Egyszer volt, hol nem volt, lakott egyszer a Mocsár utca egyik emeletes házában egy fiúcska. Úgy hívták, hogy Lacika. Négy-öt éves lehetett. A nagyszüleivel éldegélt ott: a nagymamájával és a nagytatájával.
Egy szép napon Lacikát felöltöztette a nagymamája. A kabátja zsebébe tette a pénztárcát, amelyben pénz és egy papírcetli volt a vásárolni való dolgokkal. Majd a kezébe adta a fonott kosárkáját, amelynek az aljában egy szép, piros katicabogaras szalvéta volt elterítve. Ezután útnak indította a falu központjába, vásárolni a boltokba.
Lacika neki is eredt. Kilépett a ház kapuján, amelyben lakott a nagyszüleivel. Balra nézett, jobbra nézett, ahogyan a nagymamája tanította, majd átment a Mocsár utcán, mert nem jött egy autó sem. A túloldalon ügyesen fellépett a járdára, balra tért, aztán elindult a központ felé vásárolni.
Az óvodában Lacika megtanult számolni. Így, amikor a hetedik háznak a kerítéséhez ért, megállt. Fehérke rögtön észrevette őt, odaszaladt hozzá a kerítés elejéhez. Vidáman csóválta a farkát, szemei csillogtak az örömtől, amiért találkozott kis barátjával. Vékony, hosszú nyelvével nyalni kezdte a gyermek kezét, ujjait, amikor az oda tartotta a kerítéshez. Mindketten örvendtek egymásnak.
Fehérke a két mellső lábával nekitámaszkodott a kerítésnek, hogy szokása szerint közelebb legyen hozzá. Mindketten egyforma magasak voltak. Így jól látszott, amikor egymás mellett álltak. Lacika tudta, hogy ő egyméter magas fiúcska. Mondta neki a nagytatája a múltkor, amikor a házban az ajtófélfához állította, a feje búbjánál megjelölte a fehér ajtókeretet egy ceruzával, majd asztalos centissel megmérte.
A gyermeknek eszébe jutott, hogy hozott valamit kedvencének. Lehúzta kesztyűjét, benyúlt kabátja zsebébe, és elővette a zacskóba csomagolt csontokat, csirkemaradékot. Ezt a nagymamája pakolta fel a kutyusnak. Most ügyesen kicsomagolta és a fonott drótkerítésen átdobta a finom falatokat a hatalmas emeletes ház udvarára.
Fehérkének se kellett kétszer mondani. Rögtön odaugrott és egy-kettőre bekapta a csontokat, a csirkefinomságot. Utána megnyalta nyelvével a száját, még egyszer körbeszaglászott, hogy megevett-e mindent, amit kapott barátjától. Aztán visszatért a kerítéshez. Boldogan csóválta farkát, nyalogatta Lacika kezét, ujjait. Látszott a csillogó szemén is, hogy mennyire ízlett neki az uzsonna. Pedig nem volt lakoma, nem volt tárulj-tárulj asztalkám, ahogyan a régi mesékben szokott lenni. Hanem csak egyszerű kóstoló a finom szombati ebéd után. A kutyus mégis végigkísérte a gyereket a kerítés végéig. Innen Lacika ment tovább vásárolni, a fehér szőrű házi juhászkutya pedig visszakunkorodott a helyére, a ház eresze alá, ahol nem volt hó és nem fújt a szél.
* * *
Lacika fáradtan, de boldogan tért vissza a vásárlásból. Kosárkájában hozott mindent, amiért nagymamája vásárolni küldte. Egy kevés almát, egy kevés banánt, egy kevés túrót, egy kevés tejfölet, egy kevés húst, egy kevés murkot, egy kevés hagymát, egy kenyeret és egy kiflit. Egy kicsit nehéz volt a kosár, de amikor nem bírta a kezében hozni, akkor a vállára vette, és úgy jött tovább. Vagy meg-megállt útközben, pihent egy-egy keveset, majd tovább indult hazafelé. Közben hallgatta a napsütésben vidáman csicsergő verebeket, cinegéket, nézte a gyönyörűen sziporkázó havat a falu melletti dombon, az erdő fáinak a tetején.
Amikor visszaért a Mocsár utcába, a hetedik ház kerítéséhez, egy kicsit megijedt. Szíve a torkában dobogott. A ház kapuja nyitva volt, a kapu előtt, a járda mellett egy nagy fehér autó állt. Olyan nagy autó, amilyennel árut szállítanak a boltokba. De az oldalán nem volt semmi: se betűk, se számok, se rajz: teljesen fehér volt. Azt Lacika nem látta, hogy vajon az autó teteje olyan sárga-e, mint Fehérke hátán a bunda. Olyan magas volt az autó, hogy a gazdája állva elfért benne; hogy egy kicsi ház tetejéig bizony felért volna, ha melléje állították volna…
A fiúcska mind nézegette a kerítésen át, hol van barátja, a kedvenc kutyusa, de nem látta sehol az udvaron. Biztosan hátra ment a ház mögé a gazdijával, gondolta, és tovább indult hazafelé. Mire a kerítés elejéhez ért, hát látja, hogy szalad feléje egy nagy, fehér szőrű juhászkutya. Nem is akármilyen, hanem egy házi, amelyiknek a hátán sárga színű volt a bunda. Fehérke volt az!
Lacika és Fehérke nagyon megörvendtek egymásnak. Főleg, hogy így találkoztak, mindketten szabadon, és még csak a fonott drótkerítés sem választotta el őket egymástól. A fiúcska letette az élelemmel teli kosárkáját a járdára. A kutyus bele-beleszaglászott, de nem talált semmi magának valót. Boldogan csóválta a farkát, szeme ragyogott az örömtől, mint egy pár csillag. Gyorsan végignyalta kis barátja két kezét és arcát a rózsaszínű nyelvével. Közben a gyerek jókedvűen ölelte át legjobb barátjának nyakát, és nagyokat kacagott. Annyira jólesett neki a kutya őszinte szeretete.
Aztán kijött a hatalmas házból Fehérke gazdája, egy magas bácsi, aki a nagy fehér autóval jött, és magához hívta a kutyát. A kutyus még egyszer megnyalintotta barátja kezét, majd vidáman szaladt haza.
Lacika is fogta a kosarát, felvette a vállára, és elindult hazafelé. Ügyesen ment a járdán, ahogyan a nagymamája tanította. Amikor az első házhoz ért, megállt, balra nézett, jobbra nézett, és mert nem jött egy autó sem, bátran átkelt a Mocsár utcán. A túloldalon kinyitotta házuk kapuját, és belépett az udvarra.
Otthon Róza mama fogadta, akinek vidáman mesélte el kalandját legjobb barátjával, Fehérkével, a fehér szőrű házi juhászkutyával.
Aki nem hiszi, járjon utána. Itt a vége, fuss el véle!
Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2014. március 18.