Kicsit mindig is izgult – pláne akkor, ha színpadra kellett lépnie.
,,Vajon személy szerint mit gondolhatnak igazándiból róla az emberek?!” – valósággal újra s újra ez az egyetlen kérdés motoszkált a fejében, mikor este fél nyolc magasságában – munkájából kifolyólag –, felbent a bordó batisztfüggöny a színházban, mely egyben megkerülhetetlen munkahelye is volt.
Bezzeg annak idején egyáltalán nem így tervezte az életét.
A kis madárlátta falucskában, ahol nagyszülei nevelgették, hiszen szüleinek gyakorta még szombat-vasárnap is gőzerővel dolgozniuk kellett a legtöbb gyerek örülhetett, ha volt egy fagyizó, később a kilencvenes években egyetlen könyvtár, melyben aztán aprócska videotéka is működni kezdett.
Aztán ott voltak még az olyan videokazetta-automaták, melyek alapvetően húsz forintosokkal működtek, és szüleitől valósággal úgy kellett kisebb pénzeket kunyerálnia, ha látni szerette volna a legújabb filmelőzeteseket, szigorúan hangsúlyozva, hogy a filmrészletek csupán töredékeit.
Valósággal isteni szerencsének számított, hogy amikor tévések jöttek a faluba forgatni, és mit ad isten éppen az ő nyolcosztályos gimijét nézték ki maguknak, hogy a gyerekekkel néhány jelenetet rögzítsenek gondolt egyet, és önkéntességi alapon máris jelentkezett a megtisztelő feladatra.
Aztán amikor érettségit tett már pontosan elhatározta, hogyha törik, ha szakad, de mindenképp szeretné megpróbálni az SZFÉ-t, mert hátha sikerülne bejutnia. Igaz még voltak más kreatív jellegűbb tervei is, de – szerencsés módon –, anyukája mindenben támogatta. Ellentétben vaskalapos, realista apjával, aki szerint a színész szakma nem több mint merő bohóckodással egybekötött magamutogatás.
És, ha nem tud a színész fizetni, akkor miként, és vajon hogyan fog majd megélni?!
– Nekem ez akkor sem tetszik kicsim! – tette már nagyon hasonló helyzetekben kategorikusan a keresztbe a kezét a teherautósofőrként melózó, középkorú férfi.
– Apu, légy szí! – kérlelte. – Legalább hadd próbáljam ki. Ez is egy élettapasztalattal több, nem igaz?! Nem te mondogatod mindig, hogy az élethez rengeteg sok tapasztalatra van szükség? – vágott vissza, mert tudta, hogy apja pontosan azt szereti visszahallani, amit már többször is megemlített, vagy kimondott.
Így az érettségi után a felvételi tájékoztató könyvből máris kiírta a megfelelő elérhetőségeket, majd úgy döntött, hogy keres magának egy felkészítő tanárt, aki a felvételi vizsgára is felkészíti. Még szerencse, hogy sosem herdálta el nehezen összekuporgatott zsebpénzét, mert az fedezte a tandíjat.
Minden héten három-négy alkalommal eljárt a beszédtanárnőhöz, akivel főként verseket, és helyzetgyakorlatokat gyakoroltak, majd jöhetett biztos, ami biztos néhány énekóra, és helyes légzőtechnikák ismerete is. Mire eljött a ,,rettegett” felvételi ideje csak remélni merte, hogy minden tudás birtokába jutott.
Egy keddi napon pontban fél kilenc tájt a Vas utcában történő első rostáig eljutott, és maga se hitte, de a harmadik rostán – éppen a finish előtt –, esett ki.
– Ugyan már! Ne keseredjen el, kislány. Meglássa jövőre majd újra megpróbálhatja valamivel több szerencsével! – igyekezett bátorítani, biztatni a vezető felvételiztető tanár, aki elviekben máris felismerte zseniális improvizációs, és egyéb tehetségét.
Kicsit életuntan, és kedvetlenül lépett ki a törtfehér épület ajtaján, és úgy döntött, hogy a következő évig sem tétlenkedik, hanem beiratkozik valamilyen gyorstalpaló tanfolyamra, csakhogy kreatív elméjét valahogy lefoglalhassa.
Így iratkozott be marketing, és üzletvezetés levelező szakra, mígnem a végzős évben már szóltak is neki, hogy volna egy kisebb szereplehetőség az egyik belvárosi kísérleti performance-jellegű színháznál.
– Mondja csak, kislány? Játszott valaha gyilkost?! – kérdezte fancsali képpel a kecskebajszos rendező.
– Sajnos még nem, de gyorsan igyekszem tanulni… – jött a kissé ingatag lábon álló, bizonytalankodó válasszal, mire az adott castingon éppen rá esett a megtisztelő választás.
– No, majd akkor meglátjuk! – húzta máris a száját a rendező, aki – bár kétségtelen, hogy a maga szakmájában zseniálisnak számított –, ám az emberekhez sajnos vajmi keveset értett.
Már a legelső jelenetben, amikor a fiatal tehetség kinyitotta a kellékesajtót, hogy belépjen a reflektorokkal megvilágított, kissé ütött-kopott színpadra a rendező valósággal szinte azonnal ráförmedt.
– Álljunk le gyerekek! Ez így rohadtul nem lesz jó! Kislány magának sejtelmesen, titokzatosan, végzetszerűen kellene kinyitnia azt az átkozott ajtót, és nem úgy, akár egy szende kis töpörtyű, aki még csak most ismerkedik a felnőttek világával. Értem?! – agresszív, kissé túlzásba vitt, vehemens hangja bizony kétséget sem hagyott afelől, hogy maximalista elvárásai vannak kollegái felé, és ez alól a fiatalok sem kivételek.
– Bocsánatot kérek. Ígérek legközelebb jobb lesz… – kért állandóan bocsánatot, és kezdett ténylegesen zavarában kislányos mentegetőzésekbe, amit szinte senki sem vett komolyan.
Ebben a világban arról van szó, hogy még a ténylegesen nagyon tehetséges, vagy zseniális embereknek is jóformán farkasküzdelmet szükséges vívniuk versengés szerűen egymással, és gyakorlatilag bárkivel, aki egyáltalán megkérdőjelezi azt, hogy mit keresnek itt.
A második és harmadik felvonás is katasztrófaszagúra sikeredett, és ez kissé kikezdte a rendező idegeit is, aki egy felessel igyekezett könnyíteni saját tanácstalanságán.
A próba közti szünetek aztán később remek alkalmat kínáltak – főként a fiatalok, kezdők számára a tapasztalatcserékhez, illetve a kapcsolatok tartós megalapozására is. A fiatal színinövendékek elfogyasztották ebédjeiket, vagyha valaki rendelt magának ennivalót – jobb esetben –, még meg is oszthatta kollegáival.
– Egyet se félj ez a seggfej rendező mindig ezt csinálja. Valósággal vadászik az új húsokra, és notórius kedvelést űz belőle, hogy kedvére megszégyenítsen embereket. – vetette oda két falat között az egyik babaarcú művésznő.
– Én ezt valahogy egyáltalán nem így képzeltem el… – vetette fel.
– Hát nem vagy egyedül ezzel a problémával kicsi szívem. Amikor anno tizenkét éve ide szerződtem tényleg azt gondoltam, hogy eljött az én időm, meg hogy most majd megmutatom a világnak, meg a szakmának, hogy tehetséges vagyok, és láss csodát, még mindig butuska, fruska naivákat alakítgatok, mert valakinek ezt is el kell játszania. – a színésznő kissé megfáradt, törődött hangjából valósággal csak úgy sütött a realitás.
A darab kissé bukásnak ígérkezett, amiről nem csupán a kezdő színészek tehettek, hiszen ők maximálisan, teljes erőbedobással apait-anyait beleadtak még a nyúlfarknyi, vagy épp csupán egyszavas alakításokba is.
Mégis a kitörni kész orkánerejű tapsvihar ezúttal sem maradt el a nézőtér soraiból, ahol a fiatal színésznőt meglátogatták szülei, és bár fogalmuk nem volt, hogy miről is szól az adott darab felállva tapsolták meg felnőtt, ,,sikeres” lányukat.
Alig két-három hónap múlva egy amolyan üzletibb jellegű estélyre elhívták a fiatal tehetségeket, így úgy gondolta, hogy ő is tiszteletét teszi. Éppen csak megmutatja magát, hátha létrejön valami kecsegtető lehetőség. Nem is tévedett akkorát, mert egy producer valósággal azonnal kiszúrta az elegáns, kisestélyi ruhában tétován, és izgulósan mozgó, fiatal, babarcú tehetséget, és máris pezsgőpohárral a kezében szóba elegyedett vele.
– Szia, örülök, hogy itt vagy, és hogy eljöttél. Volna egy filmes szerep éppen rád szabva, és szeretném, ha betudnál ugrani a héten egy castingra. Délelőtt tízkor kezdünk, és meglátjuk, hogy beválsz-e?! – sikkes, méregdrága öltönyéből egy kelőképp puccos névjegykártyát vett elő, majd átnyújtotta a fiatal lágy kezébe, aztán szép estét kívánt, és visszament a kollegái gyűrűjébe tovább fecserészni.
A héten pontosan tíz órára a fiatal színésznő meg is jelent a castingon, ahol azért már volt zsúfolásig megtelt tolongás és kisebb zsinatolás és zsibongó beszéd.
Valósággal mindenki fészkelődött, hiszen senki sem tudhatta még, hogy valójában mi is lesz a dolga.
– Üdvözlök mindenkit! Én vagyok a filmes projekt producere, és bemutatom Önöknek Búza Pétert, aki majd a filmet fogja rendezni! Nem is szaporítom a szót. – azzal háttérbe vonult, és a fiatalos, csupaszőr rendező máris szisztematikusan megkezdte a szereplők kiválogatását.
Az egész folyamat gyakorlatilag nem vett igénybe többet, mint öt-tíz perc, végül aztán a babaarcú, fiatal lányhoz ért, és azonnal felkiáltott:
– Igen, pontosan rád van szükségünk! A többieknek köszönjük, hazamehetnek! – adta ki a vezényszót, mire a megjelent, bizakodó többség lesújtott csalódottsággal már távozott is.
A rendező lázas szervezésbe kezdett, és röviden ismertette a film alaptörténetét, mely aztán köszönhetően a forgatókönyv, és szövegíróknak, no meg a fejeseknek homlokegyenest máshogy fog majd kinézni, mire egyáltalán zöld lámpát kaphat a forgatás, de ettől függetlenül részletesen elmagyarázta a szereplő karakterek lényegét.
– Neked az lesz a dolgod, hogy szuperdögös legyél, és már a pillantásoddal is képesnek kell lenned magadba bolondítani a macsó, idióta pasikat. Menni fog?! – kérdezett vissza.
– Mindent elkövetek… kedves Búza úr.
– Egész nyugodtan visszategezhetsz, hisz nem börtönállamban élünk. – szarkasztikus, kifejező humora valamit mégiscsak segített, hogy elviselhetőbbnek tűnhessen az adott nap.
A következő hetek a kreatív alkotói folyamat kötélhúzásainak tűntek, mégis egy kezdő számára rengeteg sokat lehetett belőlük tanúlni, és okulni. Kezdve azzal, hogy négy-öt kamera figyelte a szereplők legapró mozdulatát is, és szabad volt a rögtönzés, így elmagyarázták a szereplőknek az alapszituációkat, és kezdetben készítettek néhány igazán remek, ütősre szabott próbafelvételt, melyet majd a későbbiek folyamán a film végleges vágási folyamatánál elfognak dönteni, hogy ben maradjon-e, vagy a DVD-lemezek extrái között kapjon-e helyett.
Délelőtt ebédidőben még a nagyhatalmú producer is megjelent, és hozott ennivalót, vagy bármit, amire a többi kollegának egyáltalán szüksége lehetett. És természetesen szemrevételezte a forgatási munkálatokat, és néhány aprócska módosítást is eszközölt. A forgatási nap volt, hogy este nyolc körül lett kész, ugyanakkor voltak éjszakás felvételek is, ami viszont megkövetelte az emberektől, hogy nappal pihenjék ki magukat kiadósan, mert éjjel sok lesz a munkájuk. Végül alig hat hónapnyi intenziv forgatással a hátuk mögött a filmet egy nagyszabású divatbemutató keretében mutatták be a nagyközönségnek, és a fiatal, vidékről felkerült, tehetséges, és kreatív lány máris úgy érezhette magát, mint aki – legalább is –, révbe jutott.
Később, ahogy fokozatosan beindult színházi, és filmes karrierje, és lett állandó állása is az egyik bulvárjellegű rádiócsatornánál számos emberrel ismerkedett össze. Végül úgy gondolta, hogy szeretne már megállapodni végre, és családot is alapítani. Így is három teljes évet kellett várnia, míg hosszú kálvária, és sikertelen próbálkozások után egy kellőképp drága lombikprogram keretében magához ölelhette kisfiát, és kijelenthette magáról – úgy ahogy –, hogy mindent elért, amire vágyott.
