Sietős Géza rutinosan balfék bankrabló, éppen túl volt élete utolsó bankrablásán. Ez végre sikerült. Éppen a tizenharmadik bankrablásának menekülő fázisában volt.
Elsőre egyszerűen kidobta a biztonsági őr mikor azt mondta: — Bankrablás! Az ajtóban egy nagy melák pasi posztolt, vele ellentétben, aki kicsi, nyüzüge és okleveles rövidlátó. Mikor bejelentette, hogy bankot fog rabolni és álljon a falhoz, egyszerűen rámosolygott (bal felső hatos lyukas, szakmai ártalom, mert öt évet dolgozott fogtechnikusként) és kituszkolta az ajtón. Tiltakozott, fenyegetően felemelte a kezét, mert ijedtében elfelejtette, hogy pisztolyt is hozott, de hasztalan. A hegy útját állta és kirakta az ajtón.Inkább hazament és megmelegítette a tegnapi krumplis tésztát. Savanyú volt, de addig pirította míg nem rontotta a szája ízét.
Másodszor megreccsent a térde. Már régóta levált egy porc még, amikor pingpongozni járt a parkban. Párosban nyerésre álltak éppen, amikor kiújult. Hiába kereste hetekig, hogy hol nincs hegyomlás az ajtóban. Végre talált egy kis szutyok bankfiókot, ahol a biztonsági őrt még magánál is öregebbnek találta.
Harmadszor és negyedszer még az ajtóban ácsorogva annyiszor gondolta újra a szövegét míg bezárt a fiók. Az ötödiknél vagy a hatodiknál, egyszer otthon hagyta a pisztolyt… vagy a táskát? De lehet, hogy fordítva. Cetlit írt, mindig tanul az ember.
Hetedszerre el sem jutott, mert megbüntette az ellenőr a buszon. Vitatkozott vele, hogy rabolni megy kilencre oda kell érnie, de a hölgy fölényesen kijelentette, hogy ennél azért kitalálhatott volna jobb kifogást is. Mosolyogva megírta a büntetőcédulát és leszállíttatta. Ellenben tökéletes volt a fogsora. Nyolc leesett a polc, meg a vércukra. Elfelejtett enni, annyira izgult és másfél órát ült egy padon. Szédült és kalapált a szíve.
A kilencedik halálra volt ítélve. Szerverkarbantartás miatt zárva. Tizedjére megmentett inkább egy kismacskát, aki ott nyávogott a bankfiók ajtajában. Jól járt vele, mert nagyon jó egerész a jószág. A tizenegyedik bankrablásán eljutott a pultig, de olyan udvarias volt a pultos hölgy, hogy nem volt szíve megijeszteni. A tizenkettedik alkalommal már nagyon közel járt. Ugyanazon bankfiók, buszjegy ok, macska sehol, pisztoly, táska nála, őr sehol, nagyfejű álmatag hölgy a pultban.
Már felkészült, hogy feszült ábrázattal felkiállt.
— Bankrablás! Mindenki a földre! — amikor valaki megrángatta a felöltőjét.
— Szia bácsi? Ma is megsimogathatom a kiscicát?
A szomszéd gyerek volt. Ők is idejárnak. Apu nagydarab melák ember.
— Persze. — hebegte feléjük és hazament. Természetesen hazaúton megint megbüntették, csak most a villamoson, mert valahogy kieshetett a jegy amikor érvényesítés után visszarakta a zsebébe. Nem is magyarázkodott, csak átadta az iratait és leszállt. Majd jön a csekk.
De most kárörvendve rohant a Kis Jenő utcán át a Roksa térre és ott rutinosan elbújt a bozótosba.
— Mégis csak sikerült. — motyogta diadalittasan miközben levette a maszkját és megigazította a lelapult haját, majd feltette a szemüvegét. A fegyvert eldugta a bokor alá, miközben elrebegett egy hálát a szomszéd kisfiúnak, hiszen neki köszönhette a sikeres bankrablást.
— „Állj! fel a kezekkel bácsi! Akkor is, ha a szomszédom vagy.
— Igen. Fent van a kezem. Csak így nem tudom bezárni az ajtót. Indulnék munkába. Ha nyitva hagyom kirabolnak.
— Én hamarabb kirabollak. Nem látod? Itt van a kezemben a pisztoly? Ki kell, hogy legyél rabolva.
— Fix?
— Tuti.
— Rendben. Nincs egy fillérem sem.
— Nem kell igazi pénz. Amúgy is törött a pisztolyom, nem látod?
— Akkor eljátsszuk csak…
— Igen játszd el!
— Jó. Bankrabló úr, inkább kössünk üzletet. Életben hagysz?
— Életben hagylak. Ide a pénzt!
— Tessék.
— Jó sok pénz. Köszi. Tudod mit? Neked adom a pisztolyom. Csak a nyele van eltörve. Ha akarod megragaszthatod és tök jó lesz. Majd ragaszd meg és holnap majd te rabolsz ki engem. „
Akkurátus ember lévén még aznap délután megragasztotta. Ahogy forgatta a kezében eljátszott a gondolattal és lám valósággá vált. A ragasztás állta a sarat míg futás közben a zsebében megadta magát és majdnem két darabban húzta ki a zsebéből. Már csak egy kis ragasztó tartotta össze, ami eldobás pillanatában el is engedte a markolatot. Akkor vette észre a kiütéseket a kezén.
— Atya ég! — kiáltott fel belül. — Ez allergia. Milyen bokor ez?!
Gyorsan megbontotta a nyakán az inget.
— Jészom pepitegatya!
Már a mellkasán is kipirult a bőr. Egyszer már majdnem megfulladt, még gyerek korában. A haverjai röhögtek ő meg fuldoklott. Még haza ért, de már lilult a feje. Rohantak vele a Varjú dokihoz. Az meg belenyomott egy injekciót és pár perc múlva jobban lett.
— Majd kinövöd bögyörőm. A Varjú is azt mondta, majd kinövöd! — csapkodta a hátát erőteljesen az anyja. Olyankor mikor az anyja a szeretet gesztusait gyakorolta rajta úgy érezte mintha az apja lenne. Mindkét szülője nagydarab volt, de az anyja volt az, akinek a simogatását inkább ütésnek érezte.
— Hát nem nőttem ki ez fix. Azóta se volt ilyen. Milyen bokor ez? — észbe kapott. — Nem mehetek gyalog! Itt ez a halom pénz, összesek az utcán. Most halok meg, amikor végre gazdag vagyok? Ezt nem hiszem el!
Az egyre növekvő félelme mozgásra sarkalta. Kiugrott a bokorból és elindult kifelé a térről. Akkor villant meg előtte az útszélén várakozó sárga taxi.
— Ez az! Taxi. Kórház, kalciuminjekció. Mehetek haza pénzt számolni.
Gyorsan a legközelebbi zebrához sietett, miközben az agya lázasan számolta a másodperceket.
— Vajon mennyi időm lehet még? — kérdezte levegő után kapkodva. — Egy perc, tíz?
Ott volt a túloldalon a megoldás. Egy magányosan álló sárga taxi. Úgy látta, hogy nincs benne sofőr, de ahogy a lámpa zöldre váltott, megnyugodva konstatálta, hogy egy kopott zöld kabátos, kissé kopaszodó férfi egy határozott mozdulattal felrántja az ajtaját és beül a volán mögé. Meghúzta a lépteit és már a kezében volt a kilincs.
— A Szobácska Edvin kórházba legyen szíves.
A sofőr felnézett. Kissé ijedten körbe forgatta a szemeit mintha keresne valamit, majd elkapta a kezét a kormányról és rábámult.
— Az messze van.
Sietős nem volt felkészülve a beszélgetésre. Érezte, ahogy elszorul a torka, ég a bőre és hogy egyre szorosabban fogja a pénzes táska fülét. Megrázta a fejét.
— Nem. Alig két saroknyira. De sietek.
Amaz határozottan megmarkolta a kormányt, mintha máris indulni akarna.
— Nem akar inkább gyalog menni? Nekem most éppen más dolgom van.
— Maga taxis nem? — kérdezte kissé feszes hangon a haldokló bankrabló.
— De. — felelte tétován a másik. — Az vagyok.
— Akkor legyen szíves a Szobácska Edvin kórházba lesz a fuvar. Sürgős!
A sofőr határozottan előre nézett.
— Rendben. — nyögte ki végül.
Eltelt pár másodperc mire Sietős Géza rádöbbent, hogy nem történik semmi azon kívül, hogy lassan a pánikroham szélén tántorog.
— Most akkor nem indul? — hörögte. Már nem tudta eldönteni, hogy a dühtől vagy az allergiás rohamtól fuldoklik. A sofőr továbbra is előre meredt, majd hirtelen körülnézett.
— Most indulok. — motyogta és bekapcsolta az ablaktörlőt.
Sietős Géza követte a szemével az ide—oda mozgó lapátokat. Agyában kusza gondolatok kavarogtak, amik a káromkodással kevert imádkozáshoz voltak hasonlatosak. Végül némán rámutatott az ingázó lapátokra, amire a sofőr zavart kattintással felelt, amitől azok még gyorsabban sikálták a csontszáraz üveget.
— Előbb megmossa az ablakot? — kérdezte most már szinte megadóan. — Nem lát ki rajta?
A férfi megrázta a fejét.
— De. Csak ellenőrzöm, hogy működik—e.
— És működik? — kérdezte a hangjában némi gúnnyal.
Amaz csak bólintott és a váltót kezdte markolászni és közben rápillantott.
— Indulhatunk? Hova is?
— A Szobácska Edvin kórházba. Legyen szíves. — hebegte, majd hozzátette. — Sürgősen.
A sofőr kutatóan fürkészni kezdte az arcát.
— Baj van? Fura színe van az arcának.
— Kék? — kérdezte Sietős Géza a bankrabló mivoltából kivetkőzve.
— Halványan. De egy kicsit rossz a szemem. De a színeket még jól látom.
— Mondja maga tud hullát szállítani is?
— ?
— Mert azt fog, ha nem indul!
A sofőr egy váratlan mozdulattal lenyomta a kilincset és megpróbált kilépni az ajtón, de egy dühös dudaszó megállította.
— Anyád temetésén dudálj, te tölgy arcú! – kiabálta és visszahúzta a lábát. Gyorsan visszazárta az ajtót, de egy hirtelen mozdulattal résnyire leengedte az ablakot.
— Úgy nézel ki, mint egy Nikirakurai diktátor, izé… bála bontás után. – üvöltött még utána.
Sietős Géza egyre nehezebben kapott levegőt. Utolsó erejével összeszedte magát és elhaló hangon megszólalt.
— Ha az egér kíváncsisága nem sérti az oroszlánt, kérdeném valaha el fog indulni a gépjárművel.
A sofőr rápillantott.
– Maga még él. – nyugtázta. – A probléma adott. Be kell vallanom, nem vagyok sofőr.
Sietősben még volt egy bólintás aztán elvesztette az eszméletét.
Üsdki Pisti szerény, de következetesen hajléktalan volt. Becsületes nevén Füsti Istvánnak hívták, de miután először oviba kisérték már másnap reggel négy másik néven szólították az ovistársai. Válaszul dühből ütötte ki a gúnyosan vigyorgó Etelka első három tejfogát, így haza is vitték.
— Miért tetted? – vonta kérdőre az apja másfél deci kevert után.
— Csúfoltak. – mondta durcásan, miközben felszívta a taknyát, majd alkarjába törölte a maradékot.
Az apja furcsán méregette, majd a vállára csapott.
– Hát azt nem. Ne hagyd. – elhúzta a száját. – Jó. Majd ezután úgy hívnak majd: Üsdki Pisti!
Beleragadt az apai örökségbe. A hírnévnek nyomatékot adott a szótlansága, ami gyakori volt. Mondhatni nem volt szavajárása. A keze járt az általánosban, aztán a szakmunkásban is. Ott találkozott Béla bácsival, aki a helyi bokszegyesület edzője volt és módszeres gyerekverő. Valahogy működött a kémia mert Pistánk nagyon hatékonyan szerepelt, hozta a meccseket így elérte, hogy a harmadik év végén a szakmunkásvizsga mellé ifjúsági bajnok is lett. Egyenes út az olimpiáig. A nagy jövő ígérete megijesztette. Nem tudott mit kezdeni vele, hiszen ő csak dühös volt. Dühös és elkeseredett. Béla bácsi megtanította, hogyan vezesse le, és hogyan hergelje fel magát újra és újra. Nem azt ütötte, aki ringbe lépett, hanem az apját, aki vásott fogakkal vigyorogva ott táncolt előtte.
— Üsdki Pisti! Üsdki Pisti! – ezt mondta neki a bokszkesztyűben táncoló apja, és ezt üvöltötte kint a közönség is. Ez a dupla adag kegyetlen élet halál harcra késztette. Csak akkor nyugodott le amikor az apja a földön feküdt, kiterülve vagy összegörnyedve a fájdalomtól.
Győzött, de belül el is tört benne valami, mert egyszer úgy adódott, hogy edzés után mikor hazaért az anyját a földön találta. Az apja éppen teli rüsztell próbálta eltörni a gerincét. Tajt részegen kurvázta a tehetetlen testet, mert nem ad neki pénzt egy sörre. Akkor Pista összes meccse valósággá vált. Addig ütötte az apját amíg az el nem terült mozdulatlanul a földön. Kétszer, mert egyszer felrántotta. A kézfeje három helyen repedt meg olyan erővel sújtott le. Akkor tért magához amikor a szájába folytak a könnyei. Felemelte az anyját a földről és kihívta a mentőt, de már nem tudták megmenteni. Az élet furcsa fintora, hogy az apja életben maradt. Akkor ott valami véglegesen elpattant a lelkében. Eltört darabjai szétszóródtak a múlt és jelen ködfelhőjében.
Csak úgy, mint a karrierje, ami éppen hogy bimbódzott. Javítóba vitték, ahol még vadabb és dühösebb lett. Mire szabadult csak fizikálisan volt jelen a saját életében. Legbelül az eltört darabokat kereste, elveszetten kóválygott lelkének rothadó párájában. Az utcán találta meg a békét. Klári, aki szintén hajléktalan volt, megsimogatta a benne zokogó dühös kisfiút és megölelte, ha előtört a lelkiismeretfurdalás vulkánja. Bár szótlan és mogorva felnőtt lett, felfedezte magában a jót és végül is mondjuk ki: jó élete volt. Klárival nagyon jól ment a soruk. Eléltek mások kidobott kacatjaiból és már egyikük sem vágyott sem gyerekre, sem nagy családra, hiszen volt egy társa, akivel megoszthatta az életét.
De most Klári nagy bajban volt. Valami fura köhögés vett erőt rajta már hónapok óta és nem javult. Aztán ma reggel halálra rémült mert az asszony csak zihált és hörgött. Kétségbeesetten kirohant az utcára és kiabált, hogy hívjon valaki mentőt, de senki nem vette komolyan. A kopasz úr még hadonászott is a telefonjával.
— Menjen innen jóember mert rendőrt hívok! — sipítozott.
— Bal egyenes, jobb felütés és megvan a telefon. — gondolta, de aztán mégsem tette meg. Megfogadta Klárinak, hogy nem üt, hanem gondolkodik. Akkor látta meg a taxist, aki nem zárta be az autója ajtaját.
Látszott, hogy nagyon siet, még az ajtót is csak úgy belökte a helyére. Jól megnézte, nem volt a kezében kulcscsomó. Ezekben az autókban már van ilyen térkép. Oldalazva megközelítette a kocsit majd gyorsan beszállt. Erre beült mellé ez a jóember.
— A bolond taxis annyira sietett, hogy elfelejtette bezárni a kocsit, vagy mi az isten. — motyogta az ájult bankrablónak.
Nem értett az autókhoz. Még a javító előtt, egyszer egy haverja poénból beültette egy földúton, de szétrángatta az autót. Végül elbőgette egyesben vagy száz métert, mire a haver röhögve elvette tőle a volánt. Most itt ül egy ájult ember és ő kétségbeesetten próbál visszaemlékezni a vezetési tudományára.
— A kulcs! El kell fordítani! — robbant a fejébe az emlék. És valóban. Az bepöccent és ő felsóhajtott.
— Na most! Most mi is jön? — túrta fel a múlt papírfecnijeit az elméjében.
— Maga mit csinál az autómban? El akarja lopni? Azonnal hívom a rendőrséget. Vagy tudja mit? Előbb beverem a képét.
A taxis jól megtermett ember volt, és rettenetesen lila volt a feje a dühtől. Szinte azonnal az első ajtónál termet és kirántotta a még mindig a gondolataiban merült Pistánkat az első ülésről. Szinte azonnal meg is indított egy igazán nagynak ígérkező pofont amire egykor nagy ígéretű boksz bajnokunk egy ügyes elhajlással felelt, majd megfogta a nagy darab testet, aki a levegőben elszálló ütéstől beverte a fejét az ajtó szélében és szépen összecsuklott. Homlokán a szétcsattant bőr alól lassan bugyogott a vér. Csak akkor vette észre a kocsinál ácsorgó kismamát.
A szokatlanul gyorsan magához térő taxis felhördült.
— Leütött ez a vén bagoly!
Pista ránézett aztán a kismamára.
— Jön a gyerek?
A kismama összeszorította a száját és hevesen bólogatott aztán kitört.
— Igen, egypercesek, vagymi és ha nem kerülök azonnal kórházba akkor tömegverekedést rendezek. Gyula! — üvöltött a taxisra. — Azonnal intézkedj!
A taxis tétován kipislogta a szeméből a vért, aztán kézzel szétkente az arcán. Jól látszott rajta, hogy csak funkcionálisan üzemel, mert a tekintete erősen befelé irányulva próbál megkapaszkodni a jelen valóságába.
— Én vagyok Gyula. — nyújtotta a véres kezét a Pista felé.
— Pista.
— Ő kicsoda? — kérdezte a taxis az anyósülésen haldokló bankrablóra.
Pista megrántotta vállát.
— Utas. Kórházba akar menni. Elájult.
— Maga, maga mi…mi az isten van? Egy percre hagytam itt a kocsit és mire visszajövök tele van utassal? Pont akkor mikor a feleségem szül. Félek, ha rendőrt hívok az is fuvart kér!
— Gyula! — sikított az asszony. — Elfolyik a magzatvíz!
— Nem folyik el. — biccentett Pista egy okleveles szülészorvos mosolyával, miközben a taxis beugrott a sofőr ülésre és matatni kezdett a kormány alatt majd szikrázó szemmel felnézett a bunyósra.
— Maga elvette a kulcsot!
Pista biccentett.
— El. És addig nem megy sehova sem maga sem a magzatvíz, amíg vissza nem jövök.
Felemelte a mutatóujját és megpörgette a kulcsot.
— Egy perc és itt vagyok.
Gyula ránézett az asszonyra.
— Adjál már egy zsebkendőt. Nem látok a vértől.
Az asszony felsóhajtott.
— Mekkora egy muja vagy! Remélem a gyerek nem rád hasonlít.
A lassan kivérző sofőr dühösen elvette a papírzsepit és egy határozott mozdulattal a homlokára csapta. Úgy nézett ki, mint aki most jött a számháborúból.
Az asszony lebiggyesztette az ajkait.
— Szép vagy. — konstatálta morózusan, majd a saját arcán mutatta, merre véres még férje arca.
Gyula komótosan követte kezével a térképet és sikeresen sziú harci dísszé változtatta az arcán alvadó vércsíkot.
A felesége ránézett és mókásan elfintorodott.
— Te, városi indián harci főnök.
Pista az ölében hozta az ájult testet. Klári feje tehetetlenül himbálódzott erős karjaiban és a bunyós érezte, hogy egyre nehezebben lélegzik.
— Siessünk. Életveszély van. — motyogta és óvatosan beemelte az illékony testet a kocsi hátsó ülésére.
A taxis lefagyva bámulta a kocsi hátsó ülésére tett asszonyt és azt ahogyan Pista bevackolja magát átkarolva a nő tehetetlen testét. Ránézett a feleségére.
— Ülj be. — mondta halkan a feleségének.
A motor felbődült, és ezúttal nem egy amatőr autótolvaj, hanem egy hivatásos, az agyrázkódás tüneteivel erősen küszködő taxis vette kezébe az irányítást. A taxi csikorgó gumikkal lőtt ki a járdaszegély mellől, egyenesen a Szobácska Edvin kórház irányába. Az ablaktörlők a hirtelen rántástól még veszedelmesebb iramban kezdték el sikálni a csontszáraz szélvédőt.
— Gyula, a lapátok! – kiáltott rá a felesége, miközben az egyik kezével a hasát szorította, a másikkal pedig önkéntelenül elkapta az ájult Géza felöltőjének gallérját, hogy legyen mibe kapaszkodnia.
– Kikapcsolnád végre?! Megőrülök ettől a hangtól!
— Nem tudom, elromlott a kapcsoló! – üvöltötte vissza Gyula, miközben fél kézzel a kormányt rángatta, a másikkal pedig a visszapillantó tükröt állítgatta, hogy kilásson a hátul egymást szorosan ölelő pártól.
Pista érezte, hogy a szeretett nő mellkasa ritkán, de ijesztő, fojtott füttyel emelkedett meg. Nagy tenyerével finoman megsimogatta a halványuló arcot, pontosan úgy, ahogy Klári nyugtatgatta a bódéban, amikor rátörtek a múlt marcangoló démonai.
— Mindjárt ott vagyunk, Klárikám… tarts ki – mormolta a fülébe, miközben a taxi nagy sebességgel bevette a Trombita Jenő utca sarkát. A háromkerekű babakocsi, amit a sietségben a járdán hagytak, magányosan gurult vissza a háztömb bejárati kapuja felé.
Eközben a jobb első ülésen Sietős Géza, a bankrablók gyöngye, egy pillanatra magához tért a kanyar centrifugális erejétől. A szemei kissé felakadtak, a szemüvege félrecsúszott az orrán, de a fojtogató allergiás roham közepette az agya egy pillanatra regisztrálta a környezetet: mögötte egy terhes nő sziszeg a fájdalomtól, a volánnál egy véres arcú indián harcos üvöltözik egy ablaktörlővel, a terhes nő mellett pedig egy óriás mackó ölelget egy nőt. Megnyugtatta magát, hogy ez már a vég kezdete így sietősen visszaájult a nyugalmas ürességbe.
Két órával később a tizenhármas kórteremben csend honolt. A száraz ledes fény lágyan vibrált, a levegőben fertőtlenítőszag terjengett. Sietős Géza lassan kinyitotta a szemét. A torka már nem égett, a bőrén lévő vörös térképek halvány rózsaszín foltokká szelídültek, és a tüdeje végre hálásan fogadta a hűvös kórházi levegőt. A Varjú doki injekciója óta nem érzett ekkora megkönnyebbülést.
Az ágya végében egy mogorva kékszemű rendőrtiszt állt, és a telefonja jegyzettömb applikációjával szöszmötölt, mellette pedig az ügyeletes nővér szorongatta a bankból elhozott fekete táska fülét.
– Nos, Sietős úr – köszörülte meg a torkát a rendőr. – A taxis és az a nagydarab úr elmesélték a maguk… hogy mondjam, rendhagyó utazását. A Kis Jenő utcai bankfiókból fegyveres rablásról kaptunk bejelentést. A személyleírás szerint az elkövető kicsi, nyüzüge, akarom mondani, vékony testalkatú elkövető egy fekete táskával menekült el.
Géza szíve egy pillanatra újra a torkában kalapált. „Vége” – gondolta. „A tizenharmadik mégiscsak szerencsétlen szám, lebuktam.” Megadóan bólintott a nővérnek.
A nővér feszült csendben elhúzta a cipzárt, és belenyúlt a táskába. De ahelyett, hogy ropogós húszezres kötegek kerültek volna elő, a nővér arca hirtelen megnyúlt. Először egy pink színű, csillámos neszesszert húzott ki, majd egy vastag kötésű, romantikus regényt, aminek a borítóján egy félmeztelen férfi ölelt egy nőt a naplementében. Legalulról pedig előkerült egy nagy műanyag doboz, rajta egy cetlivel: „A pultos Marika diétás ebédje – Vigyázat hasmenést okoz!”.
A kórteremben megállt a levegő. Géza a nagy izgalomban, igazolt okleveles rövidlátóként a pultnál állva a saját fekete táskája helyett a nagyfejű, álmatag pultos hölgy táskáját rántotta magához és vitte el a bankból.
A rendőr merev arccal nézte a diétás salátát és a szerelmes regényt, majd Gézára pillantott.
– Maga… Marika uzsonnáját rabolta el? – kérdezte a tiszt, és a hangjában több volt a teljes értetlenség, mint a düh. – A bankfiók szerint nem hiányzik egyetlen fillér sem. Csak Marika tett feljelentést… eltűnt személyes tárgyak miatt. De ezt majd megbeszélik egy közös békítő ebéd keretein belül. — mondta némi malíciával a hangjában.
Géza lassan feltette a szemüvegét, ránézett a pink neszesszerre, majd megkönnyebbülten elmosolyodott.
– Biztos úr, ha sietni kell, akkor sietni kell…
A Szobácska Edvin Kórház tizenhármas kórtermében a rendőr végül zsebre tette a telefonját, Marika diétás salátáját visszagyömöszölte a táskába, és egy hitetlenkedő fejrázással elhagyta a helyiséget.
A folyosón azonban nehéz volt és fojtogató csend ült.
Klárit már nem lehetett megmenteni. A tüdeje, amely hónapok óta hordozta a kórt, végleg feladta a harcot, mielőtt az orvosok az adrenalinért nyúlhattak volna. Üsdki Pisti ott ült a folyosó végén, a műbőr székbe roskadva. A hatalmas, nemrég még gyöngéd simogatásokkal teli tenyere tehetetlenül hevert a térdén. Csak ült, és a könnyeit a szájába nyelve nézte a padló kopott szürke járólapjait, pontosan úgy, mint azon a régi napon, amikor az anyját próbálta megmenteni. Klári elment, és vele együtt eltűnt a békéje is. Kopogó közeledő léptek rántották ki a lelkében tátongó űrből.
Az osztályvezető főorvos lépett hozzá és gyakorlott puha mozdulatokkal a vállára tette az egyik kezét, míg a másikban egy kissé megsárgult, vastag borítékot nyújtott felé.
– Füsti úr? – szólította meg halkan a főorvos. – Ezt az asszony magára hagyta. Úgy tűnik, még időben lepecsételtette egy közjegyzővel.
Amikor Pista reszkető ujjakkal kibontotta a borítékot, nemcsak egy végrendelet hullott ki belőle, hanem egy svájci bankbetét és több belvárosi ingatlan tulajdoni lapja. Mint kiderült, Klári tetemes, szinte felfoghatatlan vagyont hagyott maga után. Egy régi, előkelő család utolsó sarja volt, aki a múlt tragédiái elől menekült az utcára, de a vagyonát mindvégig megőrizte – és most az egyetlen emberre hagyta, aki nem a pénzéért szerette.
Pista lassan felnézett. A folyosó másik végéből ekkor gurult elő Gyula, a taxis, akinek a homlokán a sziú harci díszt már lekezelték, a szemében könnyektől fátyolos apai büszkeség csillogott.
– Fiú lett! – kiáltotta oda messziről, elfelejtve a kórházi csendet. – Egészséges, és akkora hangja van, mint egy Subaru Imprezának!
Pista arcára hónapok óta először ült ki egy halványszomorú, de őszinte mosoly. Ránézett a kezében lévő papírokra, aztán vissza a boldogságban úszó taxisra.
Két héttel később a Kis Jenő utca és a Roksa tér sarkán egy új, modern épület alapjait kezdték letenni. Egy alapítványi otthonét, ahol a guberálók, a nincstelenek és az utca számkivetettjei kaptak meleg ételt és menedéket. Az intézmény falán egy szerény, réztábla állt: „Klára Otthon”.
Az otthon fogvételi és fogtechnikai kabinetjét egy bizonyos Sietős Géza vezette, aki végre talált egy helyet, ahol soha többé nem kell sietnie, és ahol a rövidlátása ellenére is pontosan látja, hogy hol van rá szükség. Gyula, a taxis pedig immár, mint az otthon logisztikai felelőseként fuvaroztatja majd a rászorulókat az új, makulátlan furgon flottájával. Azért úgy döntött a taxizást nem hagyja abba, és az autó (aminek nem kis szerepe volt történetünkben), ablaktörlőjét kabalából nem javíttatja meg.
Mert van úgy, hogy sietni kell. De néha meg kell állni. Hogy mikor melyik, azt akár egy megbolondult ablaktörlő is eldöntheti.