Reggelente, amikor találkozunk, “Drága Írónő”-nek szólítottál. Délben, miután sikerült felébredned teljesen csak Írónő voltam. Délutánra már egyszerűen a nevemen szólítottál, de estére ismét becézgettél.
Ez volt a kedvencem: az este. Olyankor mindketten elbújtunk féltett kis életünk egy sötét zugába és vártuk a másikat. Azon agyaltunk, hogy vajon melyikünknek lesz elég bátorsága bekopogtatni a másikhoz és feltenni azt az ártatlan kérdést: Milyen napod volt?
Általában te voltál a gyorsabb. Kopogtattál a tetőablakomon, melyet annyiszor néztem, mikor rád gondoltam; a koszos üveg mögött a csillagok leskelődtek csak és az árnyad, mely gondolatod képében kocogtatta a keretet egész este. Én pedig boldogan hallgattam ezt a zenének tűnő halk zajt, néztem az égboltot az ágyamban fekve és arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy vagy nekem.
Újra és újra kopogtattál, már erélyesebben, mint azelőtt. Hónapokig a szobámban csengett az ütem, amit vertél a tetőről, de igazából nem is zavart. Alig vettem észre, hiszen végig csak az járt a fejemben, hogy szeretlek, és nézlek. Nézem egy régi képed, ami az ablakon mosolyog be rám még mindig.
Egyszer rémültem csak meg; amikor nem kocogtattál, hanem ott voltál mellettem tényleg. Húsvér emberként feküdtél, én mellkasodra hajtottam a fejemet és hallgattam volna a megszokott hangokat, de még sosem volt akkora csend, mint abban a néhány percben, amikor a karjaidban voltam.
Azután az árnyad eltűnt. Belepusztultam a gondolatba, hogy többet nem láthatom, nem hallhatom, ahogy kaparja az ablakkeretet. Rémes érzés volt. Féltem. Rettegtem. Nem akartam elveszíteni.
Később már nem kerestél annyit. Nem tudtam, mit tegyek, nem volt más ötletem, mint az, hogy az ágyamba fekszem és visszaidézek minden apró pillanatot, minden estét, minden szót és mozdulatot.
Azóta van zsivaj a háztetőn; és még mindig nem tudtam eldönteni, hogy a csönd ilyen beszédes-e, vagy az árnyad egy régi darabja visszatért kísérteni, ugrál, dübörög felettem, ordítva néz rám, kikerekedett szemekkel méreget és próbálja betörni az ablakom.
Nem tudtam sem akkor, sem most mást tenni, mint azt, hogy elfordulok a másik oldalamra, elmorzsolok néhány könnycseppet érted minden este és a holnapra gondolok, ahol talán már nem találom szembe veled magam. De nem lehet egy olyan múltnak hátat fordítani, ami miatt hetekkel, hónapokkal később is hallom, hogy ott járkálsz a tetőn. S bár tudom, nem akarsz benézni hozzám, de emléked és a tény, hogy szeretlek, még mindig ott ücsörög felettem és lélekbe vájva néz.
És ez lett belőlem, a te Írónődből. Már sokkal kevesebbnek éreztem magamat, mint a Drága Írónő, az Írónő, a saját nevem vagy bármilyen másik megszólításom. Egyszerűen senkinek éreztem magam, mert már te sem hívtál sehogy.
És mégis csak lehetett egy folyton tagadott vonzalom köztünk, ha a nevem és én is elértéktelenedtem miattad, de ez egyáltalán nem érdekel, mert szeretlek.
– Vagy nincs igazam? – tettem fel halkan a kérdést.
S a zsivaj azóta egyre és egyre hangosabb lett a tetőn.