Györe Ibolya: Őszapók és a vadlány
Rózsa egy munkahelyen szerzett barátnőm volt. Ő a fővárosban, a központban, én egy közeli megyeszékhelyen dolgoztam. Havonta jártam fel, összebarátkoztunk. Az első találkozás a párjainkkal együtt harmonikus volt, így aztán minden évben egy hetet együtt nyaraltunk. Így ment ez 40 éven keresztül. Vidám esték, csodás kirándulások, mulatós szilveszterek voltak már mögöttünk. Aztán nyugdíjba vonultak, mi még aktívan dolgoztunk. Nyugdíjas éveiket a balatoni riviéra egyik gyöngyszemének minősülő kisvárosban élték tovább, fővárosi lakásukat eladták. A templom mellett laktak, egy hatalmas Tercián. A lányuk és vejük is itt éltek. Sok időt töltöttek együtt. Megszerették és megismerték az erdőt, a közeli természeti csodákat.
A nyugdíj előtti utolsó hajrá időtartama egybe esett az én párom iskolaváltásával, így egy pár évig nem találkoztunk. Talán 4-5 év esett ki a személyes találkozásból, telefonon azonban tartottuk a kapcsolatot. Végre egy szép őszi napot kijelöltünk a közösen eltöltendő néhány nap első időpontjának. Mind a négyen izgatottan vártunk a találkozást. Megérkeztünk.
A lakás elbűvölő volt, hatalmas kandalló a nappaliban, bár még nem kellett begyújtani a cso-dás hangulat csak úgy áradt belőle. A ház tágas, öt szobából, két fürdőszobából, és a hatal-mas nappaliból állt. Mindenhol hatalmas állatbőrök, a falon, a földön, gyönyörűen kikészítve, és a meglepetés egy gyönyörű szép kerecsensólyom volt, ami az ő háziállatuk.
Meglepődtünk ezen a természet felé forduláson, de mi is nagy túrázók lévén, nagyon örül-tünk, hogy a ránk váró programok zömmel erdei sétákból fognak állni. Rózsa férjét Farkasnak hívták, már fiatalon is sokat incselkedtünk velük, hogy a lakásuk tele van virággal és állattal. Még egy újszerű dolog volt, ami a hosszabb kimaradás után feltűnő volt, hogy Farkas bozontos fekete haja egy kicsit megritkult, és teljes őszben pompázott. Ez a fényesen csillogó szemét még jobban kiemelte. Bár Rózsa haja is hamvasan csillogott, Farkast huncut mosolygással most már Ősz Apókának szólította. Ezt mi is vidáman kuncogva átvettük.
Másnap, a harmatos kora reggeli őszi hajnalon Ősz Apóka vezetésével indultunk az erdő fel-fedezésére. Kis hátizsák volt mindenkinél, illetve Ősz Apóka hátán kettő lógott. Kérdően néz-tünk rá, mire ő:
– Rózsa meglepetéssel készült, ezért az ő hátizsákját is én viszem. Induljunk, majd ő ké-sőbb csatlakozik.
Az őszi erdő hívogatott. Az avar színpompája felülmúlhatatlan volt. Kisebb, nagyobb levelek hevertek a földön, voltak sárgák, barnák, aranyló színekben játszadozó és bíbor vörös levél is meg-megbújt az avarban. Gyönyörű látvány volt. A hajnali szellő borzolta a hajunkat, és a madarak is gyönyörű hangversenyt adtak a tiszteletünkre. Már egy fél órája sétáltunk a ter-mészeti csodának minősülő helyen, amikor Ősz Apóka csendre intett bennünket. Elérkeztünk egy szélerózió által a domboldalba vájt nyíláshoz, amelyről nem tudtuk megállapítani, hogy barlang, vagy csak sziklahasadék.
A nagy csend felidézte bennem Rózsa bohém természetét. Volt, hogy oroszlán jelmezt öltött magára, máskor ördögnek öltözött, és a jelmezeket mindig kísérte vers vagy mindenki által ismert ének. Most nem tudtam mire vélni, hogy nem jött velünk, és nem készült semmivel. Hát igen! A kora! Bizony már hetven éves elmúlt. Biztosan elfáradt. Ezt abból is gondoltam, hogy a máskor szép szőkére festett hosszú haja mostanra deresbe fordult át, és bizony egy kicsit öregítette ez a színkombináció. Eddig jutottam az elmélkedésben, amikor Ősz Apóka egy kisméretű furulyát vett elő, és valami csodálatos dallamot kezdett el játszani.
Te jó ég! Egy angyal libbent ki a barlangból. Nem volt rajta más, csak egy kék és bíbor színben játszó kendő, ami a derekára volt kötve. Derékig érő szőke- őszes-hamvas hajkoronáját fújta a szellő, és el kezdett énekelni. Csengő hangja betöltötte az erdőt, a madarak elhallgattak, és csendben figyelték az új csalogányt. Ősz Apókának lejtette a táncát, és csalogatta be a barlangba. Egy röpke pillanatban szinte egyszerre ismertük fel Rózsát, aki a haját meghosszabbította a „műsor” kedvéért. A felismerés pillanatában házigazdáink is jót nevettek, és elmesélték, hogy a helyi legenda szerint ezekben a hegyekben vadlányok kószáltak, és elcsalogatták a legényeket. Így lett ennek a barlangnak a neve Vad Lány Lik, ami az évek során Vadlánlik barlang névre változott.
Rózsa a barlangban átöltözött és újra a mi kedves, huncut háziasszonyunkká vált, de az őszi erdő madarai ott maradtak velünk. Átvették a trillázás művészetét, és csodálatos hangokat varázsoltak elő a kis torkukból. Csak ültünk az avar-ágyon, és gyönyörködtünk a csodában, ami elénk tárult. A hatalmas jegenyefák felső ágai csiklandozták a felhők alsó csücskét, és talán ez volt az oka, hogy néhány csepp eső, mint harmatcseppek hullottak ránk.
Különösen egy aprócska madár kötötte le a figyelmem. Talán 10-12 cm hosszú picinyke kis madarak voltak. Egy egész család. Papa, mama és a már repülő fiókák. Feltűnő jellegzetessé-gük, hogy testük méretét meghaladó (talán a kétszeresét is elérő) farokkal rendelkeznek. A farok tollai sűrűek, és puhák, és különleges mozdulatokra képesek, elképesztően gyönyörű látványt nyújtva. A színűk is káprázatos. A teste szürkésbarna, de a hasa fehér. Az arcán egy fekete maszk, amiből ha lehet, egy még feketébb szempár villan elő. A feje tetején pedig van egy fehér csík végig, ami egyszerűen olyan csodálatossá teszi, hogy nem lehet levenni a sze-münket róluk. És hangjuk!? Valami csodálatos hangszínben és ritmusban képesek fütyülni, dalolni, énekelni, gurgulázni. Nem lehetett betelni velük.
De az erdő és a természet tudja, hogy mikor akar magára maradni, így hát eleredt az eső, közölve velünk, hogy most már menjünk haza. Előkerültek az esőkabátok, de még a fiókák megetetését az eső ellenére is megvártuk.
Aztán szépen csendben, ahogy eddig is voltunk, hazaballagtunk. Nem beszélgettünk, csak elmerültünk az elbocsájtó szimfónia hallgatásában, és vissza-visszafordultunk, hogy még né-hány pillantást vethessünk ezekre a csodálatos kis madarakra. A csend a barátunk és kísé-rőnk volt hazáig.
Leültünk a nappaliban, a kandalló elé, és finom erdei gyümölcsből készített teát kortyolgat-tunk, még mindig hatása alatt voltunk a csodának, amiben részünk volt. Ősz Apóka törte meg a csendet:
– Tudjátok, hogy milyen madarat láttunk utoljára? – kérdezte.
– Nem! – feleltem, és kérdően fordultam feléje- Tudsz valami bővebbet róluk? – kér-deztem.
– Persze – mondta Ősz Apóka- Ők voltak az őszapók.
Most aztán mind a ketten hatalmas hahotázásban törtünk ki, mert azt hittük, hogy ez egy tréfa. Most Rózsa szólalt meg:
– Nem tréfa! Az őszapók a madarak, amiket láttunk. Annyira izgalmas életmódot foly-tatnak, hogy szinte lehetetlen nem elbűvölődni rajtuk. Ezek a kismadarak rendkívül mozgékonyak, és tele vannak energiával.
– Bizony! – vette át a szót Ősz Apóka – Róluk kaptam az új nevem, és büszke vagyok ar-ra, hogy ők is egymás társaságát fontosnak tartják, mint én, és folyamatosan a szociális kapcsolataikat is erősítik.
Ezek után meg kellett állapítanunk, hogy ma megint gazdagabbak lettünk egy legendával és egy természeti csodával, és természetesen őszapó–családdal, Rózsa és Ősz Apóka navigálá-sával.
A további néhány nap újabb őszapó családokkal való találkozásokkal és az erdő romantikus, gyönyörködtető szépségeinek feltárásával telt el. Aztán vártak a hétköznapok.
Megterveztük a következő évi találkozót, de nem várhattuk ki az időnket. Egy szomorú tele-fon temetésre invitált bennünket. Rózsa, a vadlány elindult utolsó útjára. A gyászmenet át-vonult az erdő egy kis részén, ahol egy éve sétáltunk. Megint ősz volt, de ez szomorú, esős, szürke napokat hozott. Az erdő sötétségbe burkolózott. A jegenyefák bólogattak, susogtak, az őszapó családok elbújtak az ágak között. Nem volt kedvük trillázni.
Ősz Apóka haja még fehérebb lett, arca kicsit megnyúlt. Sápadtan pislogott, próbált kedves lenni a gyászoló rokonok és barátok tömegével. De a lelke már akkor az ő vad lánykájára vágyott. A tavasznak már nem a földi életében tudott örülni, hanem a tavaszi szél szárnyán elröpült Ősz Apóka is a vadlánykája után. Őt az őszapó családok által adott hangverseny kí-sérte utolsó útjára. Soha többé nem jártunk ezen a tájon, de a szívünkben megőriztük az őszapók és a vadleány emlékét.