Három hete költöztem ebbe a házba. Évek óta úgy éreztem, hogy a múltamat akarom kitörölni az életemből. Nem lakhatok ott, ahol az utóbbi időben szörnyűségeket éltem át.
Akár hová mentem a lakásban, mindenhol egy kis emléket láttam, ami Petihez vezetett. Ezért a legtöbb dolgot eltűntettem, és helyette mással pótoltam.
Mégsem volt elég.
Új élet, új otthon.
Nem telt el sok idő, és megtaláltam álmaim lakását. Amikor átvettem a kulcsot, már másnap költöztem. Otthon mindent összepakoltam, a szállítókat másnapra odarendeltem. Egy nappal sem akartam ott maradni.
A nappalit úgy rendeztem be, hogy a kanapé a kandallóval szemben van. A dohányzó asztalom – amit a nagymamámtól örököltem –, a kanapé és a kandalló között áll, egy cserepes virággal a közepén. Jobb oldalon pedig az éppen olvasott könyvem.
A beköltözés után egy héttel, szokatlan dolgokat vettem észre. Amikor a kanapén ülve olvastam – éppen a Stephen King: Nem jön szememre álom című könyvet –, észrevettem, mintha a kandalló mellett közvetlen, a fal, mintha kezdene besárgulni. A halvány szín, kezdett egyre erősebb, és sötétebb lenni. Hófehér fal, sárga csíkkal. Közelebb mentem, amikor odaértem, a sárga szín befeketedett.
Pár másodperc múlva, a függőleges fekete csík kinyílt. Ott volt, egy üres lyuk. Semmit nem láttam, és nem mertem megmozdulni. A levegőt lassan vettem. Csendben álltam a kandalló mellett. Azon gondolkodtam, most kinek szóljak?
A telefonom az asztalon. Próbáltam lassan megfordulni, amikor a fekete lyukból egy nagy szippantást éreztem. Felemelkedtem, a talaj kezdett egyre messzebb lenni a lábamtól, majd a lyuk beszippantott.
Sötétben, a földön félve tértem magamhoz. Elkezdtem tapogatózni, hátha találok egy kapcsolót. Sehol semmi nem volt. Feladtam, gondoltam jöjjön, aminek jönnie kell.
Kezdtem fázni, pedig nyár közepe van. Hangokat hallottam. Nemsokára megláttam egy szempárt, ami felém közelített. Szeder kék, hatalmas szempár.
Egyszerűen ott ültem, nem tudtam megmozdulni. Minden hülyeség kavarodott a fejemben. Lehet, jöttek értem az Ufók? Vagy a szellemek kerestek meg?
A szempár pár centire volt tőlem. Éreztem, hogy nem fogom sokáig kibírni ezt a közelséget, és a sötétség sem az én barátom.
Csatt…
Csattant valami, és fény áradt a kis lyuk közepén.
A szempár eltűnt, csak egy hatalmas nagy könyv volt előttem. Félve nyúltam felé, de ki akartam nyitni. Bal kezemmel nyitottam, pedig jobb kezes vagyok. Nem értettem miért tettem fordítva, de már nem is érdekelt, mivel a könyv magába szippantott.
A rövid utazás után kinyitottam a szemem. Egy erdőben ültem, velem szemben egy fekete macska ült. Olyan volt a szeme, mint amit a sötétben láttam. Szeder kék és hatalmas szempár. Pár percig ültünk egymással szemben, majd meghallottam a fentről jövő hangot.
– Ő itt Hope. Ő lesz a segítőd. Nem fog megszólalni, de ha a bal lábad elé lép, majd leül, tudd, hogy segíteni akar. Ha a gondolatod, választásod helyes, elmegy.
A lágy hang ennyit mondott.
Csend lett.
A macska sem volt ott.
Kora reggel arra keltem, hogy a kanapén fekszem, Elég rossz hely alvásra, az egész csontom fáj, a nyakamtól, a lábam kisujjáig. Nagy nehezen kimentem a konyhába. Már épp a kávét készítettem, amikor eszembe jutott, a fekete macska.
Álmodtam? Vagy valós volt?
Sietnem kellett a munkahelyemre, ezért a gondolataimat félretéve megittam a kávét, és elindultam.
Késő este értem haza. Gyorsan beálltam a garázsba. Itt mindig eszembe jut, hogy ajtót kell tennem a ház, és a garázs közé, hogy mindig ne kelljen körbemennem.
Bezártam a garázsajtót, és elindultam a bejárati ajtó felé. Jöttek a lépcsőfokok. Egy, kettő, három…
– Úristen! – jött ki a számon.
Az ajtó előtt ott ült velem szemben, egy fekete macska, szeder kék hatalmas szemekkel.
– Hope? Te vagy az? – kérdeztem, mintha remélném, hogy választ is kapok.
A macska fogta, és odajött hozzám. Körbejárt, majd leült a jobb lábamhoz. A jobbhoz! Tehát, minden rendben. Bementünk a házba, gondoltam holnap veszek neki pár dolgot, ha már itt fog lakni velem.
Éjfél volt, mikor ágyba kerültem. Már éppen az alvás küszöbén jártam, mikor Hope felugrott az ágyra, és odabújt mellém. Megsimogattam, és mindketten álomra hajtottuk a fejünket.