1.
A nevadai sivatag egyik félreeső mellékútján egy családi autó gurult keresztül. Az utasteret a magnóban zenélő blueszenekar muzsikája töltötte meg, amit George a volán mögött füttyszóval kísért. A blues volt az élete, és mivel a rádió egy ideje már teljesen elnémult, így nem akart csendben vezetni. Elvégre nyaralni indultak. Egy hosszú, jól megérdemelt, nyugodt pihenésre. Régóta készültek már erre az útra, és szerették volna minden egyes percét kiélvezni.
– Apu! – szólalt meg egy vékony hang a hátsó ülésről, pont a virtuóz gitárszóló kezdeténél.
– Mondd, fiam!
– Miért nem hallgatjuk a rádiót? Ez a zene olyan csúnya! – A hatéves kis Michael a mellette ülő kisöccsére Todra nézett, akinek szintén nem tetszett ez a fülsiketítő lárma.
– Azért, fiam, mert a rádiós bácsik is nyaralni mentek! – válaszolta George.
– De hiszen ők sohasem szoktak nyaralni! Mindig játszik valaki a rádióban! – vágta rá a kis Tod, miközben kisautójával játszadozott.
– De most úgy érezték, hogy eleget játszottak már, így ők is elmentek egy hosszabb nyaralásra! Megérdemlik a pihenést, fiúk!
– És mikor jönnek vissza?
– Nem tudom, fiúk. Nem tudom.
George lejjebb tekerte a hangerőszabályzót, majd feleségére nézett a mellette lévő ülésen.
– Anyu jól elaludt – mondta mosolyogva Michael. – Biztos nagyon elfáradt.
George gyengéden megsimogatta Gina verejtékező arcát. Valamiféle sercenést érzett, mint amikor érdes felületet tapint végig. Tekintete hirtelen elkomorult; az ujjai között meglátott egy kisebb világosbarna bőrfoszlányt a feleségéből.
– Igen, fiúk… Anyu is sokat dolgozott azért, hogy el tudjunk utazni. Hadd pihenjen. Elvégre ezért megyünk…
A két fiú hatalmas nevetésben tört ki, mialatt apjuk gondolataiba merülve vezetett. A gyerekek még nem tudták, de George már igen, hogy az anyjuk soha többé nem fog már felébredni.
2.
– Apa, miért nem az autópályán megyünk? Willy bácsiék ott mentek – érdeklődött Michael néhány kilométerrel messzebb.
– Azért, Mike, mert így sokkal, de sokkal izgalmasabb!
– De hát nincs itt semmi! Csak a sivatag, meg az a nagy furcsa felhő ott messze! Tényleg, az micsoda, apu?
– Hát… az egy nagy felhő, Mike. Ahogy mondtad is.
– De milyen felhő? Soha nem láttam még ilyen felhőt!
George a távolba nézett, oda, ahova nem akart nézni, majd némi habozás után kedves mosolyt erőltetett az arcára, és ennyit mondott:
– Gombafelhő, fiam.
A gyerekek teljesen elképedtek.
– Gomba? – mondták egyszerre. – De hát miért nem bárány?
George elnevette magát.
– Van olyan is, igen. Sőt! Általában csak olyanok vannak. Némelyik elég vicces is. De hiszen ezt tudjátok. Viszont ez sokkal jobb annál! Ez olyan, mint egy… mint egy viharfelhő! »Jézusom.«
– Csak ez gombafelhő – helyesbített Michael.
– Igen, Mike. Pontosan. Ez gombafelhő…
Hirtelen beletaposott a fékbe, mire a kocsi éles gumicsikorgással métereket siklott az aszfalton, mígnem megállt. A biztonsági öv visszafeszítette a gyerekek apró testét az ülésbe. Apjukat mintha kilőtték volna, úgy pattant ki a volán mögül, és azonnal összegörnyedt, mint egy reszketeg kérdőjel. Kezét a hasára szorítva megpróbált távolabb lépni, de messzire nem jutott.
– Apa! Majdnem kirepültünk! – kiabálták fiai, de szavaik nem jutottak el a címzetthez.
George egész testét szorító görcs ragadta meg. Felszínre tört a méreganyag haladó szakaszának eredménye. Fehér atlétatrikójába törölgette a száját, mely kisebb-nagyobb foltokban vöröses árnyalatba színeződött. A látványtól ismét elkapta a roham, de már csak az inger szórakozott vele. Kapkodva lehámozta magáról a felsőt, elhajította, majd sápadtan visszakászálódott a volán mögé.
– Fúj, apa, hánytál? – kérdezte Tod nem titkolt undorral, miután a látványt követően megérezte a keserves gyomorszagot, amit apja hozott magával.
– A tegnapi tonhal kicsit rosszul esett a hasamnak – válaszolta zihálva. – De már jobb.
Az utastéri kistükörben meglátta izzadságtól gyöngyöző, sápadt, pirosló arcát. Remegő keze a vizesüvegért nyúlt. Csak harmadjára tudta letekerni a kupakot róla. A flakon ütemtelen dobszólót játszott a fogain, szája két szélén kis patakokban csordogáltak lefelé a vízcseppek. Próbált többször is hosszasan gargalizálni, kiöblíteni a fémes, keserű ízt a szájából.
– De miért vetted le a trikódat, apu? – kíváncsiskodott tovább Michael.
– Mert… nagyon melegem van, fiam – zihálta George. – Ti is vegyétek le nyugodtan, ha nem bírjátok. – A bőrülés elnyújtva nyikorgott izzadt testétől, ahogy sápadt tekintetére mosolyt erőltetve hátrafordult fiaihoz. Kacsintott egyet. – Elvégre nyaralunk, nem?
A fiúknak több sem kellett, már dobták is le magukról testükre ragadt pólóikat. George tekintete megakadt feleségén; az asszony vérben úszó, kidülledt szemei kifelé meredtek a sivatagot kettészelő, repedésekkel átszőtt úttest végtelenjébe. »Úristen!«
Kapkodva próbálta feleségét visszahelyezni az eredeti helyzetébe. Szemhéját egy gyors mozdulattal lecsukta, mielőtt a fiai észrevennék, hogy az anyjuk halott. Elkésett. A szemfüles Mike már faggatta is.
– Anya ennyire álmos, apu? Még erre sem kelt fel?
– Igen, fiam. Anya ennyire álmos. – Nyelt egy keserűt. – Már reggel panaszkodott. De azt mondta, hogy majd az úton kipiheni magát. – A fejtámla és az ablak közé hajtotta az asszony élettelen fejét. »Szerencse, hogy nem vették észre. Nem tudom, meddig tudom fenntartani ezt az állapotot…«
Miután rögzítette az ernyedt testet, ismét fiaira nézett. Hosszan méricskélte a két gyereket. Várt valami megválaszolhatatlan kérdést, főleg a szemfüles idősebbtől, de semmi. Csak kíváncsi gyermekszemek meredtek rá, ügyet sem vetve anyjukra. »Okos fiúk vagytok!« Próbálta a legkedvesebb mosolyát kierőltetni, pedig alig bírta visszafojtani a fájdalmát. Mike azonban másfajta furcsa dologra lett figyelmes.
– Apa, mik ezek a vörös foltok rajtam? – kérdezte kíváncsian, mire testvére is észrevette a különös jelenséget.
– Azta! – kiáltotta. – Ezt hogy csináltad? De jó! Én is akarok ilyet! Apu, ezt hogyan kell? – Tod megbökte apja izzadtságtól tocsogó fejét, mire a férfi göndör hajából egy kisebb tincs a mutatóujján maradt. – Apa! Hullik a hajad! – kiáltotta döbbenten.
George ösztönösen a hajába túrt; a verejték sűrű permetként szállt el a levegőben. Mialatt észrevette tenyerébe ragadt fürtjeit, szája, akár egy nehéz kapu, lassan kitárult. »Jaj, ne. Ez gyorsabb, mint gondoltam.«
– Apa, mi van a hajaddal? És mikor lesz nekem is olyanom, mint Mike-nak? – A kis Tod erősködött, miközben testvérét irigy pillantásokkal illette. Michael nem törődve semmivel nyugodtan nyomkodta vöröses, diónagyságú foltjait, melyekből valami szürkés váladék folydogált kifelé.
– Apu, nézd! Ez majdnem olyan, mint múltkor, amikor azt a csúnya pattanásodat nyomkodtad! – dicsekedte büszkén, majd a bizonyítékot felmutatta, hogy mindenki örvendezhessen a gennyes váladék nem túl gusztusos látványában.
George azonnal visszatért a jelenbe.
– Fiam! Fúj! Ott a zsepi, töröld bele, és kérlek, ne nyomkodd!
– De mi ez, apu? – nyüstölte továbbra is Mike. Testvére is mindenáron meg akarta érinteni a pattanásszerű elváltozást.
– Tod! Ne nyúlj oda! – förmedt rájuk ismét. – Michael! Töröld bele a zsebkendőbe, és ne nyomkodd már, az Isten szerelmére!
– De nagyon büdi!
– Tudom, fiam! Én is büdi vagyok, Tod is büdi! Meleg van, ilyenkor mindenki büdi!
– És a hajad? Miért hullik?
A férfit keservesen támadta a kérdések tömkelege. Nagyot nyelt; tenyerét bámulta, ami szinte életre kelt előtte. »Akár egy absztrakt festmény is lehetne. Vagy jósoljak inkább? George Wilson, neked véged! Jézusom! Meghibbanok?«
– A meleg az oka, gyerekek… – dadogta, miközben elmerengett tenyere ráncos ösvényein. – Ez a tikkasztó hőség. Elviselhetetlen… – Észrevétlenül, lassú mozdulatokkal az ülésébe törölte a hajtincseket, majd szorosan megmarkolta a kormányt. »Istenem. Pár órája még nyugodtan éltünk. Hacsak egy héttel korábban indulunk Mollyhoz, már régen a tengerparton csücsülhetnénk, a lehető legtávolabb innen.«
Tekintete akaratlanul is a távolba tévedt. Mintha láthatatlan kezek unszolták volna, hogy figyeljen oda. Farkasszemet nézett a keringőjét járó halállal. A kopár hegyvonulatok alattvalóként térdeltek előtte. Behódoltak a pusztítás legkegyetlenebbje előtt. »Álmaimban sem gondoltam volna, hogy valóban megteszik. Miért? Mire volt ez jó?«
Feje szépen lassan visszatévedt az útra. Gyerekei játékos kacagását, a motorzúgást, az utastérben zümmögő legyet, mérföldekről hallotta. A forró aszfalt felett reszketett a levegő, akár maga a kegyetlen valóság. A reménytelenség sóhaja zörögve távozott tüdejéből, érezte, és hallotta a kín hangját, és ez térítette végül magához. Szorosan megmarkolta a sebességváltót.
– Na, menjünk, fiúk… Érjünk oda…
A sebváltó makacsul ellenállt; többszöri próbálkozásra sem bírta sebességbe lökni az autót. Még mielőtt nemkívánatos szavak hagyták volna el a száját, észrevette a váltó tövében összegyűlt kis kupacot. A fékezés egy helyre sodorta a szemetet és kacatokat. Csapzott feje felett kigyulladt egy láthatatlan izzó. Egy fehér magnókazettát húzott ki a lomtárból, majd büszkén a magasba emelte.
– De tudjátok mit? – Nézett fiaira. – Bulizzunk?
A fiúknak azonnal felcsillant a szeme.
Továbbindultak, és a két kicsi már el is felejtette a gombafelhőt, az anyjukat, az egyre hevesebben csordogáló váladékot, és hogy apjuk arcát egyre több lila folt színesíti. Csak Róka úrfira figyeltek.
3.
A kocsiban önfeledt mulatság zajlott. Anyjuk halott volt, apjuk haldoklott, Mike egyre jobban váladékozott, viszont a négy és fél éves Tod még ereje teljében énekelt.
A gyerekek annyira belemerültek a mulatságba, hogy észre sem vették mellettük a teljesen lemerevedett autópályát; hatalmas, végeláthatatlan kocsisor kígyózott a végtelenségbe, viszont a volánok mögött már senki sem erőlködött az előrehaladásban.
A nap erőtlenül, de annál forróbban égette a vidéket a kora délutáni órákban. Szürke fátyol takarta, mely, mint egy vékony takaró, úgy simult el az égbolton. Nem messze tőlük egy prérifarkas vette szemügyre ezt a furcsa égi jelenséget. George figyelte a ragadozót, a gyerekek azonban nem vették észre. Az állat beleszagolt a méreggel itatott levegőbe, egy fájdalmas vonítással átkot szórt, majd egy utolsó lépést követően megdermedt, eldőlt, és többé nem mozdult.
A családi autóban viszont tombolt a jókedv, egészen addig, amíg a kis Tod fel nem kiáltott.
– Apa! Pisilnem kell!
George az utastéri tükörből ránézett.
– Rendben, fiam! Azonnal megállunk. Mike, neked nem kell?
A fiú a fejét ingatta, abba nem hagyva Róka úrfi mosómedvés nótáját.
George, miközben félrehúzódott, észrevette, hogy az üzemanyagszint a piros vonal alá bukott.
– Tod! Menni fog egyedül is? – kérdezte, majd meg sem várva a választ a csomagtérhez lépett, ahonnan egy benzines kannát vett elő. »Jó, hogy előrelátó voltam. Remélem, elég lesz addig, amíg a nővéremhez érünk. Feltéve, ha odaérünk.«
– Persze, apa! Nagyfiú vagyok már!
A férfi egyre mélyülő ráncai egy pillanatra büszkén kisimultak. Letekerte a tanksapkát, bedugta a csövet, és a benzin szép nyugodtan csordogált a tankba.
A sivatag látványa sok mindent eszébe juttatott. Annyi idős lehetett, mint most a srácai, az apjával rengetegszer mentek ezen a félreeső úton. Úgy ismerte, mint a tenyerét, és tudta, hogy ezzel sok időt spórolhatnak maguknak. Perceket, esetleg órákat, talán napokat.
Az üzemanyag csordogált, ő pedig álmodozott. A régmúlt filmkockái peregtek előtte. Nem nézett bele megint a halál szemébe. Nem akart foglalkozni vele, és nem engedett a csábításának. A sivatag ragyogása magával húzta. Olyannak látta, mint annak idején; az aranyló színek élénk játéka megcsillant a dűnék végtelenségén. Nem érdekelte a szürkeség, ami rátelepedett mindenre, annak ellenére sem, hogy pontosan jól tudta, hogy a „halott táj” fogalma most nyert csak valódi értelmet.
A kocsiban a magára maradt Mike újból behatóan tanulmányozta a már folyamatosan váladékozó testét, George viszont rajtakapta; szúrós tekintettel kopogott az ablakon.
– Michael! Ne vakard, kérlek! Töröld le, és hagyd békén! Majd Molly néninek lesz kenőcse, ott bekenjük!
– De már nagyon folyik! – kiáltotta kifelé a résnyire engedett üvegen keresztül.
– Szoríts rá zsepit! Nemsokára ott leszünk!
– Apa! – ordított fel váratlanul Tod, és George mindennél jobban ismerte fia ezt a fajta hanglejtését; eldobta a kannát és rohant.
– Mi van, fiam? – kérdezte rémülten, majd észrevette, amit észre kellett vennie.
Tod keserves ordítása egy pillanat alatt hisztérikus sírásba torkollott.
– Apa! – Fordult meg. – Nézd! – Lábai között fityegő pisilőjéből valami nyálkás, piros váladék himbálózott lefelé. – Ez vér! Apa! – ordította hisztérikusan – Beteg vagyok! Mike is csupa csúnya trutyi! Anya! Anyát akarom! Keltsd fel!
Kiáltozását, akár egy éhes gyomor, úgy nyelte el a sivatag. George próbált a helyzet ura maradni, de úgy érezte, egyre jobban kicsúszik a lába alól a talaj. Ráadásul ismét felfordult a gyomra. Akaratlanul böffentett egyet, mire a szája szélén kicsurrant egy kis vér. »A müzli, George! A müzli!«
– Fiam, nyugodj meg! A tegnapi müzli miatt van. – Megtörölte szája szélét. – Tudom, mert… mert láttam abban a reklámban! Piros lehet a pisid tőle, mint azt a bácsi is mesélte! Tudod! A müzlis bácsi, akin annyit nevettünk! Olyan vicces lesz a tested, mint a bátyádé! És látod? – Őszes hajába túrt. – Látod?! Hajhullást is okoz! De nincs semmi baj, ez mind vicces! Tod! Érted?! Vicces! Nevessünk! Nincs ennél viccesebb!
A téboly, akár egy fekete lyuk, egyre jobban szippantotta magába a férfit. Már ő maga sem tudta, mit csinál. Tépte a saját haját, mely úgy szakadt ki a fejbőréből, mintha csak gazolna otthon a kertben. Egyre nagyobb és nagyobb tincseket rántott ki a legapróbb erőfeszítés nélkül. A kisfiú viszont szüntelenül sírt.
– Nem hiszek neked! – ordította elcsukló vékony hangján. – Fájt is a pisilés! Forró volt! Anyát akarom! Keltsd fel anyát!
Leguggolt a gyerek mellé. Ízületeibe kínzó görcs mart a mozdulatra, mely sebesen szaladt végig testén. Elvetette a sulykot, ezzel a fájdalom hatására sikerült szembesülnie. »Ne legyél ostoba, George! Nyaralsz!«
Egy pillanatra belenézett ismét a keringőző halál szemeibe, és hirtelen szöget ütött a fejébe egy másik gondolat is: a maradék hetven kilométert már nem fogják tudni élve megtenni. A helyzetet viszont kezelnie kellett. Erősnek kellett maradnia.
Vett egy mély levegőt, arcizmai hirtelen kiengedtek, és egy fájdalmas mosolyt engedett az akaratának. Szemei alatt húzódó mély árkai rángatózva próbálták megtartani szája két szélét. Szorosan magához ölelte zokogó gyermekét, majd a kocsira meredt, ahol Michael őket figyelte. Szeme sarkából kibuggyant a fájdalom keserve, de mosolygott. A sivatag legszebb mosolyát ajándékozta a fiainak. Mélyen belenézett Tod könnyekben úszó zöld szemeibe, majd gyengéden megsimogatta a fiú szeplős arcát. Várta a jelet.
– Fiam, figyelj rám. – Tod krokodilkönnyei tenyerében patakzottak. – A müzli miatt van. Hidd el nekem. De! Ha nem is hiszed, Molly nénikédnél majd megmutatom az interneten a reklámot. Rendben van?
– Ott van internet? – szipogta a kisfiú. – Otthon még az sem volt.
– Igen, kicsim. Ott van minden! Majd megmártózunk a medencében is, rögtön miután odaértünk! Felfrissülünk!
A fiú arcán a fájdalom szépen lassan megenyhült, és szemeiben megcsillant az, amire George annyira várt.
– De tényleg a müzli miatt van, apa? – kérdezte félénken.
– Igen, fiam. Attól van! Nem kell félned semmitől! – Tenyere gyengéden végigcsúszott gyermeke arcán. – Tudod, hogy ha baj van, apa már ott van és segít! De semmi baj nincs. – Nyelt egyet. – Hidd el nekem.
– Rendben – válaszolta szipogva, mire apja büszkén bólintott.
– Ez a beszéd, nagyfiú! – Kinyújtotta a tenyerét. – Na, adj egy ötöst, majd menjünk tovább! Érjünk oda hamar!
Tod egy hatalmasat csapott apja tenyerébe, aki mialatt befejezte a tankolást, elátkozta magát, hogy mekkora egy hazug patkány, viszont valahol legbelül tudta, hogy jól cselekedett.
4.
Róka úrfi egy ideje már az utolsó nótáját is befejezte, és elköszönt a hallgatóságtól. A külvilág némaságát csak a motorzúgás és a ventilátor egyre hangosabb zakatolása színesítette csupán. Az utastérben émelyítő, rothadt szag terjengett, de ha George leengedte az ablakot, kintről még undorítóbb bűz áradt befelé, keveredve az ottanival. Mike a szája elé szorította a pólóját, Tod pedig a plüsskutyájával igyekezett elzárni a bűz útját.
– Apa! Anyu nagyon büdi! Mikor kel már fel? – kérdezte undorodva Mike, miközben anyjára mutatott, akit már megkörnyékezett néhány éhes, zümmögő légy.
– Hagyjátok anyátokat pihenni. Nemsokára ott vagyunk, ott majd felébred. »Istenem… Add, hogy Molly életben legyen! Könyörgöm neked!«
Gina feje élettelenül lógott. A szájából barnás váladék csordogált az ölébe. Egykor gyönyörű arca teljesen elszíneződött, karjain különböző formájú és nagyságú foltok csillogtak a gyér napfényben. Mintha tetoválásokat viselne magán. George elhessegette a legyeket, közben hálát adott az Úrnak, hogy miután elindultak, és mielőtt Gina meghalt, a nő bekötötte magát. »Kitartást, George! Nemsokára ott vagytok!«
Dum-dum… dum-dum-dum…
Szíve dinamikátlan ritmusára a feje is egyre jobban lüktetett. Gyomrában valamiféle háború zajlott, ami szövetséget kötött a lüktetéssel, és kéz a kézben röhögtek a szenvedésén. Tudta, hogy a háborút már elvesztette. Viszont a harcnak még nincs vége. Még nem lehet vége. Még nem adhatta fel.
Szájában a keserű, fémes ízt már a mentolos cukorka sem nyomta el. Hiába forgatta, hiába szopogatta; nyelvével az egyre jobban mozgolódó fogait érezte csupán. »Messze voltunk a robbanástól, de mégis közel.«
– A gyerekek jobban bírják, mint én – csattant ki belőle önkéntelenül.
A két fiú úgy lecsapott a kijelentésre, mint vadállat az áldozatra.
– Mit mondtál, apu? Mit bírunk jobban?
– A meleget, fiúk! A meleget! Én már nehezen viselem…
– Mikor érünk már oda? Pancsolni akarok! – hisztizte Tod, pont akkor, amikor George észrevette a város tábláját, ahol a nővére, Molly lakott.
– Látjátok? – Mutatott a táblára. – Itt vagyunk! Egy kis türelem, fiúk! Nemsokára megérkezünk!
Mint az elmúlt fél órában minden, a város is teljes némaság mögé rejtőzködött. George nem várt ugyan kigurított vörös szőnyeg mellett tapsoló fogadóbrigádot, de már annak is örült volna, ha legalább valakit meglát. Esetleg egy ismerőst. Bárkit. Ott, ahol mindig zajlott az élet, ebben az idilli paradicsomban, minden elnémult.
Mindig is irigyelte nővérét, amiért ide telepedett le. Nekik is ezt kellett volna tenniük. Tervezte, hogy ide költöznek majd, ha sikeresen zárja az évet. Vesznek egy házat, talán pont ebben az utcában, ahol éppen haladtak. A végtelen sorházak utcája, amely minden látogatáskor mintha egyre csak bővülne. Két-háromszintes, új építésű házak. Elöl kis kert, hátul nagyobb; Gina is kertészkedhetne kedvére, és a fiúknak is meglenne a saját territóriumuk. Tökéletes lenne számukra. Nem mintha lett volna oka panaszra, így is megvolt mindenük, de ezáltal ismét közelebb lehettek volna egymáshoz. Ki gondolta volna, hogy egyetlen parancs, egy gombnyomás képes mindent keresztülhúzni? Mérföldnyi álmok dőltek romba egy pillanat alatt…
A belváros felé közeledtek. A bevásárlóközpont parkolója, míg máskor zsúfolásig tömve, most magányosan, üresen pihent. Szinte ordított a vásárlókért. Az út szélén vastag porréteg takarta a parkoló kocsikat. A járdákon és az úttesten szemétkupacok heverésztek szerteszét. George úgy kerülgette őket, mint tanulóvezető korában a bójákat. A fiúk hallhatóan élvezték a szlalomozást, aminek a férfi kifejezetten örült.
Látszott, hogy mindenki sietve távozott. A feltámadt szél szorgalmasan takarította az utcákat; amit csak tudott, vitte, mintha biztonságba akarná helyezni a radioaktív méreg elől. Mint valami bizarr horrorfilmben. A némaság szoros ölelése ezt a gyönyörű helyet is elérte; itt már csak az emlékek jártak az üres utcákon.
Végül egy sarokkal távolabb megmozdult a csend; kitárult egy ajtó, és egy idős asszony botladozva tipegett elő egy kisebb téglaház pincéjéből. Vékony, cserepes ajka összefüggéstelenül mozgott, úgy tűnt, észre sem vette az elhaladó kocsit és a döbbent tekinteteket. Testét teljesen bebugyolálta: fején fekete kendő, otthonkája vége a földet súrolta. Ráncos, sápadt arcán kívül mindent gondosan eltakart a láthatatlan halál elől. Tett néhány bizonytalan lépést, majd megállt; üres tekintete a semmibe meredt. George sejtette, hogy fogalma sincs, merre tart. Tisztán látta szenvedését, de erről a gyerekeknek nem kellett tudniuk. »Sok szerencsét, kedves…«
– Apa! Annak a néninek mi a baja? – kérdezte váratlanul Mike.
– Melege van neki is, Michael. Melege van mindenkinek. Ez az idei nyár sokkal forróbb, mint máskor. »Igen. Forróbb. Mindjárt ott vagyunk! Istenem, csak add, hogy Molly életben legyen még! Könyörgöm!«
A körforgalom harmadik kijáratán a nyugati városrész felé vették az irányt. Molly már csak két utcányira lakott onnan. George torkában hatalmas gombóc növekedett, mely fokozatosan egyre nagyobb és nagyobbra duzzadt.
A paneldzsungelt, mint mindig, most is kikerülte, és az óváros felé kormányozott. Irtózott ezektől a többemeletes rabházaktól. Félelmetes nagyságuk elvett minden szépséget, és most a halált osztogató szürke fátyol alatt még szörnyűbben festettek.
Nyelve hegyével akaratlanul is a fogait lökdöste – ettől a gyermekkorából megmaradt rossz szokásától negyvenéves korára sem tudott szabadulni. Az egyik foga váratlanul kitört, és a szájüregét egy pillanat alatt elöntötte a vér. A fiaira pillantott; a gyerekek a város halott látványában gyönyörködtek. Egy gyors, határozott mozdulattal kivette a szájából a pár napja még egészséges rágófogát. Hatalmas gyökerei véres váladékban fürödtek. Zsebre dugta, és egy törölközőbe törölte a kibuggyant vérét. Tudta jól, mit jelent ez. »Nemsokára… De most még nem.«
Folyamatosan az utcákat kémlelte. Imádkozott, hogy Molly életben legyen, és remélte, hogy nem fekszik valahol egy holttest, vagy nem botlanak bele semmi olyanba, ami nem gyermekszemeknek való. De nem lett szerencséje.
– Apa! Ott egy pucér néni! – kiáltotta Tod.
George rémülten kapta oda a fejét. Hófehér kerítés mögött, egy porlepte, egykor rózsaszín napernyő tövében pihent az asszony. Formás testét semmi sem fedte. Az egyik karja élettelenül lógott le a napozóágyról, fejéről félig lecsúszott a napszemüvege, üveges szeme a semmibe meredt. »Istenem…«
– Igen, fiúk… Napozik a néni. Jól teszi. Nemsokára mi is fogunk – mondta alig hallhatóan, miközben magában hálát rebegett a Teremtőnek.
– Mekkora cicije van! – nevettek a gyerekek, és erre George is elmosolyodott. Szerencsétlen valóban gömbölyded idomokkal élte az életét néhány órával azelőttig.
A délutáni napfény fakó sugarai sötét aranyszínbe fürdették az utat. Az utolsó ötszáz méteren George már a kormányon dobolt. Szíve úgy kalapált, mintha át akarná ütni a mellkasát. Minden porcikája sajgott, de már nem érdekelte.
– Megjöttünk! – kiáltották hangosan a gyerekek.
A kocsi felhajtott a bejárón. A gyerekek kapkodva kapcsolták ki az öveiket, de apjuk türelemre intette őket. Kiszállt és lassan elindult a barna kockaház bejárata felé, amely néha megremegett a szeme előtt.
Dum… dum-dum… dum.
– Istenem. Segíts meg bennünket, kérlek – morogta erőtlenül.
A bejárati ajtó nyikorogva résnyire tárult.
– George? Te vagy? – szólt ki egy bátortalan női hang.
– Igen, Molly… Mi vagyunk… – suttogta vissza a férfi.
A besötétített ház ajtajában megjelent egy asszony sziluettje. A fiúk, amint meglátták nénikéjüket, már rohantak is hozzá.
– Molly néni! – kiáltozták felváltva, és egyszerre vetették magukat az asszony széttárt karjaiba.
– Kedveseim! Gyerekek! De jó, hogy épségben itt vagytok! – Ölelte őket Molly, és hatalmas csókokat nyomott a fejükre.
George is utánuk indult, de az első lépésnél megtorpant. A gyomra feladta; mint egy dühös vulkán, kitört. Szája elé kapta a kezét, ujjai között vöröses, gennyes váladék fröccsent ki. Megpördült, a kocsi mögé botladozott, de a fedezék semmit sem segített: Molly és a gyerekek mindent hallottak. Az asszony aggódva nézett utána.
– A meleg miatt van, Molly néni! Apa mondta – jelentette ki büszkén Tod.
– Persze, kicsim. – Simogatta meg a fiú arcát. – Ha apu azt mondja, akkor úgyis van.
De nem a meleg tehetett róla. Molly pontosan jól tudta. A gyerekeknek viszont nem kellett tudniuk. A házba tessékelte őket, majd visszament az öccséhez. A férfi a kocsi mögött térdelt egy vöröslő tócsa előtt. Sötét foltok tarkították izzadságtól fénylő testét, melyeket az erek duzzadt pókhálóként szőttek keresztül. Kidülledt szemei undorodva meredtek nővérére, miközben az egykoron fehér törölközőjével törölgette a száját. Molly felsegítette, és ekkor meglátta az autóban maradt utast; Gina elszíneződött feje élettelenül lógott.
– Sajnálom, George. Sajnálom őszintén – mondta a férfinak, és szorosan magához ölelte. Jó szorosan tartotta, mert sejtette, hogy többször már nem lesz rá alkalma.
– Te vagy a legjobb szülő az egész világon. Ezt jól jegyezd meg. Más nem tudta volna így kezelni ezt a helyzetet.
A férfiból egyik pillanatról a másikra előtört az eddig elnyomott fájdalom. Mindketten sírtak, miközben a gyerekek bent játszottak. Percek teltek el, mire Molly csatlakozott hozzájuk.
– Apuék nem jönnek be? – kérdezte Mike, mire Tod is felkapta a fejét a játéktornya mögül.
Odakint csukódott a kocsiajtó, majd felbődült a motor.
– Elfelejtettek valamit, ezért elszaladtak a boltba – válaszolta kedvesen Molly.
A motorzúgás lassan távolodott.
– Anya felkelt? – kérdezte Tod.
– Igen, kincsem… Felkelt…
Molly kedvesen megsimogatta a fiú arcát, szeméből kicsordult a fájdalom.
5.
A város mellett valamikor egy autósmozi működött. Abban az időben rengetegen vitték oda a barátnőiket, hogy eltöltsenek egy kellemes, romantikus estét egy remek film társaságában. Ugyan a mozi már régen bezárt, és pár éve teljesen elbontották, de maga a placc, az egész hely emléke megmaradt. George odavezetett, ahol a feleségével tizenöt évvel ezelőtt megismerkedtek, és ahol először megcsókolta az asszonyt.
Az egykori vászon helyén most a sivatagra nyílt rálátás. A végtelenségig bedugult autópályára. A kisebb-nagyobb mellékutakra, és a távolban a hatalmas felhőre, mely még mindig táncolt, és szórta magából a halált.
Szája sarkából immár megállás nélkül folyt a vére. Letörölte, de már nem izgatta. Már nem számított semmi. Zsebkendőbe helyezte az imént kihányt fogait is, majd a műszerfalra rakta. Eszébe jutott a fogtündér; most aztán gazdaggá tehetné őt. Elmosolyodott a gondolaton, majd a feleségéhez fordult. Felültette az asszonyt, és kinyitotta élettelen, vörös szemeit, hogy ő is részese legyen a látványnak, csakúgy, mint annak idején. Mellkasát kellemes melegség öntötte el.
Ott vannak, ahol minden elkezdődött. Együtt, kettesben. Forró csókot nyomott Gina jéghideg arcára, majd felvette napszemüvegét, hátradőlt, és várta, hogy vége legyen.