FRANCIAORSZÁG, A SOMME FOLYÓ VÖLGYE – 1916 JÚLIUS I2,
NYUGATI FRONT, ÉSZAKI RÉSZ, REGGEL 7,30
AZ ESŐ, MELY két napja egyfolytában esett, végre elállt. Minden tocsogott a sártól: a csordogáló víz már boka fölé ért, s mély barázdákat vájt az agyagos falba, amelyet rozsdás szögesdróttal összefogott, korhadó deszkák és átázott, súlyos homokzsákok tartottak. Fent egy tüzérségi gránát zúgott el, és ijesztően közel csapódott be. A zsúfolt lövészárokban néhányan morogva feltették a sisakjukat. A következő robbanás telefröcskölte sárral az árkot; foszfor és fojtogató füst lepett el mindent, de ez még mindig jobb volt, mintha géppuskasorozat vágná őket ketté.
– Jól van, emberek! Szuronyt fel! – üvöltötte Ginsberg hadnagy. – Sípszó után előre!
A fáradt katonák görcsbe rándult gyomorral hajtották végre a parancsot – zörgés és csattogás zaja hömpölygött végig az árkon, ahogy a puskák csövére erősítették szuronyaikat. Aztán valaki kissé hamiskásan egy dalt kezdett énekelni, amelyben a huncut bujaság durva szavakkal keveredett; néhányan ütemesen skandáltak vele.
Tony Harding, a brit 11-esek lövész közlegénye visszatolta homlokára az orrnyergére húzott, horpadt sisakját, kinyitotta a szemét, majd halkan morgolódva feltápászkodott az üres lőszeresládáról. Lesöpörte a sarat szakadt, szögesdrótok cibálta barna zubbonyáról, és elcuppantotta a faltól a nyirkosan csillogó P14-es Enfieldjét. Zsebéből elővette a gondosan összetekert tisztítózsinórját, és áthúzta párszor a fegyver csövén. Aztán a zsinór végén kialakított hurokba egy tiszta, olajos flanellrongyot fűzött, és megismételte a műveletet. A cső belseje néhány mozdulat után tükörfényesen csillogott. Egy apró fiolából hangyányi olajat cseppentett a mutatóujjára, és átkente a zárdugattyú vezetőhornyait, hogy a mechanika még a legmocskosabb időjárási viszonyok közepette is selymesen, akadásmentesen fusson. Bár tudta, hogy a csőre nehezedő plusz súly rontja a mesterlövész-pontosságot, a közelgő roham mocskában nem volt helye a finomkodásnak. Kihúzta hüvelyéből az élesre fent, hosszú kardbajonettet, s magabiztos mozdulattal feltűzte a fegyver csövére.
Harding, a háború előtt – mielőtt még a seregben mesterlövészt faragtak volna belőle – a londoni Clerkenwell negyed híres órásműhelyében az egyik legügyesebb órakészítő mesterként dolgozott. Az onnan hozott, precíz mérnöki nyugalom megmentette már jó néhányszor az életét. Finom ujjai, amelyek egykor apró fogaskerekeket és hajszálrugókat illesztettek a helyükre, most a puskazár hideg acélját kezelték ugyanazzal a gondossággal. Ez a múltbeli szaktudás magyarázta megdöbbentő higgadtságát, és azt a matematikai pontosságot is, amellyel a puskát kezelte a fronton – még ha most, a közelgő öldökléshez a finom PPCo optika helyett a nyers acélt is kellet készenlétbe helyeznie.
Huszonhét éves volt, borostás és törődött. Acélidegeit pattanásig feszítette a kilátástalanság. Már maga sem tudta, mitől is undorodott jobban: az egymásra hajigált, temetetlen halottak rothadó, émelyítően édeskés bűzétől vagy a lőporfüst és a foszfor mindent beborító szagától. Tudta, ott kint sokan nem fogják túlélni ezt az újabb rohamot. A nagyképű új hadnagyuk veszteségi aránya kirívóan magas volt. Sokan meghalnak majd, és csak remélhette, hogy ő nem lesz köztük.
Jó ideje vesztegelt már az egységével a nyugati fronton, a Somme folyó völgyében, valahol Ovillers-La-Boisselle település közelében, ahol a brit és francia szövetséges csapatok tizenkilenc kilométer széles arcvonalon próbálták meg áttörni a német vonalakat.
Már vagy három hete kussoltak a durván megépített lövészárokban, várva azt a kibaszott kurva váltást. De persze, a többször is beígért felmentésnek nyoma sem volt, helyette most újra a pokol torkába vezénylik őket.
Harding éhes volt, feszült és veszedelmesen kanos. Utoljára a kimenőjén kapott el egy bögyös francia ribancot, aki nem volt rest tövig bekapni a dákóját. Utána meg még keményen be is akasztott neki. Micsoda egy mohó, romlott kis ringyó volt, három napig átkozottul fájt is a töke. Mostanában pedig már arra sem maradt ideje, hogy szorosan rámarkoljon, és alaposan kiverje magának.
Magában szidta a háborút, és azon imádkozott, bárcsak véget érne már, noha jól tudta, hogy ez egyhamar nem fog megtörténi.
Átázott, rongyosra feslett bakancsával elsőként lépett a létra alsó fokára. Amikor a hadnagy megfújta azt a rohadt sípot, sebesen mászni kezdett. Fent rutinosan átbukott az árok peremén, belehentergett a sárba, és kivárt néhány pillanatot, amíg jó néhányan átugráltak felette. Majd talpra ugrott, és meggörnyedve, cikkcakkban rohanni kezdett a németek lövészárka felé. Át a rettegett senki földjén, hatalmas kráterek és halálos, marasztaló szögesdrót-akadályok között.
Valahol szemben felugatott egy géppuska. Az első sorozat egyenes vonalat vágott az elől futók köldöke alatt, míg a második valósággal szitává lyuggatta őket. Golyók süvítettek, gránátrobbanások rázták meg a földet mindenütt. A bajtársai tehetetlenül hullottak körülötte.
Hirtelen kivágódott lába alól a talaj. Ahogy a levegőbe emelkedett, sisakja lesodródott a fejéről. Fegyverét ösztönösen magához szorítva, ordítva átszállt a szögesdrótok fölött, majd keményen becsapódott egy puha, ragacsos bombatölcsér oldalába. Csodával határos módon túlélte a zuhanást. Jobb oldala elzsibbadt a földet érés erejétől, s miközben bucskázott lefelé, a belé hasító fájdalmat minden idegszálával átélte.
Szánalmasan kábának érezte magát. Örökkévalóságnak tűnt mire leért, ahol fejjel előre csúszott bele a kráter alján összegyűlt mocskos vízbe, melynek felszínén egy oszlásnak indult holttest lebegett. Miután talpra vergődött, erősen megragadta a tetem nadrágszíját, és kiráncigálta a szerencsétlent az émelyítő bűzt árasztó, mély pocsolyából. Letérdelt, és öklendezve addig tapogatódzott a sűrű, nyálkás iszapban, míg rá nem lelt a fegyverére.
Épp emelte volna ki, mikor fent alig hallhatóan megzörrent valami. Felpillantott. Egy német, vigyorgó pofával illesztette vállához a puskáját. Harding tudta: nincs már ideje kiemelni a sajátját a vízből. Vége, ennyi volt. Tekintetük egy pillanatra összefonódott. A német szélesre húzta vigyorát a puskatus mögött – ekkor váratlanul egy bajonett véres hegye bukkant ki a mellkasából. Felakadt, csodálkozó szemmel csuklott össze. Egy vézna angol magasodott fölé, biccentett Hardingnak, és már iramodott is tovább.
Harding kihúzta fegyverét a vízből, és nehézkesen felküzdötte magát a kráter csúszós oldalán. Ekkor egy újabb ellenség bontakozott ki a füstből: koszos volt és nagydarab, szemében gyilkos gyűlölet. Elsütötte a fegyverét. A golyó hideg szelet csapva szisszent el Harding füle mellett. A német üvöltve közeledett, és szuronyát Harding szívének szegezte, de ő gyakorlott mozdulattal hárította a szúrást.
– A jó kurva anyád! – ordította, és a markolatig döfte bajonettjét a német nyakába.
A hosszú penge átmetszette az ütőeret, ami azonnal vért fröcskölt a sárba. A Fritz térdei megbicsaklottak, és arccal előre a földre rogyott. Harding nehézkesen a hátára görgette. Villámgyorsan leemelte róla az acélsisakot, a saját fejére nyomta, majd néhány elszánt mozdulattal lerángatta a csizmáit is. Ráült a halottra, és végre megszabadult a saját szánalmas bakancsától. Bár a csizmák lötyögtek a lábán, de legalább melegek voltak és szárazak. Aztán lekapkodta a német övéről a gránátokat, felaggatta őket a sajátjára, izgatottan körbesandított, majd feszült figyelemmel előredőlve belevetette magát az aknák vastagon gomolygó, sűrű füstfalába.
Újabb golyók sziszegtek körülötte. Fején apró ütés pendült: a lövedék éles gellert kapva pattant le a sisakjáról. Mellette valaki vérfagyasztóan felsikoltott, és fennakadt egy szögesdróton. Mindenhonnan fájdalmas kiáltások hallatszottak. Harding rohant, szeme ide-oda pásztázta a terepet. Egyre jobban lihegett, de tudta jól, ha megáll, az a biztos halál.
Nem gondolt az éhségre, a nőkre, az otthoniakra, nem gondolt ő semmire, csak futott. Fején a sisak önálló életre kelt, összevissza ugrált, s karimája időnként fájdalmasan az orrnyergére vágott. Az oldalát verte a kulacs, a rövid gyalogsági ásó, az övére körbeaggatott négy nyeles gránát egyike pedig minduntalan odakoccant a tökéhez, de csak rohant. Halottakon ugrott át, akadályokat került ki, botladozott, csúszkált. Szája teljesen kiszáradt a szapora légzéstől, és rettegve csak arra tudott gondolni, hogy vajon melyik pillanatban fúródik a hasába egy eltévedt, kibaszott kurva golyó.
Szakadt róla a víz, zubbonya nyakából kipárolgó saját, savanyú bűzétől még csak el sem fintorodott. Leszámítva a kétnapos esőt, hetekkel ezelőtt fürdött utoljára; veszettül viszkettek a golyói, a legszívesebben letépte volna őket. Biztosra vette, hogy tetves, mert az elmúlt napokban állandóan véresre kaparta a fejbőrét és a fanszőrzetét.
De ez volt most a legkisebb baja. Egy magasra halmozott bucka mögül két Fritz bukkant elő. Egyikük kezében gyalogsági ásó, a másik vastüskékkel kivert rövid buzogányt szorongatott. Mi a szart akarnak ezek az ostoba faszok, csak nem közelharcra készülnek a barmok – gondolta. Leakasztott övéről egy M24-es krumplinyomót, lecsavarta a kupakot, kirántotta a dörzsgyújtó zsinórját, és hozzájuk vágta. A földre vetette magát. A gránát felrobbant, és a bádogfej apró, borotvaéles repeszei csonka karokat, lábakat szórtak szét a levegőben.
Újabb német ugrott elő. Harding felemelte az Enfieldjét, és a véres szurony fölött célozva meghúzta az elsütőbillentyűt. A homlokába vágódó golyó valami lehetetlen szögben hátrabillentette az ellenség fejét; a test megpördült, és visszacsúszott a bucka mögé. Számára véget ért a háború.
Harding felpattant, rohanva beérte néhány bajtársát, és velük együtt csörtetett tovább előre a senki földjén. Gránát sivítása hallatszott – ismét hasra vágta magát. A lövedék tőle jóval távolabb robbant fel, de a száguldó repeszek így is cafatokra szakítottak néhány katonát. Rajta karcolás sem esett, de a légnyomástól egy pillanatra elsötétült előtte minden. Orrából vér szivárgott. Csengett a füle, s ahogy odanyúlt, látta, hogy friss vér tapad az ujjaira.
– A jó kurva életbe! – mordult fel. Ahogy meghallotta saját hangját, megnyugodott: semmi baj, nem süketült meg.
A robbanás még ott zsongott a fülében, mikor nagy nehezen felült, talpra tornászta magát, és meghajtott derékkal a felsejlő ellenséges lövészárok felé startolt. Közeledett egy szőke hajú, szinte még gyerek francia kiskatona felé – a délebbi szektorból induló hajnali rohamhullám szerencsétlen túlélője lehetett –, aki fennakadt a szögesdróton. A fiú sikoltozva, reszketeg kézzel görcsösen erőlködött, hogy visszatuszkolja testébe a combjára ömlő, gőzölgő vértől tocsogó, kilyuggatott beleit. A robbanások úgy himbálták a testét, mint valami marionettbábut.
Harding összeszorította az állkapcsát. Ahogy elsuhant mellette, pusztán emberbaráti könyörületből, villanásszerű, gyors mozdulattal oldalra rántotta a fegyverét: szuronyának gyilkos hegye fültől fülig átmetszette a fiú torkát.
Futott tovább, de oly szerencsétlenül csúszott meg, hogy ő maga is belegabalyodott egy szögesdrót-halmazba. A hegyes vasak felhasították nadrágját, zubbonyát, és nem túl mélyen a húsába martak. Vékony, vörös csíkokban serkent ki a vére.
– A rohadt kurva életbe! – mordult fel ismét.
Hideg, számító düh fogta el, amely harci helyzetekben mindig erőt vett rajta. Valahogy sikerült átküzdenie magát az akadályon, és végre nem messze előtte ott húzódott az a mocskos, kibaszott kurva lövészárok. Egymás után szórta bele az M24-eseket, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudta.
Amint elültek a robbanások, egy német katona vánszorgott elő az árokból. Egyik karja tőből leszakadt, a másik könyökben csonkult meg, de azt még tartotta zubbonyának egy vékony foszlánya; a sebekből minden szívdobbanásnál vér spriccelt. Harding ekkor már az árok szélénél állt, és veszett erővel a szerencsétlen mellébe döfte a szuronyát. A penge áthatolt a táboriszürke zubbonyon, átmetszette a főütőeret, s ahogy kirántotta az acélt a testből, erős sugárban fröccsent arcára a meleg, ragacsos vér. A német kifordult szemmel pördült vissza az árokba. Harding egyetlen gyors mozdulattal letörölte a vért az arcáról, erősen marokra fogta a P14-esét, és utána vetette magát.
És ekkor valami felfoghatatlan módon, a levegő láthatóan ráncossá sűrűsödött előtte, majd kör alakúvá formálódva, hullámzó, ibolyaszínű örvénybe rándult. A jelenés éles, elektromos sercegéssel hasadt szét, és ragyogó, narancssárgás fényben lüktető alagúttá tágult a semmiben. Súlyos ózonszag terjengett; az alagút vibráló, kék ívekkel cikázó szélei üvegszerűen pattogtak a térben keletkezett feszültségétől. A járat túloldalán, villanásnyi időre, napsütötte kukoricaföldek sarjadó zöldje sejlett fel. A lendületet már nem lehetett megtörni: belezuhant az alagútba és rövid, hangtalan zuhanást követően átbukott a túloldali fénybe. Bal vállán átgördülve, összegömbölyödött testtartásban ért földet. Mögötte az örvény éppoly gyorsan záródott össze, mint amilyen gyorsan keletkezett.
USA – IOWA, REXWILD DOMBJAITÓL DÉLRE – NAPJAINKBAN
BETTY ROSE WILSON imádta az autóját. A tűzpiros, nyitott tetejű Cadillac tempósan száguldott a 12-es úton. Valójában nem nagy szám, nem is túl menő kocsi, de ő már tizenhét éves kora óta vágyott egy ilyenre. És lám, most, első megjelent könyvének bombasztikus sikere után, huszonnégy évesen már a magáénak tudhatott egyet. Egyenes derékkal feszített a kagylóülésben, élvezte a szél természetes, frissítő hatását. Az autó finom rugózása és a menetszél lágy lehelete álomszerű ébrenlétbe ringatta. Direkt kibontotta a hajcsatját, és kislányos mosollyal élvezte, ahogy a suhanó levegő vadul lobogtatta búzakalász színű haját. A színes virágokkal tarkított legelők elmaradtak mögötte; helyüket végeérhetetlen, zöldellő kukoricaföldek váltották.
Harding feltérdelt; bal kezén az ujjait enyhén dagadtnak és zsibbadtnak érezte. Meghökkenve körbepillantott. A lélegzete elakadt, mintha satuba szorították volna a szívét.
– Mi a szar? – dünnyögte maga elé, s nehézkesen feltápászkodott.
Egy hatalmas völgyben állt, egy szürke aszfaltút szélén. A talaj meleg és száraz volt, a levegőt a perzselő napsütés és a kukoricalevelek édeskés illata töltötte meg. A fülében még ott lüktetett a harcok kegyetlen, kaotikus hangzavara, de itt csak a szél halk suhogása hallatszott, ahogy békésen bujkált a nyúlánk levelek között. A nap már mélyen járt, lebukni készült a dombok mögé, s egyenesen a szemébe sütött. Kezével próbált árnyékot vetni a szeme elé, ám nem sok sikerrel. A szaggatott fehér vonallal kettéválasztott út fiatal, zsenge kukoricatáblák között vezetett keresztül, s kígyózva veszett bele a távoli domboldalakat borító fák árnyaiba. A dombokon túli messzeségben ámulatba ejtő, szögletes tornyokban bővelkedő épületeket látott. Egy város. Fent a halványvörös égbolt majdhogynem felhőtlen volt.
Rálépett az útra, a szaggatott vonalon haladva, ütemes léptekkel megindult a város felé, sáros lábnyomokat hagyva maga után. Elmélkedéséből éles dudaszó riasztotta. Rémülten kapta hátra a fejét. Egy tűzpiros gépkocsi közeledett felé. Igaz, semmi köze nem volt az általa ismert hintókinézetű, küllőskerekű automobilokhoz, de abban egészen biztos volt, hogy motorizált jármű száguld felé. Hirtelen ötlettől vezérelve az út szélére húzódott, a fegyverét a feje fölé emelte, és ütemesen lóbálni kezdte.
Bettynek volt egy szüleitől örökölt kis háza itt, az iowai Rexwild város közelében, a domboldalak tövében. Kellőképpen nyugodt hely volt ez, ahová most azért tartott, hogy teljes békében ötletelgessen a második könyvén.
Mikor megpillantotta a furcsa szerzetet, megnyomta a dudát. Te jó ég! Még egy ilyen hülye barmot! Csak egy lökött ballag az út közepén, vagy egy idióta – gondolta. De lehet, hogy csak simán túladagolta magát. Alaposan visszavett a sebességből, és ahogy közeledett az alak felé, egyre jobban kikerekedett a szeme. A fickó merő mocsok és sár volt, ráadásul mintha valamiféle ócska, szakadt, vérpecsétes katonai cuccot húzott volna magára. Bár a férfi veszettül integetett, neki esze ágába sem volt megállni. És valóban: a különös alak tetőtől talpig első világháborús katonai felszerelésben feszített. Abban a néhány másodpercben, amíg elsuhant mellette, egy pillanatra összevillant a tekintetük. Betty nehezen tudta eldönteni, hogy a nem mindennapi figura őt bámulta-e meg jobban, vagy a kocsiját. Aztán mosolyogva elkuncogta magát, mert az az érzése támadt, hogy bizony rajta időzött el hosszabb ideig a fickó tekintete.
Harding testében hirtelen egy adrenalinbomba robbant, és úgy érezte, mintha másodszor is kirántották volna a lába alól a talajt. Mozdulatlanul, tátott szájjal bámult a lehengerlően gyönyörű lány után, aki rövid ujjú fehér blúzt viselt, amit a menetszél izgatóan rásimított karcsú alakjára, s ami alatt épphogy csak felsejlett a melltartója. Az elsuhanó, tiszta, életteli jelenség szinte hihetetlennek tűnt – lassan már el is felejtette, milyen érzés egy igazi, hús-vér, vonzó nő közelsége. Egy pillanatra beléhasított a vágy: milyen mámorító lehet ébredni egy ilyen nő mellett egy izzasztóan forró, szeretkezéssel töltött, hosszú éjszaka után.
Bettynek nem volt ideje behatóbb tanulmányozásra, de azonnal feltűnt neki, hogy a katona szeme alatt húzódó sötét karikák, a többnapos szakálla, a napbarnított arcára tapadt vér- és sár maradvány ellenére is volt benne valami bizalom gerjesztő. És nem tudta nem észrevenni a férfi nyers, szexuális érdeklődését. A forrón felvillanó tekintet úgy hatott rá, mintha ruházata minden egyes darabját lehúzták volna róla, észvesztő lassúsággal. Hozzászokott már a férfiak elismerő pillantásaihoz, de ez a villanás valósággal letaglózta.
Harding valami erős belső kényszert hatására ösztönösen, szinte kábultan indult el a távolodó autó után. Minden egyes lépéssel távolabb került a háború borzalmától, és egyre közelebb ahhoz a felfoghatatlan, üdítő jelenséghez, amit a lány jelentett most számára. Nem gondolkodott, nem tervezett. Csak a közelébe akart érni, hogy bebizonyítsa magának: a szépség és a békés, boldog élet valóban létezhet még a világban. A kicsivel több mint négy kiló P14-es szíja vágta a vállát, ahogy kocogni kezdett a leheletnyi porfelhőben, amit a lassan távolodó kocsi kavart maga után.
Betty finoman rányomta a talpát a fékpedálra, lassított, a váltót visszarakta kettes fokozatba, s óvatosan letért a 12-esről. A Cadillac aprókat zökkenve kanyarodott rá a kis házhoz vezető földútra. Eközben, szinte ugyanebben az időben, magasan fönt – úgy hatszáz kilométer magasságban –, a termoszféra felső határán, mintegy varázsütésre, egy ezüstösen csillogó, korong alakú űrhajó robbant ki a hipertérből. Áthasította a légkör rétegeit, majd kibukkanva a felhők takarásából, csendesen elsuhant a lány fölött, és egy merész ívet leírva szembefordult a kocsival. Az űrhajó erős elektromágneses mezőt bocsátott ki, amely azonnal blokkolta a jármű elektromos áramköreit. A Cadillac motorja köhögve akadozni kezdett, majd újból erőre kapott, de megint elakadt. Aztán lefulladt, és a kocsi lassuló tempóban, lendületét vesztve megállt.
Hardingnak azonnal feltűnt a felhőkből előbújó tányér formájú valami. Már meg sem lepődött, hogy ennek a valaminek még csak szárnyai sincsenek, mégis magabiztosan manőverezik a levegőben. Hallott már róla, de látni még nem látott ilyet. Annak idején a nagyapját lököttnek tartotta, amikor mesélt neki ezekről. Az öreg repülő tányérnak hívta az ilyesmit, és azt állította, hogy a teheneit lopják vele. És íme: egy közülük most itt lebeg előtte, nem is olyan távol. Határozott mozdulattal emelte le a fegyvert a válláról.
Az űrhajó halkan ciripelve ereszkedett le az útra. Amint a felkavart por eloszlott, egy kerek ajtó nyílt a hajó oldalában. A nyílásban két alacsony termetű, karcsú alak jelent meg. Karjuk egészen a térdük alá ért; aránytalanul nagy, kopasz fejük hegyes állban végződött. Hatalmas, mandulavágású szemük feketén csillogott, akár egy térfigyelő kamera lencséje. Testre simuló, szürke űrruhát viseltek.
Betty tágra nyitott, réveteg szemmel bámult előre. Tudta jól, hogy idegen űrhajót és a kis szürkéket látja, de valahogy nem akarta elhinni: olyan hihetetlen volt az egész. A jéghideg félelem teljesen eluralta a gondolatait. Az idegenek lassú, lebegő mozdulatokkal egyre csak közeledtek a kocsihoz. Szerette volna kilökni az ajtót, és fejvesztve menekülni, de teste nem engedelmeskedett. Nem tudhatta, hogy a hajóból kibocsátott bénító sugarak idegrendszerében blokkolták az agyból az izmok felé tartó motoros jeleket. Képtelen volt megmozdulni, még a szemét sem tudta lehunyni a bénultságtól. Görcsbe meredt ujjakkal szorította a kormányt.
Harding látta, hogy a lány bajba került: menekülési útját elvágták, az égi monstrum árnyéka pedig lassan rávetült az apró autóra. Felmérte a távolságot, és bosszúsan csóválta meg a fejét – a jármű túl messze volt. Előírásszerűen súlyba kapta fegyverét, és futásnak eredt. Lélegzetét egyenletesen osztotta be, sáros csizmája hangosan csattogott az aszfalton. Nem törődve a lába égető fájdalmával, minden erejét összeszedve gyorsított. A közte és az autó közötti távolság egyre fogyott. Elérte az útelágazást, és úgy nyolcszáz méterre a földúton félig keresztbe fordult autótól megállt.
Egyetlen mozdulattal leoldotta a puskacsőről a véres bajonettet, és rutinosan visszacsúsztatta a tokjába – a nyers árokharc már a múlté, ehhez a távolsághoz már tiszta csőre és órásmesteri precizitásra volt szüksége. Oldalzsákjából kiemelte a huszonhat centiméteres, nem túl kecses, PPCo jelzésű célzóoptikáját. A fegyvertok oldalsó acélsínjére illesztette, majd egy határozott mozdulattal előretolta: a nehéz fémszerkezet éles, száraz kattanással reteszelődött a helyén, ahogy a rögzítőkar a csavarfejre zárult. A mozdulat gépies volt, a lövészárkokban beleégett ösztön irányította. Keze sebesen, de kapkodás nélkül dolgozott. Bal lábát előretolva terpeszbe állt, s ahogy a látcső feketére fújt hengerét az arcához emelte, nyugalom szállta meg.
Az idegenek hosszú árnyékot vetettek a Cadillac porpettyezte motorháztetőjére. Hosszú ujjaikkal már a kormányt görcsösen szorongató lány felé nyúltak.
Harding visszatartotta a lélegzetét, ujjbegye finoman megérintette az elsütőbillentyűt – oly finoman, mint amikor először nyúlt szűzlány bugyijába. A .303-as lőszer már a csőben várt. A P14-es nehéz tusa szinte eggyé vált a vállával. A távcső T rajzolatú célkeresztje az első idegen mellkasára tapadt. Kifújta a levegőt, száját résnyire hagyva várt egy szemrebbenésnyi időt, majd tüzelt.
A puska hatalmas, dörgő hanggal rázta meg a csendes iowai völgyet. A .303-as lövedék átszakította az idegen mellkasát, aki élettelenül vágódott hátra a földútra.
Még mielőtt a második lény feleszmélhetett volna, Harding rutinos mozdulattal fel, hátra, előre, majd lefelé tolta a Mauser-stílusú zárat. Az üres hüvely még a levegőben pörgött, amikor a második lövés is eldördült. A golyó süvöltve fúródott bele a lény homlokába: kerek lyukat ütött a csonton, átfúrta az agyat, majd tenyérnyi darabkát kiszakítva kirobbant a koponyából. A második idegen kibukott a célkeresztből, és elterült az útmenti, gazos fűben.
Az űrhajó meglepően gyors választ adott a történtekre. A hatalmas test fémesen felmordult, majd hihetetlen sebességgel, alig hallhatóan a magasba rándult. Meredeken hasított felfelé: másodpercek alatt eltűnt a felhők között, és beleveszett az űr irdatlan mélysötétjébe.
A földúton csak a leülepedő por és a két mozdulatlan test maradt. Betty szorítása végre ellazult a kormányon. Az űrhajó hirtelen távozása kirántotta őt a révült döbbenetből: könnyezve bámulta azt a helyet, ahol egy pillanattal azelőtt még az a felfoghatatlan fémtömeg lebegett.
Eközben Harding meglódult, és teljes erőből a kocsi felé rohant.
Betty ujjai lecsúsztak a kormányról: a visszapillantót bámulva figyelte, ahogy a férfi puskával a kezében, sártól mocskos, véres egyenruhában, lélekszakadva rohan felé. Múló félelme helyét egy különös, bizsergető felismerés vette át: közel két hónapja már, hogy hasztalan törte a fejét új könyvének témaválasztásán, és most a sors egyenesen az ölébe pottyantotta azt.
– Hölgyem, minden rendben? Nem sérült meg? – kérdezte Harding, mikor elérte a kocsit, s levegő után kapkodva a karosszériára támaszkodott.
– Megmentettél… – mondta Betty, és elismerő pillantással mérte végig a férfit, majd fintorogva félrekapta a fejét. – Már megbocsáss, de úgy bűzlesz, mint egy döglött borz! És mi ez a harci hacuka rajtad? Csak azt ne mondd, hogy egy jelmezbálból léptél meg… Ide megyek a közelbe. Ha gondolod, gyere velem, szedd rendbe magad. Amíg zuhanyzol, összeütök valami gyorskaját – hadarta egyszuszra.
– Na, csüccs be – paskolta meg a mellette lévő ülést.
Harding elmosolyodott; tetszett neki a lány közvetlensége, és különösen az, hogy rögtön letegezte, mintha régi ismerősök lennének. Bólintott, majd lehuppant a puha bőrülésre. Puskáját a lába közé szorítva figyelte, ahogy a csinos lány újraindítja a motort, majd lendületbe hozza a kocsit. Miközben gurulni kezdtek, hátrafordult, és látta, ahogy a két idegen teste lassan köddé válik a lemenő nap vibráló hőségében.
Ahogy a ház felé hajtottak, Betty írói agya lázasan zakatolt. A férfi sártól mocskos, szakadt zubbonyát, a szemében lüktető többhetes fáradtságot és a .303-as lőszer füstös szagát nemcsak látta és érezte, hanem már mondatokká is formálta. Kérésére a férfi halkan beszélni kezdett. Hangja fáradtan rekedt volt, de a tekintete tiszta, szavai igazak és hitelesek. Mesélt a lövészárkok véget nem érő nyomorúságáról, az embertelen, szörnyűséges rohamokról, a géppuskák kegyetlen, halált hozó sorozatairól, a közelharcok brutalitásáról és arról a hihetetlen, ibolyafényű örvényről, ami ide repítette őt a halál torkából.
Mire a ház közelébe értek, a lány már tudta, hogy ez a férfi nem egy bolond, hanem egy élő legenda, aki egyenesen a történelemből, a háború mocskos poklából zuhant az életébe.
A ház egy fűvel borított, magas vadhalóval körbekerített alacsony dombocskán állt. Rönkfából épült, terméskő alapzattal, homokszínű kőpalatető fedte, mely messze túlnyúlt a falakon. Harminc méterre tőle lassan forgott egy magas, gúla alakú toronyra szerelt vízpumpáló szélkerék, melynek kör alakú, sűrűn küllőzött íveltlapátjait vörösre festették. Magasan felette, a május végi égen egy feszített szárnyú sas körözött magányosan. A ház nyugati, árnyékos ablakaiban tükröződött a lemenő narancssárga napkorong.
Betty áthajtott a nyitott nagykapun, és a kocsit felkormányozta a bejárathoz, majd megállt. Alig pár méterre a fedett, faragott tornáctól, ami körbefutott az épületen.
Amikor aztán Harding zuhanyozás után tisztán és illatosan – csupán egy törölközővel takarva el intim testrészét – megjelent a kis faház kellemesen meleg teraszán, úgy néztek egymásra, mintha mindig is ismerték volna egymást.
Betty elismerő pillantással futtatta végig tekintetét a férfi széles vállán, harctéri hegekkel teli, izmos felsőtestén, karcsú csípőjén. Miután óvatosan ellátta a zúzódásait, a hűvös krém és az ujjak lágy nyomása hirtelen megváltoztatta a levegő sűrűségét közöttük.
Hardingot a frontvonalról hozott, nyers életszomja valósággal hajtotta az ápolt, illatos, gyönyörű nő felé: határozott, de finom mozdulattal megragadta Betty derekát, és magához húzta. Ajkuk először könnyedén, bizonytalanul érintette egymást, majd Betty teste egyetlen halk sóhajjal adta meg magát Harding hódító, forró csókjának. Ujjaival szenvedélyesen belekapaszkodott a férfi nedves, széles vállába. Azután egyik kezét óvatosan a férfi ágyéka felé vezette – a törölköző lecsúszott a férfi derekáról.
Mindketten egyszerre veszítették el az önuralmukat. Betty nekihátrált a korlátnak. Harding türelmetlenül, vágytól űzve szabadította meg minden egyes ruhadarabjától, közben mohó ajka csipkedő csókokkal árasztott el minden szabaddá váló területet. Keze kutatóan kószált a lány meztelen testén, olyan érzékeny pontokat is felfedezve, amelyekről a lánynak még elképzelése sem volt.
Hosszan és szenvedélyesen szeretkeztek, csaknem egész éjszaka. Csak időnként iktattak be egy-egy rövid, pihentető szunyókálást. Újra meg újra megkívánták egymást, már alig tudták megkülönböztetni a gyönyört a fájdalomtól. Végül kimerülten, gyengéden fonódtak össze; mozdulatlanul feküdtek egymás karjaiban, szívük szinte egy ritmusra dobbant.
Mire felébredtek, a nap már magasan járt, és a kis ház szinte úszott a beáramló, melengető fényárban. Betty mezítláb, kócosan, lazán magára vetett virágmintás köntösében serénykedett a konyhában. Az, hogy kötényt kössön, még csak eszébe sem jutott a sercegve sülő szalonna vigyázása közben. Az elmúlt éjszaka emléke járt a fejében, és úgy mosolygott, akár a vadalma. néha szétnyíló köntöse csábítóan engedett betekintést káprázatosan szép, meztelen testére.
Harding az ajtófélfának támaszkodva figyelte a konyhában dudorászva sürgölődő lányt. Betty egy kinyúlt, sima fehér pólót és túlméretezett kék Wrangler farmerját adta rá – a ruha a kényszerűség ellenére is remekül állt arányos testalkatán, szakasztott úgy festett benne, mint egy denim modell valamelyik farmerkatalógusban.
Valami megmagyarázhatatlan melegség öntötte el. Valósággal letaglózta Betty természetessége; ő volt a legvonzóbb teremtés, akit valaha is látott. Íme, a nő, akire egész életemben vártam – gondolta.
– Vigyázz, a végén még kifolyik a szemed – szólt oda neki nevetve a lány. – Gyere csak, ne ácsorogj ott! Tedd magad hasznossá, nyisd ki inkább az ablakot!
Harding megadóan bólintott. Ám ahogy elhaladt a lány mögött, huncut mosollyal lenyúlt, és egy pillanatra felrántotta a köntös alját. Betty megpördült, és ijedt visítással rácsapott a kezére.
Összevigyorogtak, mint a gyerekek a rosszalkodás végén.
Amint elkészült a kiadós reggeli, asztalhoz ültek, és miközben falatoztak, Harding újra mesélni kezdett. Betty pedig tágra nyílt szemmel, feszült figyelemmel hallgatta. Gondosan elraktározta elméjében az összes apró részletet, számára kincsek voltak; tudta, ha majd papírra veti a hallottakat, az talán az év legelképesztőbb története lesz.
És ez így is lett.
BETTY ROSE WILSON új regénye „Az időn túli lövész” címmel jelent meg, és az év irodalmi szenzációja lett. Rögtön az eladási listák élére ugrott, s rövid idő alatt példátlan nemzetközi sikert aratott. És miközben a világ a sáros lövészárokból érkező titokzatos lövész és az idegen látogatók karmából kimentett lány történetén ámult, Betty és Harding, valahányszor csak tehették, esténként egy puha pokrócot terítettek a veranda legfelső lépcsőjére, és szerelmesen összebújtak rajta. Nézték a csillagos eget, hálát adva a sorsnak, amely az idő és a tér minden gátját átszakította értük.
Mindketten imádták ezeket a szelíd, őszinte estéket. A kis ház csendjében Harding, Bettyvel az oldalán, végre megtalálta a békéjét, s úgy érezte, a sors nem véletlenül irányította őt ebbe a világba. A háború átkozott mocskát már maga mögött tudta; fegyvere, a P14-es gondosan megtisztítva, csővel lefelé egy zárt szekrényében pihent. Ő pedig végre nem egy halált osztó, durva katona volt, hanem egy békés otthonra talált, boldog ember.
És hogy miként alakult kettőjük további élete? Nos, az bizony már egy másik történet.