Mancika magabiztosan várakozott a Tökéletes Állás Bt. előterében. Haja frissen ondolált szőkén lengedezett a légkondicionáló lenge, ám annál zajosabb, fuvallatában. „Ide biztosan felvesznek” –gondolta, hisz a hirdetés szövegében csupán annyi állt, hogy „tökéletes állás, tökéletes nőnek” és ez épp ráillett.
Mancikának már fiatalabb korában is minden sikerült. Például egyszer – már jócskán domborodó, és mindehhez darázsderekú korában – matek órán felszólították felelni, és bár alig vázolt fel egy-két kétségesen bizonyítható egyenletet, jelest kapott. „Milyen okos vagyok” gondolta akkor. Kevésbé fitos és még kevésbé barbis osztálytársnője, aki jelzem nem értett egyet az előzőkkel, alig kapta meg hosszú nyaggatás után a hármast. „Át kellene szabatni magam” – morfondírozott szegény lány, és a reklámokban látható, bombázó női ideálkép lebegett az alulértékelt jegy miatt könnyekben úszó tekintete előtt.
Amikor a mi Mancink férjhez ment, ő lett a háziasszonyok gyöngye. Úgy repkedett a lakásban, mint egy angyal. Egyik kezével főzött, a másikkal takarított, harmadikkal pedig szeretett párját simogatta volna… ám ezt jelentős pillantásokkal pótolta. Minden férfiak álma beteljesítette legfőbb küldetését, gyermekeket szült. Hármas ikreket, így egyből elérte az állami normát. Mint tökéletes anya, minden idejét a gyerekekkel töltötte, a többit a háztartással és persze férje kényeztetésével. A maradékot pedig magára fordította, ahogy egy nőnek illik: fodrász, kozmetika, fitnesz… és persze eközben közben szorgalmasan tanult, hogy szakmai fejlődése töretlen maradjon.
A gyerekek nőttek, jól viselkedtek, jól jegyeket hoztak, ahogy egy mintaanya mintagyerekeihez illik. Férje és közös bankszámlájuk pedig úgy döntöttek, hogy itt az idő: Mancikának dolgoznia kell. Nos, ez az oka annak, hogy most itt áll – egyik hosszú combú lábáról a másikra.
– Kezeit csókolom! Elnézést, hogy alig egy órácskát megvárakoztattam! – szólította meg egy tetőtől talpig úriember kinézetű férfi. – Maga jelentkezett az álláshirdetésre? – kérdezte, miközben jelentőségteljesen végigmérte, majd tekintete belemélyedt Mancika dekoltázsába. – Úgy látom, tökéletes adottságai vannak… mármint az önéletrajza szerint természetesen.
– Igen, igen! – helyeselt Mancika, aki időközben színes-, fehér- és marketingből is ledoktorált, valamint több nyelven tudott gyorsan, szépen, számítógépen írni.
– Itt az áll, hogy egy ház, három gyerek és négy kerék boldog tulajdonosa. Nagyon helyes! Ugye többet nem terveznek? Mert hát annyit nem tudunk fizetni… egy nőnek.
– Micsoda? Én azt hittem, hogy minden szempontnak megfelelek! Reméltem, hogy tudásom és képességeimnek megfelelően megbecsülésre tehetek szert és ennek megfelelő anyagi biztonságra… vagy rossz helyen járok? – csattant fel meglepődve Mancika.
– Nem, dehogyis! – válaszolt gyorsan a már csak derékig úriember, és szeme ismét Mancika domborulatai közé tévedt – csak hát a gyerekek miatt, ha például betegek…
Mancika kezdett elbizonytalanodni. Nyilvánvaló, hogy nem szívesen bízná beteg gyerekeit senkire, és azt meg mégsem várhatja, hogy még a nátha is kerülje őket messziről, mert az anyjuk munkahelyén nem nézik jó szemmel, ha ilyen semmiségért – mármint, hogy fennmaradjon ez a nemzet, legyen, aki tovább viszi annak kultúráját és hagyományait, és nem utolsó sorban legyen, aki eltartja majd a mai generációt – ő, Mancika elhanyagolja a hivatását…
Ez egy megoldhatatlan egyenlethez kezdett hasonlítani, ami már diákkorában sem volt az erőssége: 100%család + 100%munka + 100% NŐ, ez akárhogy számolta 300%, és mindez a megbecsülésért. De ha neki nem sikerülhet, akkor kinek?