A pecsételő
Nem tudom, mióta mentem. Talán órák óta. Talán már egy hete. De az is lehet, hogy csak most indultam el. Alkonyat után keltem útra, de ezt csak az öreg zsebórának köszönhetően tudtam, mert mióta leszállt az Örökéj, a Nap felénk se nézett.
Néha elfelejtettem, miért is indultam útra, mit is keresek, hova is tartok. Ilyenkor megtorpantam és remegő térdekkel próbáltam emlékezni. Addig álltam, amíg emlékezni nem kezdtem. Csak álltam és vártam. Biztos voltam benne, hogy ha visszafordulok, mielőtt újra emlékezem, soha többet nem veszem rá magam, hogy még egyszer neki vágjak az útnak, majd örökre elfeledem az egészet.
Hogy ilyenkor mennyi ideig ácsorogtam, nem tudtam mérni. A zsebóra egyszer csak megállt, ami azt jelentette, hogy a Nagymama elaludt. Az övé volt az óra. Úgy tartják, ha valaki beszerez egy órát, amit aztán a sajátjának tekint, elismeri vele, hogy az ideje véges. És amit elismerünk az valóságossá válik. A szívünk addig dobog, amíg az óránk ketyeg. Nekem nem volt saját órám. Az én időm végtelen volt.
Ó, a Nagymama! Micsoda vénasszony! Imádta a sajtot. Hónapokig érlelte a kamrában, azt szerette, ha már mászott. Minket is azzal akart etetni. A többiek behódoltak, én nem. Ez egy örök szívfájdalma volt a Nagymamának. Ünnepnapokon, amikor kérdezgette, ki a legnagyobb csirkefogó, hiába bizonygattam neki, micsoda szörnyűségeket tettem a macskával, rám csak legyintett.
– Aki nem szereti a büdös sajtot, az egyéb disznóságokra sem képes! – Mondogatta.
De a Nagymama már csak ilyen volt. Így szerettük. Nem öleltem őt eleget. Ő segített megtenni az első lépést, mikor elindultam. Kilökött az ajtón.
Egy kőkunyhót pillantottam meg magam előtt. Azonnal tudtam, hogy megérkeztem. A kunyhónak nem volt ajtaja, így kopogtatás nélkül bementem.
– Ki vagy te? – Mordult rám az asztálnál kuporgó öregember. Előtte kések, tűk, ecsetek és vésők hevertek.
– Mondd meg te! – Feleltem. – Azért jöttem, hogy végre legyek valaki.
–Szóval szeretnéd megpecsételni a sorsodat? – Kérdezte az öreg.
– Igen. Hiszen valamit, ami nincs nem lehet megpecsételni. Ha megpecsételed a sorsomat, az lenni fog. És ami van, az megismerhető. És ha ismerem a sorsomat, ismerem saját magamat is. Ha ismerhetem magamat, valakinek lennem kell.
Az öreg némán méregetett, majd bólintott.
– Látom, érted azt, amit nem érthetsz. – Mondta. – Rád festem a pecsétet.
Felállt, végig mért, majd a tűzhelyhez lépett és egy fabotocskát vett magához, aminek égett a vége.
– A tűz a kedvenc ecsetem. – Magyarázta. – Add a kezed!
Kinyújtottam felé a karom és ő a bőrömhöz érintette az égő botot. Ezernyi kép, emlék, álom, látomás és jóslat cikázott végig az elmémen. Sikítani akartam, elrohanni messzire, elbújni, elfeledni mindent. Elfeledni még a létezésemet is. Aztán minden elmúlt.
– Kész. – Szólt az öregember.
Lenéztem a kezemre. Egy vöröslő kígyó tekergőzött a bőrömön. Végig simítottam rajta az ujjammal.
Én voltam.