajnali hideg olyan erővel csapott meg, mintha hozzám vágtak volna egy nehéz tárgyat. Átpréselte magát réteges ruhámon, szinte csontig hatolt. Teljesen összerezzentem. Olyan dermesztő érzés fogott el, mintha ezernyi sikoly terjedne szét az egész testemen.
Álltam ott csodálkozva, és egyik pillanatról a másikra valami irtózatos lehangoltság kerített hatalmába. Ahogy belélegeztem, a tüdőmet szinte égette. Remegő kezekkel húztam össze a kabátom, majd felkapcsoltam a világításokat a bringán, és ekkor vettem észre, hogy ezek a parányi izzók igen kevésnek bizonyulnak.
Körülöttem mindenhol akkora köd terült szét, amekkorát szinte még nem is láttam. Ezt egészen idáig észre sem vettem, annyira magával vitt az a rideg érzés. Az orrom hegyéig is alig láttam. Az utcai lámpák teljesen elvesztek, a járda pedig nagyjából egy méterre húzódott csupán előttem.
Nehezen tudtam visszatéríteni magamat a valóságba, annyira rám nehezedett ez a hajnali jelenség. Valahogy el kellett induljak mégis, így megembereltem magam, ráültem a bringára, aztán lassan és óvatosan elindultam, egyenesen bele a gomolygó ködbe.
Az út, ami az otthonom és a munkahelyem között általában hat teljes percet szokott igénybe venni, most nagyjából húsz percig tartott. Legalább kétszer mentem neki az útpadkának, aztán egyszer meg is álltam, mert teljesen elvesztettem a fonalat, hogy merre is járok. Mindent bekebelezett a leszállt ködképződmény, és egész végig olyan érzések kavarogtak bennem, mintha engem is akarna. Mintha szorosan fogna és húzna magába. Folyamatosan valami halk suttogást hallottam magam körül, és ez még a bringa nyikorgását is teljesen elnyomta. Úgy éreztem, hogy láthatatlan ujjak mutogatnak rám. Ami még szintén szemet szúrt, hogy egy teremtett lélekkel sem találkoztam. Csak én voltam, a bringám, és a ködből érkező hátborzongató sutyorgás.
A munkahelyemre érkezve tudatosult bennem, hogy ott is ugyanaz a helyzet, mint eddig mindenhol. A hajnali jelenség nem csak foltokban terjengett. Az irodai fényeket látni sem lehetett. Kollégákat hallottam ugyan, de nem láttam őket, csupán a beszédfoszlányok alapján tudtam tájékozódni a hollétükről. Mindannyian sötétben tapogatóztunk. A feszültség szinte izzott a levegőben. Akadt olyan, aki meg sem érkezett aznap, ami szintén nehezítette a munka megkezdését, viszont a melót mindenképpen el kellett végezni. Mint máskor, most sem maradt választásunk.

2.

– Életlen a kés, pedig megéleztettem.
– Fordíts rajta, te barom! Ha az élével vágnál talán, akkor vágna is!
– Ja, igaz. De ebben a rohadt sötétben semmit sem lehet látni!
Kollégám morgása beterítette szűk kabinunk légterét, de csendben maradtam. Teljesen igazat beszélt.
A köd még a városon kívül is befurakodta magát a legparányibb helyekre. Úgy bolyongtunk, mintha egy végtelen labirintus falai között tapogatóznánk, ahol minden irány ugyanoda torkollik: a semmibe.
A kabinunkban lévő világítás megmakacsolta magát. Egészen a tegnapi napig még működött, de ma reggel vaksötétbe ültünk be, vaksötétben indultunk el, és kolléga valószínűleg ezért sem találja még mindig a kés élesebbik felét.
De végül is hűséges negyedik társunk mentségére szóljon, hogy koros darab. Élete második évtizedét is betöltötte már, ami egy ilyen gép esetében nagyon nagy szó. Igazság szerint annak is örülni kell, hogy egyáltalán még gurul, az meg csak a jéghegy csúcsa, hogy a feladatát is ellátja. Hiába, no! Egy rozsdaboglya az egész, de a rozsda mégis ragyoghat. Nagyjából, mint a Mad Max című filmekben. Valószínűleg ezért is ragaszkodtunk ehhez a 12 tonnás öreg teherautóhoz, de az tény, hogy sokszor egy régi gép strapabíróbb, mint egy modernebb darab. Kevesebb a hibalehetőség, masszívabb a szerkezet. Igen, ezek még anyagból készültek, mint ahogy azt a mondás is tartja.
A világ teljesen néma maradt a városon kívül is. Tempónkat egy csiga is megirigyelhette volna. Csak tapogatóztunk a semmiben.
Bámultam kifelé az ablakon, a szemem már-már káprázott a kocsi mellett eltáncoló szürkeségtől. Gondolataim teljesen máshol barangoltak, de leginkább a reggeli jelenetek élveztek prioritást. Érthetetlen jelenségekre próbáltam válaszokat találni, eredménytelenül. Kisvártatva azonban valami furcsa dologra lettem figyelmes. Mintha maga Mad Max ikonikus fekete autója jelent volna meg az út szélén. Lassú fátyol táncolt körülötte. Megdörzsöltem szemeimet, majd ismét fókuszáltam. Az autó nem mozdult, körvonalai már tisztán kirajzolódtak a ködből.
– Mi a fene? – morogtam csendben, mire kolléga kíváncsian rám nézett, miközben még mindig a késsel bajlódott.
– Mi van? – érdeklődött szűkszavúan.
Mire megmutathattam volna, a köd egyszer csak ellepte. A fekete autó alakja egyre jobban beleolvadt a világba, aztán egy másodperc alatt hirtelen eltűnt. Ismét megdörzsöltem szemeimet, és fókuszáltam.
– A köd szórakozott csupán velem. – morogtam csendben.
– Mi van? – ismételte meg magát hangosabban kolléga.
– Mintha lett volna ott valami. – válaszoltam feszengve. – Vagy nem is tudom.
Ő csak legyintett egyet, majd elröhögte magát. Ekkor feltűnt, hogy amióta elindultunk, azóta konkrétan még egy falatot sem evett. Próbáltam neki segíteni, a lámpákat kapcsolgattam, de nem jártam sikerrel.
– Hagyjad, nincs értelme. – nyugtázta.
– Miért nem világítasz telefonnal? – kérdeztem tőle, mire ő csak vállat vont, és a másik oldalára mutatott, ahol a sofőrünk igen erőteljesen koncentrált, hogy ne vigyen bele minket az árokba.
– Még ennyit sem látna, azért. – adta tudomásomra, és én ismét csendben maradtam, ugyanis megint teljesen igazat beszélt.
A ködlámpa megkínlódott a munkájával. Bármennyire erőlködött, nehezen tudott fényt teremteni az előttünk lévő útra, viszont még a reflektor sem boldogult a feladattal. Sofőrünkön még ebben a majdnem teljes sötétségben is tisztán látni lehetett az aggodalom jeleit.
– Srácok, azt sem tudom, hogy már merre is járunk. Komolyan mondom. – elindította az ablaktörlőt, hogy a semminél kicsit többet lásson, de így is hunyorítania kellett. – Lehet, hogy eltévedtünk.
Sofőrünk, avagy ahogy mi hívjuk, a kormányosunk, csapatunk első számú, „rangidős” tagjának számított. Akit mindig magabiztos embernek láttunk, olyannak, aki még egy rakás ürülékből is képes várat építeni, aki minden problémára megtalálta a megfelelő megoldást, most aggodalom jeleit vettük észre.
Az ablaktörlő lapátok megálltak, miután tettek néhány nyikorgó kört a szélvédőn.
– Tessék, még ez is! – morogta kormányosunk, miközben eredménytelenül próbált életet lehelni a lapátokba. – Nem hiszem el!
– Kiment végül mindenki? – érdeklődtem, hogy tompítsam kissé a feszültséget, de annyira koncentrált, hogy csak pár másodperc múlva válaszolt.
– Nem. Az új kocsik nem indultak el. Egyik sem. Tök furcsa. Semmire sem reagáltak. Pedig tegnap még jók voltak. De! – vadul nyomkodta az ablaktörlő gombját – Ez is kezdi.
A lapátok hol elindultak, majd mentek egy kört, aztán végül ismét megálltak. Makacsul ellenezték munkájuk elvégzését.
Csoda történt végül. Kolléga megkezdte a reggelit. Hangos csámcsogása térített vissza egy pillanatra kusza gondolataimból.
– Jó étvágyat!
Teli szájából mintha egy köszi érkezett volna, némi erős hagymaszaggal vegyülve.
Ahogy a fényszórók erőfeszítéseit figyeltem előttünk, eszembe jutott a hajnali utam a céghez. Az a rémisztő sutyorgás, ami azzal a nyomasztó érzéssel párosult. Gondolkodtam, hogy szóba hozzam, de inkább csendben maradtam, ugyanis tuti nem hittek volna nekem, viszont fura mód a kormányos megelőzött.
– Én nem tudom srácok, de az a csend rendesen nyomasztott, amíg sétáltam befelé a céghez. Illetve nem is csend – tartott egy pillanat szünetet –, ugyanis mintha röhögtek volna rajtam, ilyen nem is tudom, ördögien! De senki sem volt sehol. Vagy csak én nem láttam, viszont az összes szőröm felállt, és nem a hidegtől! – odakaptam a fejemet, és akkor és ott rájöttem, hogy mégsem vagyok hibbant. – Pesten állítólag teljes káosz lett az éjjel. Rohadt nagy vihar csapott le rájuk. Valószínű ez lehetett az, amit napok óta magyaráztak. Az az elektromos vihar, vagy mi a fene. És decemberben! Legközelebb mi következik? Alszol, aztán paff, kitör a jégkorszak?
– Nem volt itt semmi. – csámcsogta kolléga.
– Ja. Minket hál’ isten elkerült. – folytatta a kormányos. – Csak dörgött. Felébredtem rá többször is. A szél kicsavart néhány fát, de esőt nem hallottam. De nem őrjítő? Decemberben, amikor havazni kellene!
– Én már nem lepődöm meg semmin sem. – válaszoltam csendben.
Kolléga hirtelen tele szájjal felordított.
– Baleset! Fék!
A kormányos szisztematikusan pedált váltott, és a tizenkét tonnás autó hatalmas csikorgással megállt. Az út kellős közepén két autó csókolózott össze frontálisan. A fényszórók ködös fénybe úsztatták. A jelenet viszont úgy szaggatott, mintha egy régi fekete-fehér filmet néztünk volna egy moziban. Az ablaktörlő lapátok ismét életre keltek, és így még jobban láthattuk az eseményt.
A szürkeségnek úgy tűnt ismét játszadozni támadt kedve. Szépen lassan megváltozott az egymásba fonódott kocsik alakja. Mintha láthatatlan kezek gyúrnák össze őket. Kisebbre, majd nagyobbakra nyújtották őket, aztán teljesen egybeolvadtak. Mögötte a ködben vakító fény gyulladt, és mintha befalta volna, egy pillanat alatt eltüntette a masszát.
A kormányossal döbbenten néztünk egymásra.
– Rohadt nagy köd van. – fűzte hozzá kolléga tömören, a legteljesebb nyugalomban, miközben nyugodtan falatozgatott, de minket ez nem hatott meg.
Láttunk ott az imént valamit. Nyálam alig akart lefolyni a torkomon, miután nyeltem. Bizonytalan hangon kérdeztem a kormányost:
– Te is láttad, ugye?
– Hát, valamit láttam, és az nem csak a köd volt. – válaszolta szorongva.
A köd ugyanúgy járta tovább lassú táncát, mintha semmi sem történt volna. Az ablaktörlő pedig ismét félúton megállt. Kolléga késével a kezében előre mutatott.
– Itt vagyunk, ne beszéljetek már baromságokat!
Egy tábla sziluettje rajzolódott ki a szürkeségből, amin a Rejkes felirat ékeskedett.
– Akkor mi volt ez az előbb? – kérdezte tőlem értetlenül a kormányos, de én is csak találgatni tudtam.
Kolléga optimizmusa viszont egy cseppet sem lankadt.
– Lehet, csak egy őz. Nem tudom! Lényeg, hogy megláttuk, illetve megláttam, és tudjátok, hogy ez miért van?
Ránéztem, és a sötétben is tisztán kirajzolódott az az önelégült vigyor a képén. Itt hozzá kell tegyem, hogy jellemző ránk a féktelen, leginkább fekete humor, amit legtöbbször egymás „cseszegetésére” alkalmazunk, vagy csak amiatt, hogy oldjuk a feszültséget, mert már annyira unjuk a monotonitást, és így próbáljuk színesebbé tenni a napjainkat. Bármennyire is nyugtalanított ez a hajnal, de most sem bírtam ki, hogy ne menjek bele a játékába, így feltettem azt a kérdést, amit mindenképpen fel kellett tennem neki, hogy hatásos legyen a poén.
– Na, miért?
A kérdés súlya láthatatlan erőként unszolta kollégát a cselekvésre. Tenyere a műszerfalon csattant, amitől a fülem is besípolt, majd a másik kezével nagyzolva, önelégült vigyorral megpaskolta mellkasát. Szavait diadalittasan közölte a sötétben.
– Mert én figyelek! Veletek ellentétben én éber vagyok még ilyenkor is!
A poén zárásaként, a jelenet csúcspontját kihangsúlyozandó, élénk tapsviharban részesítettem, de a kormányos valahogy nem akart most részt venni a mókában. Az aggodalom jelei egyre jobban kiültek az arcára. Csak a táblát figyelte, mintha csak azt várná, hogy történjen valami. Észrevettem, és a jókedvem egy szemvillanás alatt elillant, ő viszont nem szólt egy szót sem, sebességbe rakta az autót, és a nyugdíjas tempónkat még jobban lelassítva, elgurultunk a tábla mellett.
Rejkes, ez a kis falucska az első rendeltetési hely, ahol a munkánkat hétről hétre ugyanazon a napon, reggelente megkezdjük. A különbség csak annyi, hogy általában előbb érkezünk ide, és hogy az első feladatunk, az a bizonyos 120 literes, zöld színű, kerekekkel felszerelt, szeméttárolásra használatos edény már a legelső háznál vár minket, de most valamiért mégsem. Hiánya miatt ismételten találkozott a tekintetünk, ugyanis az öregasszony soha sem mulasztotta el kihelyezni. Vártunk néhány pillanatig, mintha csak reménykednénk, hogy a mama megjelenik vele, majd a kormányos megvonta a vállát, és tovább gurultunk.
Kolléga még mindig ráérősen fogyasztotta a reggelijét. A hagyma könnyfakasztó zamata már az orrunkat tekerte, de most már legalább érdeklődést is mutatott a körülöttünk történő dolgokra. Feladataink közül egy sem várt ránk.
Rejkes mindig csupa melegséget áraszt magából, itt mindig csupa szeretettel fogadnak minket, most viszont rideg és kihalt, szöges ellentéte annak, mint amilyen lenni szokott. A köd terjeszkedett, mindent beszipolyozott. A házak körvonalai fokozatosan egybeolvadtak vele. Ami csak az útjába került, azt befalta.
Reggel nyolc óra tíz percet mutatott kolléga karórája. Több mint egy teljes órát késtünk. Máskor ilyenkor már régen kivilágosodik, de ez a vastag függöny még ezt is teljesen megakadályozta. Csak gurultunk egyenesen, lassan, óvatosan, figyelmesen, de leginkább döbbenten. Mintha minket is folyamatosan magába próbálna szippantani. Belénk próbál furakodni, hogy teljes mértékig bekebelezhessen.
– Nem tudom, fiúk. – kezdte volna a kormányos, mire kolléga a kését ismét előre szegezte, ahol is az egyik már alig-alig látható öreg parasztházból végre valami mozgást észleltünk.
A ködfal megnyílt, egy sziluett alakja rajzolódott ki benne. Valaki, vagy valami megjelent ott. Nehezen állapítottuk meg, hogy emberre, vagy valamiféle állatra hasonlít, de hirtelen olyan érzésem támadt, mintha a köd ismét szórakozni akarna velünk. A fékpofák csikorogva blokkolták a kerekeket, az autó megállt. Mereven néztük ezt a bizarr jelenetet. Az illető mintha a sokadik söre után járna, jobbra-balra dülöngélt, rángatózott, a mozgása teljesen koordinálatlannak tűnt, ráadásul néha mintha több végtagot növesztene, közben meg folyamatosan hol eltűnt, hol ismét megjelent.
– Nem emlékeztet ez valamire? – kérdeztem a kormányostól.
Kolléga ráérősen csámcsogott, viszont a kormányos értette a kérdésem lényegét.
– Péntek van, nem? – tette fel a kérdést, miközben felváltva ránk nézett.
Elkaptam a félhomályban a pillantását, és mint aki már a kérdést is hülyeségnek találja, széttártam a karjaimat.
– Persze. Miért, mi lenne?
Egyrészt azonnal megértettem, miért kérdezi ezt meg, de inkább csendben maradtam, vártam a reakcióját, vagy valami ötletet, tervet, bármit. Tekintetünk ismét a táncoló alakra szaladt, de az már eltűnt. Csakúgy, mint néhány perccel azelőtt a két autó, amit kolléga csupán csak egy őznek titulált.
– Hát hova lett egy pillanat alatt? – hőkölt fel végül hirtelen kolléga, most már teljes mértékig a helyzetre fókuszálva.
– Az előbb is ugyanez történt, azt még hogy őzet láttunk, mi? – kérdésére kérdéssel feleltem, de ő csak legyintett egyet az egészre, és ennyit tett hozzá:
– Hát, lehetett az bármi! Lehet, hogy nem is volt ott semmi sem!
Kormányosunk sem osztozott a véleményével.
– Nem. Valami volt ott. De nem őz, hanem két kocsi. Ez biztos. – helyesbített, mire én is jóváhagyólag bólintottam. – És az is így eltűnt, mint most ez is.
– És akkor most mi lesz? – kérdeztük tőle szinte egyszerre, de nem szólt semmit, sebességet rakott, és tovább haladtunk.
Rejkes főutcája egyre sötétedett, minél jobban haladtunk a központja felé. Kabátomat fázósan gomboltam össze.
– A fűtés is meghalt? – kérdeztem a kormányostól.
– Nem. Meleget fúj, és tökig fel van tekerve. De rohadt hideg lett. – válaszolta dideregve.
– Mi a franc történik? – kolléga is félbehagyta a reggelit, majd összébb rántotta a kabátját.
Teljesen kihaltnak tűnt minden. Sehol senki és semmi. A házakat mintha ringatni akarta volna a ködfátyol, hol eltűntek, hol ismét megjelentek. Előttünk az úttest is egyre halványodott, mintha csak el akarna az is tűnni előlünk.
Leértünk a központba, ahol a nagyboltnak kellett volna lennie. Ott megint lecövekeltünk, majd a kormányos behúzta a kéziféket. A fűtés a maximumon ment, de mínuszok röpködtek a kabinban.
– Nem tetszik ez nekem. Nagyon nem. – vacogta, amíg próbálta szemügyre venni a minket körbevevő semmit.
– Szerintem telefonálj be a művezetőnek, hátha tud valamit mondani. – javasolta kolléga.
A kormányos bólintott, és elővette a céges telefont.
– Egy deka térerő sincs. – a táskájába nyúlt, majd elővette a magántelefonját.
– Ezen sincs. Nálatok van?
Ellenőriztem én is. A térerőt jelző egységek mind üresen meredeztek rám. Kollégánál úgyszintén.
– Pedig neked még az erdő közepén is van térerőd. – mondtam a kormányosnak, de az csak vállat vont, majd megláttuk, hogy keze a kilincs felé igyekszik.
– Mit csinálsz? – kérdeztük tőle hirtelen.
– Megyek, körbenézek.
Szemem kikerekedett az ötlet hallatán.
– Biztos?
– Hát valamit muszáj lesz csinálni, nem ülhetünk itt egész nap.
Hangja súrolta a szokott magabiztosság lejtését, de valahogy mégis lappangott benne egy adag félelem. Bekapcsolta telefonja zseblámpáját, majd kinyitotta az öreg kukáskocsi ajtaját, de mielőtt kiszállhatott volna, a köd, mint egy nyomuló, megtörhetetlen, megállíthatatlan hadsereg, rögtön kihasználta a keletkezett rést és benyomult a személyes szféránkba, és kormányosunkat, mint egy vákuum, magába szippantotta. Egy pillanat alatt eltűnt.
Viszont odabent még ennél is rosszabb kezdődött. Ez a valami a munkásruhánkon furakodott keresztül, bele akarta égetni magát a bőrünkbe. Fojtogatni kezdett. A dohányos tüdőm váladéka gejzírként csapott kifelé belőlem. Az oxigén a tüdőmig már nem ért el. Fulladtam. Torkomat erős kezek szorították, és képtelen voltam megszabadulni tőlük. Kolléga teljesen eltűnt mellettem, csupán csak a fulladását hallottam.
Egyértelmű lett már. A köd minket akart. Ezt ott azonnal tudtam, viszont én nem akartam az övé lenni, nekem megvolt a párom, megvolt az életem, és hiába próbálta az elmémet is bekebelezni, nem engedtem neki.
Szörnyű képek lebegtek a szemeim előtt, amiket mintha ez a beáramló kegyetlenség hozott volna magával, de én továbbra sem akartam engedelmeskedni. Legrosszabb emlékeim szaladgáltak körülöttem, amikről azt hittem, hogy már réges-régen elfeledtem, hogy a tudatom elzárta előlem, és a kulcsot jó messze hajította. Nem akartam mindezt látni. Nem ezért jöttem ide. Szerettem volna ezt az öt települést minél hamarabb letudni, a munkámat elvégezni, majd hazamenni és megkezdeni a hétvégi pihenést.
Valahogy erőt vettem magamon, és keresztülnyúltam a szörnyű emlékeken, egyenesen bele a semmibe. Megtaláltam kollégát, de mintha már nem is ő lett volna, hanem valami homályosuló árny, ami fokozatosan eltűnni készül. Teljesen vakon tapogattam. Becsuktam a szemeimet, hogy ne lássam a képeket, majd elkaptam kolléga kabátját, de azzal a lendülettel elveszett a tenyereim között. Nem adtam fel, tovább markolásztam a semmiben. Fuldokló krehácsolása a fülemben visszhangzott, és ismét sikerült elkapjam, de szinte azonnal keresztül is nyúltam rajta. Kezeim már egészen a vezetői oldalon jártak, majd aztán azon is túl, és csak kerestem tovább. Próbáltam a halál ködjében kitapintani, megtalálni valamelyiküket. Vagy bármit, ami segíteni tudna, amiben megkapaszkodhatok. Csak azt a kegyetlen hideget éreztem, ami egyre jobban magáévá próbált tenni. Nem voltam hajlandó feladni, folyamatosan hallottam kolléga fuldoklását, és ekkor hirtelen megérintettem a kést. A rideg fém felvágta a kezemet, mivel kolléga megéleztette, és tudtam, hogy ha ő megélezteti, akkor annak éle is lesz. Viszont a vérző tenyerem egy másik tenyeret is megtalált, így rámarkoltam a kormányosra, lendületből behúztam, és becsaptam az ajtót, elvágva a gyilkos útját. Szinte hallottam, ahogyan felordít, mintha csak egy végtagját amputáltam volna azzal, hogy rácsuktam az öreg kukáskocsi ajtaját. Igen. A rozsdás fémváz, az az öreg, több mint két évtizedes szerkezet akkor többet tett értem, mint bármiféle modern technika. Megette az idő, lezabálta a korrózió, berohadtak az alkatrészei. A motor visított, könyörgött azért, hogy végre vége legyen, hogy ne pörgessék tovább a kilométereit, hogy ne kínozzák már őt tovább. Az ajtó se működött már sokszor. Előfordult, hogy nem akart kinyílni, olyan is történt, hogy becsukni sem tudtuk. De ott, akkor, hőstettet hajtott végre. A kormányos a helyére került. Kolléga is visszatért teljes valójában. Légzése csillapodott, majd szépen egyenletessé vált. A köd egy csettintésre megszűnt a kabinban. Én meg visszahelyezkedtem az ülésre, és a kezemben tartottam a véres pengét.
Odakint elkezdett végre világosodni. A köd, mint vert sereg, úgy vonult vissza. Eltűnt a házak között, egészen a falut körbeölelő erdőbe, majd felszállt a hajnali égbolton. Végre látni lehetett a napot, ahogy a reggeli fények életet adnak a tájnak. Az ablaktörlő elindult, és a kocsiban kigyulladtak a lámpák. A hőmérséklet ismét növekedett.
Percekbe tellett, mire képesek lettünk megszólalni. Addig csak ültünk, észre sem vettük, hogy a községet ismét elönti az élet. Mintha mindez csak egy káprázat lett volna. Vagy csupán ez a káprázat? Semmit sem értettünk.
– Mi a rosseb történt? – kolléga hangja rengett a feszültségtől, de kérdésére nem tudtunk épkézláb választ adni.
– Fogalmam sincs, de ez iszonyatos volt! – magyarázta zihálva, idegesen a kormányos. – Mintha meghaltam volna! Elragadott ez a rohadt valami! Minden erőmmel kapaszkodtam a kerékbe, az meg csak húzott teljes erejéből! Rendesen égette a bőrömet, közben ugyanazt a röhögést hallottam, amit reggel is, csak tisztábban! Aztán valami visszahúzott!
– Én voltam. – adtam tudomására, miközben meredten néztem az újraéledő Rejkest, és betekertem egy rongyba vérző bal tenyerem.
Rögtön megértettem, hogy még nincs vége a meglepetéseknek. Előre mutattam.
– Mi a fene történik itt?

3.

Ott, ahol a boltnak kellene lennie, valami egészen más fogadott minket. Maga az épület ugyanaz maradt, de az ablakait vastag rácsok borították, a CBA felirat helyén pedig valami fura háromágú csillagszerűség ékeskedett. Mint valami ismeretlen jelkép.
Az egész központ is teljesen megváltozott. A házak teljesen abszurd formát öltöttek. Akadt, amelyiknek az alapzata a tetőszerkezetén egyensúlyozott. Egy másik falazata teljesen átlátszóvá vált, így a ház belseje minden titkát megmutatta a külvilág számára. Mellettük gömbformájú, többemeletes épületek sorakoztak, mintha csak sorházakat látnánk. Embereket sehol sem láttunk, pedig ilyenkor már rengetegen elindulnak szorgos ügyeiket rendezni. Még az az átkozott traktor sem akadályozta a haladásunkat, ami legalább fél éve ott porosodott a központban, várva, hogy a gazdája végre elvontassa, vagy atomjaira szedje, vagy kezdjen vele valamit. Valahogy minden megváltozott. Mintha az eddig ismert világunk teljesen kifordult volna önmagából.
Az ismeretlen jelképpel ellátott épület ajtaja hirtelen kitárult. Tömegesen özönleni kezdtek kifelé az emberek. Vagy ahhoz hasonlók. Ahogyan jobban megnéztük, nem embereket láttunk. Illetve nem csak embereket. Háromlábúak, négykarúak, akadt olyan is, akinek két fej ágaskodott a nyakán, mind a kettőn hat darab szemmel. Akadt, aki a karjait hordta a lábainál, és a lábait ott, ahol a karjainak kellett volna lennie. Ebben a szürreális, morbid áradatban normális emberi alakot nem vettünk észre.
A tömeg lassan elfogyott, majd az ajtó bezárult. Az öreg szemeteskocsira egyik szerzet sem figyelt fel. Mindegyik elindult valamerre, mintha mi ott sem lennénk. Nyugodtan, önfeledten beszélgettek egymással, nevetgéltek, a gyermekek kergetőztek, játszadoztak. Mintha minden a lehető legtermészetesebb lenne. Viszont az, hogy honnan kerültek ide, vagy hogy mi hogyan kerültünk ide, jelenleg az évszázad kérdésének számított.
Kikerekedett szemekkel néztünk egymásra. Egymástól vártunk valami okos gondolatot, de nem voltunk képesek megszólalni. Az épület ajtaja viszont ismét kitárult. Egy alak lépett ki rajta, és ahogy meglátta a kukáskocsit, hatalmas mosoly kerekedett fura, ráncos arcán (az volt a leginkább furcsa, hogy emberi arca volt), majd intett és elindult felénk.
– Jó hajnalt! – üdvözölt ezzel az érdekes köszönéssel, amit még felhúzott ablakok mellett is tisztán hallottunk.
Szorgosan lépkedett a négy lábán, ami inkább a polipok csápjaira hasonlított. Ruházata feltűnő hasonlóságot mutatott egy postás kézbesítő egyenruhájával. Az összkép rettenetesen groteszk látványt sugárzott magából. Még mindig egymástól vártunk valamiféle tanácsot, de esélyünk se lett volna megszólalni, ugyanis a négylábú már a kabin mellé ért.
– Már vártunk titeket! – mondta mosolyogva, mire a kormányos nyelt egyet, és a keze szép lassan az ablakleengedő gomb felé közeledett.
Egy emberként förmedtünk rá.
– Várj!!!
Elkéstünk. Az ablakot már leengedte, és furcsamód a gyilkos hideg helyett kellemes, meleg levegő töltötte meg a kabint.
– Jó reggelt! Öhm, segíthetek? – kérdezte visszafojtott hangon, mire az alak hirtelen, akár egy zsiráf, kinyújtotta a nyakát, hogy egy magasságba kerüljön velünk.
Lefehéredtünk a látványtól.
– Azt hittük, már elmásztak! – folytatta szüntelen mosollyal, mire mi értetlenül néztünk rá.
– Parancsol? – kérdezte kissé félénken a kormányos.
– Hát, holnapra már itt kellett volna lenniük! No, de semmi merevség! Fő, hogy megjöttek! – valami fekete dossziét nyújtott be a kabinba nyolcujjas kezével, de a kormányos habozott. – No, ne legyél keserves, fáradtas vagy? No, nem baj!
Annyira csűrte a szavakat, hogy alig értettük mondandója lényegét.
– No, lefáradozik a kezem! Most elvész, vagy nem? – ecsetelte a fura négylábú alak.
A kormányos végül lassan odanyúlt a dokumentumért, ami látszólag valóban papírra hasonlított.
– No, végre már! Benn lenni a részletesség, te megnézni, és akkor utasok várnak tónusnál! – visszahúzta kinyújtott nyakát, és ekkor vette jobban szemügyre csapatunk jó öreg negyedik tagját. – Ez aztán a nagyzás! Miféle lépő ez? No!
– Mit akar ez? – suttogta nekem kolléga.
A visszapillantóban figyelgettem az alakot, ahogyan lelkesen méregeti a kocsit. Valami láthatatlan erő megszállt hirtelen. Határozottan kinyitottam az ajtót, és kipattantam.
Még éreztem kolléga erejét, ahogy próbálja a kabátomat visszahúzni, de nem tudott megállítani. Mire átsétáltam a vezetői oldalra, már ő is kiszállt, és a kormányos ajtaja is nyikorogva kitárult.
– Szevasz, öreg! Jó hajnalt, vagy hogy mondtad! – odaléptem az alak mögé, és kézfogásra nyújtottam a kezemet.
Az alak teljesen háttal állt nekem, és az egyik lábával simogatta a rozsdás kocsi felépítményét, avagy ahogy mi mondjuk, „a puttonyát”, ahova a szemetet gyűjtjük bele. Hirtelen teljes 180 fokos fordulattal hátrafordította a fejét, és mosolyogva viszonozta nyolcujjas kezével a kézfogásomat.
Ahogy megfogta a kezemet, hirtelen lefagytam, egy röpke pillanat alatt elrepültem valahova teljesen máshová. Különböző képsorokat láttam magam előtt, amik iszonyatos sebességgel peregtek.
Számtalan információt adott át nekem a kezével. Akadt olyan, amit ismertem, de rengeteg ismeretlen dolgot is megmutatott. Egy örökkévalóságnak tűnt ez számomra, holott, mint utólag kiderült, csak egy másodperc töredékéig tartott az egész. Végül elengedte a kezemet, és szüntelen mosollyal ennyit mondott:
– Kalandos az üreged, átérződött nekem.
– Mivan? – kérdeztem bután, mire ő egy másik lábával is simogatni kezdte a puttonyt.
– Hát, nem is értem téged, hogy te miért nem ért engem. Honnan érkez? Hát nem a bétoldali telepségről, ahol a tónusosok látnak fel?
Értetlenül bámultam rá. Halvány lila fogalmam sem volt arról, hogy mit akar, vagy mit csinált az előbb. Belém fagyott a szó, de a kormányosunk ismételten alkalmazta talpraesettségét.
– De, onnan jöttünk. Csak most kezdtünk, így némi segítség kellene.
– Igazság! – kiáltott az alak izgatottan. – Akkor már értem ezt a masszívos, friss lépőt is!
Friss lépő? Ez azt hiszi, hogy ez új autó? Biztos voltam benne, hogy ugyanazt gondoljuk. Most végre elkaptuk a fonalat, megértettük az illető mondandójának a lényegét, és kezdtem megérteni kormányosunk taktikáját is.
– Igen, friss a lépő, csak nem adtak tájékoztatást, hogy mit is kellene csináljunk, szóval, ha lennél kedves segíteni, már mennénk is! – folytatta, mire az alak abbahagyta a kocsi simogatását.
– A dokumentumban mind van! – mondta mosolyogva. – Nyitni ki!
Kinyitotta, de csak egy mattfekete papír lapult benne. Megmutatta az alaknak a semmit, mire az mintha elnevette volna magát, ugyanis a sivító sírásos röhögést, egybevegyítve a köhögéssel, nem igazán értettük, de úgy festett, jó kedvében csinálhatta, mint amikor mi „cseszegetjük” egymást.
– Tényleg friss lépők vagytok! Adsz ide, elmondok titeknek.
Elvette a fekete dokumentumot, majd nyolcas kezét rátette a fekete papírra, és az hirtelen életre kelt. Különböző szövegek jelentek meg rajta, de valami érthetetlen nyelven. A kormányos széttárta a karjait, mire az alak ismét fura, nevetésszerű hangokat adott ki magából.
– Ti ugye ide jösztetek. Igaz, hogy kicsit másképp, de semmi rossz nincs. No. Elmentik oda fel a tónusba. – elmutatott arra, amerre tudomásunk szerint a templomnak kellene lennie, de sejtettük, hogy nem az lesz ott. – Ott ti felveszitek az utasokat, és menni vissza a bétoldali telepség felé, ahonnan jöttök, és akkor nagy árameső majd továbbvisz vissza, a másik oldalba.
– Rendben. Köszönjük! Akkor mi megyünk is a dolgunkra!
A kormányos határozottan kivette az alak kezéből a fekete dossziét, majd intenie sem kellett nekünk, már ültünk is be a kabinba, de mielőtt indulhattunk volna, a kinyújtott nyakú, mosolygós fej ismét megjelent az ablakban.
– Ti kedves emberek vagytok! A múltkoriak nem voltak azok! – mondta kedvesen, mire a sofőr levette a kezét a sebességváltóról.
Meghökkenve néztük a zsiráfnyakú nyolclábút.
– Mivan? Az előbb még nem így beszéltél! – szólaltam meg hirtelen.
– Teszteltelek titeket, hogy biztosan rátok bízhatom a rakományt. Nem ti szoktatok jönni, így mindenképpen követnem kellett a protokollt. Elnézést kérek emiatt, és azért is, hogy faragatlan voltam és be sem mutatkoztam! Azus vagyok a küldész, de nálatok inkább postásnak vagy kézbesítőnek nevezhetnek engem.
– Akkor onnan a ruha. – mutatott rá a kormányos.
– Valami olyasmi, barátom. Illetve nálatok lett innen.
– Hogyan? Micsoda? – kérdezte kolléga.
– Régóta kapcsolatban vagyunk, csak erről nem illendő beszélni. Illetve jobb, ha csak azok tudják, akiknek tudniuk kell. – két lábával megvakarta ráncosodó fejét.
– És akkor nekünk mégis miért kell tudnunk? Vagy mit keresünk mi itt? Hogy kerültünk ide? – kérdezte értetlenül a kormányos, mire én is közbeszóltam.
– Azus? Azt mondtad, Azus a neved?
– Igen, fiatalember! És igen. A márkanév ott nálatok a nevemből származik. Sejtettem, hogy meg fogod kérdezni tőlem!
– És mégis honnan? – vontam fel a szemöldököm.
– Az imént mindent megtudtam rólad, amikor kezet nyújtottál. Mi így tanulunk. Nektek is ideje volna már ezt megtanulni, de az még messze van. – ismét előjött az a furcsa kuncogása.
– Mi a fene folyik itt? – ismételte meg a kérdését a kormányos, a hangjából már némi ingerültség áradt, de Azus nem vette ezt zokon.
– Hogy is mondják ezt nálatok? – vakarta az állát. – Á, megvan! Adás-vétel, vagy ilyesmi! Ti vagytok a postások! – kolléga erre a kijelentésre viszont pedánsan felemelte a mutatóujját.
– Kukások vagyunk, szemétszállítók! Nem postások!
– Nevezd csak, aminek akarod, barátom, az a lényeg, hogy kissé elkéstetek, így lassan induljatok, mert lekésitek az utat.
– Várj egy pillanatot! – szólt közbe a kormányos.
– Milyen posta, és milyen utat? Mit kell vigyünk?
Azus megint elnevette magát, úgy, ahogy az imént is tette.
– Tényleg újak vagytok! De nincs semmi baj. Majd megtanuljátok a dolgokat, barátaim! Tudást kell vinnetek. Azt, amit tőlünk kaptok, és remélem, csak jóra használtok majd.
A rozsdás puttonyra mutatott, ami hirtelen élénken felragyogott. Ámulva néztük a tükrökben ezt a gyönyörű látványt.
– Itt az idő! Induljatok, barátaim, mert elkéstek!
– És mégis merre menjünk, Azus? – szóltam ki a kabin másik feléből.
– A ködbe vissza, ahonnan jöttetek. Az átjáróba. Ahol a lelkek kinyílnak, majd ismét bezárulnak. – nyolcas kezével a falu eleje felé mutatott, oda, ahol minden héten ugyanazon a napon megérkezünk, és ahol az erdő ismét ködbe burkolódzott. – A kérdéseitekre a válaszokat útközben megkapjátok, de induljatok, mert elkéstek! Találkozunk még!
Visszahúzta a nyakát, és elindult vissza az épületbe, ahonnan nem olyan régen sok száz fura szerzettel együtt kijött hozzánk. Nem bírtam ki, így muszáj volt még egy utolsó kérdést feltennem neki. Lehúztam az ablakot és kiordítottam:
– Kik vagytok ti, Azus?
Az ajtóban megtorpant, a feje ismét megfordult a nyakán, és mosolyogva ennyit mondott:
– Szomszédok.
Ezzel belépett az épületbe, és becsukta az ajtót maga után. Semmit sem értettünk az egészből. Nem tudom, meddig állhattunk még ott, meddig próbáltuk ezt a lehetetlen valamit felfogni, de végül a kormányos lett az, aki megszólalt.
– Hát jó. Akkor ideje lenne indulni.
Sebességbe rakta a felragyogott kocsinkat, és végre emberi tempót felvéve elindultunk vissza a ködrengetegbe.

4.

Max fekete kocsija folyamatosan mellettünk jött, mintha csak kísérne minket. Odapislantottam, és igen, valóban ő ült benne. Valóban ő vezette. Az országúti harcos rám nézett és intett. Csodálatos látványt nyújtott!
Már nem rémisztett minket a rideg ködtenger. A kormányos magabiztosan vezetett. Néztem őket. Mind a ketten valahogyan mások lettek. Nyugalom ült ki az arcukra. Megnyílt a lelkük, mint ahogyan azt Azus megmondta. Nem tudom, mi történt, nem tudom, hogy ez valóság vagy csupán álom, de már azt éreztem, hogy végig akarom csinálni!
A köd nem állt az utunkba. A ragyogásunk feloszlatta körülöttünk. Igen! A rozsda ragyogott! A kormányos ismét sebességet váltott, majd padlóig nyomta a gázpedált. Az öreg, több mint két évtizedes kukáskocsi hasított előre. A kilométeróra mutatója messze meghaladta azt a tartományt, amit a kocsi még gyorsulni tudott, csak száguldott és száguldott a végtelenbe. Szinte már szikrákat szórtunk magunk után.
Ismét a fekete kocsira néztem. Max mosolyogva intett még egyet, majd fékezett, és még láthattam azt, ahogyan visszafordul. Ezután más képek is megjelentek körülöttünk. Emlékek, de azokból is csupa kellemes. A sötétség teljesen megszűnt, az elsuhanó táj a világ összes színét magára öltötte. Már a kormányos sem az utat figyelte, hanem ezt a csodálatos pompát, ami a szélvédőn kívül kápráztatott el bennünket. A kocsink mintha csak saját magát kormányozta volna. Mi csak ültünk és szívtuk magunkba az információt, amit mutattak nekünk.
Most már megértettük, miért jöttünk ide. Megtudtuk azt is, hogy megtiszteltek minket ezzel a neves feladattal. Ezen felül megtudtuk, hogy már évezredeken keresztül járunk ide, szállítjuk a tudást, és hogy mindig az első út a legnehezebb. Büszkén szívtuk magunkba az információáradatot, majd egy idő után a körülöttünk lévő képek is elmaradoztak, a lelkünk bezárulni készült. Hirtelen fehér fényt láttunk magunk előtt, majd egy villanás következett, ezután megszólalt az ébresztőóra.
Hajnali négy óra van. Dolgozni kell mennem. Azonnal kikapcsolom az órát, majd magam mellé nézek. Feleségem nyugodtan alszik, nagy kandúrom pedig már örvendezve várja, hogy felkeljek.
Ránézek a telefonra, péntek reggel van. Péntek! Csak ülök, csak bámulok magam elé, és próbálok rájönni, hogy most ezt csak álmodtam, vagy mégsem. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megnézem a neten az elektromos vihart. A meteorológiai oldalon csupán annyit írnak, hogy országszerte érzékelték, de csak csendesen szemerkélt az eső, délnyugaton lehetett hallani kisebb villámlásokat.
Kipattanok az ágyból, és eszembe jut, hogy már a lakásban is láttam a ködöt, de most semmi. Kirohanok a ház elé, csillagos az égbolt. Visszamegyek a konyhába, teljes káosz tombol a fejemben. Valahogy nem tudom elhinni, hogy mindezt csupán álmodtam. Kitöltöm a kávémat, leülök és belekortyolok. Hirtelen eszembe jut, hogy kolléga kése felvágta a kezem. Sebnek viszont nyoma sincs. Ekkor hirtelen felpattanok, hamar magamhoz veszem a cuccomat, lerohanok a bringáért, és a megszokott hat perces távolságot három és fél perc alatt megtéve, begurulok a céghez.
Még nagyon korán vagyok, két kollégám nem érkezett meg. Fel-alá sétálok a kávézó előtt, minden porcikámat szétfeszíti az idegesség. A munkatársak egymás után érkeznek, én viszont nem vagyok rájuk kíváncsi. Próbálnak szóba elegyedni velem, de hamar rájönnek, hogy esélytelen a törekvésük, így egy idő után feladják.
Elsétálok, és beülök szeretett teherautónkba, és várok tovább. A többi kocsi már szép sorban hagyja el a telepet, elindulnak megkezdeni a munkát. Én csak ülök, és ujjaim görcsösen dobolnak a műszerfalon. Percek telnek el, két kollégámat még mindig nem látom. Egyre hevesebben dobolok, szinte már megírok egy félkész dobtémát.
Hat óra elmúlik. Hivatalosan is megkezdődik a munkaidő. Nyitom az ajtót, hogy a művezetőhöz menjek információt szerezni társaim hiánya miatt, amikor eszembe jut valami. A fekete dokumentum! Ha mindezt tényleg nem álmodtam, akkor a kabinban kell lennie! Átforgatok mindent, de nem találom.
– Meggárgyultam! – morgom magamnak, majd ahogy kilépek a kabinból, a lábammal kihúzom a dokumentumot.
A fekete lap mintha lélegzett volna a kezemben. Ott helyben földbe gyökerezik a lábam, de próbálok erőt venni magamon. Szép lassan lehajolok és felveszem. Társaim pont abban a pillanatban érkeznek meg. Még a sötétben is tisztán meglátom arcukon ugyanazt a döbbenetet, mint amit én is sugárzok magamból. Meg sem kell szólalniuk, pontosan tudják, hogy mit vettem fel a földről, és ott mindhármunk számára világossá válik, hogy nem álmodtunk.