Azon a tavaszon az öreg lakásában a sarkok elveszítették a derékszögüket. A bútorok és a falak lassan, milliméterenként dőltek befelé, mintha a szobák egyetlen mély, láthatatlan lélegzetet próbálnának benntartani. Harminchat év hivatali munka után ment nyugdíjba, így az utolsó napon a fiókjából kiborított iratkapcsok is még a levegőben rozsdásodni kezdtek, majd elhasználtak koppantak, elérve a parkettát.
A rokonokhoz csak a rituálé miatt utazott vidékre. Az udvaron, a sár megsűrűsödött, mint az alvadt vér. Az unokaöccse éppen a kerítés mellé hordta ki a vágóhídi nyesedéket, és a legyek akkora felhőben követték, hogy eltakarták a délutáni napot.
– A macskák hűtlenek – mondta az unokaöccse, miközben egy zsíros cupákot vágott a kutyához. – Megeszik a ház körül a meleg kaját, aztán elmennek.
Ekkor lépett ki a fáskamra deszkái közül a lény. Nem macska volt, inkább egyetlen, megfeketedett dróthuzal, amelyet a szél hajlítgatott. Nem látszott az árnyéka. A sárban járt, de a mancsai szárazak maradtak, és ahová lépett, a fűszálak azonnal elsárgultak, majd porrá omlottak. Megállt az öreg előtt, és felemelte a fejét. A szemgolyói helyén két parányi, opálos üveggolyó ült, amelyekben mozdulatlanul tükröződött a kerítés mögötti akácos – fejjel lefelé.
Az öreg lehajolt, és a zsebébe süllyesztette a jószágot. Könnyűnek tűnt, mint egy marék fűrészpor, mégis, ahogy a kabátjához ért, az öreg bal oldalán a bordák között egy éles, fagyos nyilallás futott végig.
A budapesti bérház hatodik emeletén a macska azonnal elfoglalta a helyét a radiátorcső mögötti sötétségben. Sosem evett. Esténként mindig tejet és nyers húst kapott a konyhapadlóra, de reggelre az étel érintetlen maradt, csupán a színe változott meg: a tej szürke lett, a hús pedig kemény, mint a bazaltkő. A macska talán a házban tébláboló időből táplálkozott.
Macskadrót érkezése után a falióra mutatói elkezdtek akadozni. Néha délután háromkor a kismutató visszafelé ugrott kettőt, máskor az éjszakák harminc órásra nyúltak, és a sötétség sűrűvé vált, mint a kátrány. Az öreg nem csodálkozott ezen. Megszokta, hogy a magány nehéz dolog, amelynek saját tömegvonzása van.
A macska hallgatott, de a némasága zúgott. Ha az öreg egy szobában tartózkodott vele, a fülében állandóan olyan hangot hallott, mint a tengerparton egy üres kagylót szorítana a füléhez.
Időnként a macska eltűnt. Ilyenkor a lakás falai kiegyenesedtek, az óra normálisan járt, és az öreg ujjai – amelyek az évek alatt merev, görcsös formát vettek fel a számítógép billentyűzetétől – újra kiegyenesedtek. A harmadik napokon azonban a hiány elviselhetetlenné vált. Olyankor a szomszédok látták az öreget a gangon állni, amint a sötét udvar mélyét bámulja. Az öreg ilyenkor visszatért, a füléből nem vér, hanem finom, ezüstös por hullott a linóleumra. Kovács térdre ereszkedett, és a kezével söpörte össze a port; a bőre pedig ott, ahol az ezüsthöz ért, végleg elveszítette az érzékelést.
A tél utolsó szerdáján a macska kijött a radiátor mögül. Megállt az ágy lábánál, és kinyitotta a száját. Nem hang jött ki belőle, hanem a fagy. Egyetlen hosszú, fehér ködcsík, amely lassan elárasztotta a szobát, belepte a komódot, megfagyasztotta a vizespohárban a vizet, és ráfeküdt az öreg mellkasára, aki érezte, hogy a szíve – amely addig úgy ketyegett, mint egy fáradt zsebóra – most átveszi a macska szemében lévő üveggolyók mozdulatlanságát. A bal keze elnehezült, aztán lassan, a csuklótól indulva, tetőtől-talpig szürke, porózus kővé változott.
A macska az ágyra ugrott, és a kővé vált ember utolsó, meleg lélegzetét beszívta a tüdejébe. A hang, amelyen nyávogni kezdett a falak recsegésére emlékeztetett és a szomszédok csak órákkal később hallották meg.
– Olyan, mintha a hatodikon valaki követ törne – mondta a házmester a feleségének, miközben a folyosókat seperte.
Amikor a mentősök feltépték az ajtót, a lakásban nem találtak élőlényt. Az ágyban egy embernagyságú, tökéletesen kifaragott homokkő szobor feküdt, amelynek arcvonásai kísértetiesen hasonlítottak az öregre. A szobor mellkasán egy apró, csavarodott drótdarab hevert, de mire a mentőorvos megérintette volna, a huzat felkapta, és kivitte a nyitott ablakon.
A ház előtt a postás megállt a kerékpárjával, és felnézett a hatodik emelet felé.
– A macskák hűtlen dögök – mondta a mellette álló kutyasétáltató embernek. – Láttam az imént egyet elrepülni a tető felett. Nem is futott, csak a szél vitte, mint a pelyhet.
A kutyás ember nem válaszolt, csak vállat vont. Aztán leporolta az ezüstös porszemeket, amelyek a semmiből hullottak a kabátja hajtókájára.
