– Szívem, megjöttek a srácok – kiáltotta Ottó a földszintről.
– Egy pillanat – kiáltottam vissza miközben le se vettem a tekintetem a nagyi naplójáról, amit a padláson találtam.
Eredetileg csak pár díszért léptem fel, de aztán a kezembe akadt ez a kis barna napló. A nagyi naplóját olvasni olyan volt, mint egy időutazás és írói stílusa teljesen magával ragadott. Kiskorom óta csodáltam őt és az általa megélt történeteket, szinte az összeset kívülről fújtam, de ebben a naplóban olyan élmények voltak, amiket soha nem mesélt el.
1955. február 17.
Még magam se hiszem el, hogy ezeket a szavakat leírom, de… Péter ma este megmentette a becsületemet és a jó híremet. A férfi, akit teljes szívemből gyűlölök és úgy tudtam, hogy ő is hasonlóan kedves érzelmeket táplál irántam, a legváratlanabb pillanatban ott volt és kimentett. Már korábban említettem, hogy nálunk a faluban szokás a bálokon való kimuzsikálás. Jó nem szokás, de sajnos gyakorta előfordul. Szerencsére eddig engem elkerültek az ilyen incidensek, de ezúttal kicsit csípősebb volt a nyelvem.
– Sándor. Nem fogok önnel táncolni – fújtattam dühösen és kissé viszolyogva meredtem az alkohol mámorától instabil srácra.
– De korábban megígérte hogy nekem ad egy táncot.
– Sajnos tele a táncrendem – pillantottam a kis füzetemre, amin még akadt egy-két hely, de azt a pihenésre akartam szánni és nem arra, hogy részeg emberek agyontapossanak.
– Na, de…
– Fogja fel, hogy nem akarok önnel táncolni!
– Miért?
– Mert ön uram alkoholt ivott és félő, hogy bármelyik pillanatban lehányhat – mosolyogtam rá majd sarkon fordultam és ott hagytam.
Na, igen. Valószínűleg Sándor jóvoltából kerültem bele a kimuzsikálás ördögi körébe. A szituáció már akkor gyanús volt a számomra, amikor láttam, hogy minden úrhoz odament, akivel táncolni terveztem az este folyamán. Aztán pedig a zenészekkel is váltott pár szót. Külön-külön ezek egyszerű cselekedetek voltak, de együtt a kettő gyanúra adott okot.
– Péter folyamatosan szemmel tart téged – suttogta Rozália barátnőm bizalmasan.
– Nem tetszik neki, hogy itt vagyok – vontam meg a vállam és követtem a tekintetét.
Péter tőlünk pár méterre támasztotta az italpultot és elképesztően bosszantott a tudat, hogy az egész teremben ő volt a legjóképűbb. Ritkán láttam őt a bálokon és, ha el is jött, korán távozott. Ma este meglepően sokáig bírta és furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon mi lehetett ennek az oka.
– Keskeny a határ a gyűlölet és a szerelem között.
– Ugyan kérlek – legyintettem majd rámosolyogtam a soron következő táncpartneremre.
A keringő volt az egyik kedvenc táncműfajom és boldog voltam, amikor találtam egy olyan partnert, aki tudott is táncolni. Miközben a parketten lejtettem a szemem sarkából láttam, hogy Péter a közelemben maradt mindvégig. Mintha várt volna valamire, de akkor még nem sikerült összeraknom, hogy mire. Aztán, amikor Sándor báttyára Józsefre került a sor, hogy táncoljon velem és elkezdődött egy újabb dal azonnal tudtam, hogy mi fog következni. A táncparkett közepén voltunk és József ahelyett, hogy magához vont volna, hátat fordított nekem.
– Szabad lesz? – fonta át a derekamat Péter és szorosan magához vont, mielőtt tiltakozásra nyithattam volna a számat.
Körülöttünk az emberek úgy táncoltak a kalotaszegi dallamokra, mintha mi sem történt volna. Mert persze nem történt semmi, a kimuzsikálás, a megszégyenítésem elmaradt. Zavarodottan táncoltam Péterrel miközben körülöttem a férfiak teli torokból énekeltek.
– Kék a szeme, göndör haja fekete. Az isten is kurvának teremtette.
Összerezzentem a szavak hallatán és könnyek lepték el a szemem. Az üzenet nyilvánvaló volt, hiszen kék szemem és göndör sötétbarna hajam volt. Kegyetlenség volt Sándor részéről, hogy duplán akart megalázni engem.
– Szívesen – jegyezte meg Péter, amikor véget ért a dal.
Rábámultam, elmotyogtam egy köszönömet, majd sarkon fordultam és kimenekültem az épületből. Odakint aztán szégyenszemre elsírtam magam. Nem is akartam visszamenni a bálba. Engem ezelőtt még soha sem aláztak meg ennyire. Noha Péter tett róla, hogy ne ez ne történjen meg, maga a gondolat is fájt, hogy megpróbálták.
– Meg fog fázni – terítette rám a kabátomat Péter, mire azonnal letöröltem a könnyeimet.
– Köszönöm – morogtam és gyorsan belebújtam a prémbe. – Miért tette?
– Mert nem érdemelte meg a kimuzsikálást.
– Azt hittem örülni fog a megaláztatásomnak – fordultam felé, mire összevonta a szemöldökét.
– Sosem lelem örömöm mások szenvedésében – cáfolta meg a szavaimat.
– Nos. Ez roppant meglepő.
– Kifejtené bővebben?
Már a nyelvem hegyén volt a válasz, de inkább hallgattam. Most mondjam neki, hogy azt hittem utál engem? Hogy csapdát érzek és befogja rajtam hajtani ezt a szívességet? Hogy zavar, hogy az emberek együtt láttak minket? Péter összetört szíveket hagyott maga mögött és az a hír járta, hogy frigyeket is tett tönkre.
– Ha gondolja visszamehet hátha újra lesz lehetősége magára haragítani a fél társaságot – ajánlotta fel nagylelkűen.
– Inkább jobb szeretnék hazamenni – fintorodtam el.
– Akkor elkísérem!
– Erre semmi szükség! A nagynéném odabent van, majd ő vele hazamegyek.
– Akkor kettejüket kísérem haza.
Láttam a határozottságot Péter szemeiben így nem ellenkeztem tovább.
Szóval igen, hazakísért minket. Ugyan nem beszélgettünk sokat, én inkább hallgattam, míg ő beszélgetett a nénikémmel. De hát én mindig így működtem. Ha egy társaságban kettőnél több személy volt én visszavonultam és inkább csendben megfigyeltem a dolgokat. Most pedig kíváncsian várom, hogy holnap reggelre milyen pletykák kapnak lángra.
– Hát itt vagy – hallottam Ottó hangját, mire felkaptam a fejem és bocsánatkérően rámosolyogtam.
– Ne haragudj. Megtaláltam mama naplóját és éppen arról írt, hogyan kezdett el összebarátkozni nagypapával. Hihetetlen, hogy eleinte nem kedvelte őt. Papa elképesztően lovagias volt – áradoztam a szerelmemnek, aki mosolyogva hallgatta a csacsogásomat.
– Mindenképpen mesélj el mindent – puszilta meg a homlokomat és felsegített a poros földről. – De most várnak a vendégeink.
– Elkezdhettétek volna nélkülem is.
Ottó úgy meredt rám mintha főbenjáró bűnt követtem volna el. Felnevettem az arckifejezésén és követtem le a földszintre, ahol a barátaink már kényelmesen elhelyezkedve várták a sorozatmaratont. Csatlakoztunk hozzájuk, bevackoltam magam Ottó karjaiba miközben a gondolataim folyamatosan a nagyszüleim körül kavarogtak. Az ő szerelmük volt előttem a példa és nekik köszönhetően ismerkedtem meg a vőlegényemmel Ottóval. A nagyi által alapított könyvkiadót vettem át és Ottó volt az, aki frissen diplomázott ügyvédként segített kiverekedni magam az útvesztőből. Voltaképpen ő is megmentett engem csakúgy, mint annak idején nagypapa a nagyit.