Cupido te szerencsétlen!

Mindig is energiával töltött meg, amikor beléptem az emberekkel megtömött tornaterembe, akik mind a csapatunk nevét ordították. Bár én csak egy egyszerű pomponlány voltam, ugyanúgy a csapat tagjának éreztem magam. Az ő győzelmük az én győzelmem is volt, az ő kudarcuk az én kudarcom is. Az idei az utolsó évem és végre megszereztem a csapatkapitány címet is. 3 éven át küzdöttem, hogy elég jó legyek ahhoz, hogy vezessem a csapatot és a rengeteg munka gyümölcse végre beértett. Elég jónak tartottak ahhoz, hogy kinevezzenek csapatkapitánynak és ez minden elismerésnél többet ért nekem. A mai sorsfordító meccs után, belevetjük magunkat az országos bajnokságra való készülésbe, ugyanis az elődöm bejutatott minket és szerettem volna a csapatot tovább vinni a világbajnokságra. Azt akartam, hogy az én csapatom képviselje Magyarországot a Pomponlányok harcán. Ha valaki látta a Hajrá Csajok filmeket, azok pontosan tudják mekkora jelentősége volt annak, hogy kijussunk.
– Oké csajok – fordultam a lányok felé széles mosollyal az arcomon. – Tegyük oda magunkat!
– Ahogy mindig – mosolygott rám Móni és belecsapott a feltartott tenyerembe.
– Kíváncsi vagyok az ellenfél csapatára. Tavaly csúnyán lealáztak minket.
– Arról nem beszélünk – szóltam Zoéra és szorosabbra húztam a hajgumit a copfom körül. – A tavalyi év nem a mi évünk volt, ami a focit tekinti, de feltámadtunk a hamvainkból és megint ott vagyunk az élen.
– Úgy hallottam, hogy új edzője lesz a csapatnak – pillantott fel a telefonjából Kitti.
– Igen. Zoli bácsi nyugdíjba vonul és elvileg ma a meccs után mutatja be az utódját.
– A srácok nem örülnek neki – sóhajtott fel Móni. – Kevin folyamatosan panaszkodik. Ő már találkozott az új edzővel és műmájer szépfiúnak tartja.
– Ó tehát piszok helyes férfi a láthatáron – nevettek össze a lányok.
Szórakozottan hallgattam a csacsogásukat miközben a tükör előtt állva felkentem az elmaradhatatlan vörös rúzst az ajkamra. Engem teljesen hidegen hagyott az új edző gondolata, legyen akármilyen szexi is. Persze megfogom nézni magamnak, de ennyi. Az én szívem ugyanis már foglalt volt. Igazából még most sem hiszem el, hogy ilyen tündérmesében volt részem. Csak pár napja jöttem haza Párizsból, ahol egy hihetetlenül tökéletes hetet töltöttem el. Nem hiába volt a szerelem városa és ez be is bizonyosodott, amikor már az első napon rám is rám talált. A nővéremmel mentem ki, ezt kaptam tőle szülinapomra és amíg ő a saját dolgát intézte, amivel a főnöke az utolsó pillanatban megbízta én lementem a közelben lévő kocsmába és ott megismertem a végzetemet. A végzetem ott ült a pultnál, előtte egy pohár sör és a focimeccset nézte. Mikor rendeltem magamnak egy italt és leültem mellé, jó ideig csak figyeltem őt azon gondolkodva, hogyan is szólítsam meg ezt a megtestesült Adoniszt. Aztán egyszer csak magyarul elkáromkodta magát én pedig felnevettem és már nem is volt szükség szavakra. Anélkül is értettük egymást, ahogy felém fordult és egymás szemébe néztünk, távol az otthonunktól, egy idegen ország kocsmájában.
– Alexander vagyok – mutatkozott be, mire meglepetten szétnyílt az ajkam.
– Nos, örvendek Alexander, Alexandra vagyok – válaszoltam, mire felnevetett én pedig vele együtt nevettem a helyzetünken.
Mikor nem sokkal később a nővérem csatlakozott hozzánk már mindent tudtam Alexről és úgy mutattam be Ivettnek, mint egy régi jó ismerőst. A nevünken ő is jót kacagott és meginvitálta Alexet a másnapi városnézésre, amire ő örömmel igent mondott. Végül az egész hetet együtt töltöttük és a kapcsolatunk olyan magas fokon lángolt, hogy messziről lerítt rólunk ezek ketten szerelmesek. Mindenhol jártunk együtt, az Eiffel torony tetején, hajókáztunk a Szajnán, elmentünk az interaktív Van Gogh kiállításra, belógtunk a lépcsőházba, ahol Emily és Gabriel olyan sokat lépcsőztek az Emily Párizsban, című sorozatban és természetesen a szemben lévő éttermet a Terra Nerrát is kipróbáltuk. Aztán én hazautaztam ő pedig még maradt pár napot, de folyamatosan beszélgettünk köszönhetően a közösségi média platformoknak.
– Nézzenek csak oda. Alexa már nem is foglalkozik velünk, mióta Cupido eltalálta a szerelem városában – cukkolt Zoé, mire elnevettem magam.
– Sajnálom – tartottam fel a kezem védekezve. – Alex ma utazik haza és alig várom, hogy a meccs után találkozzunk.
– Alig várjuk, hogy megismerjük – karolt belém Móni egy kacsintás kíséretében. – Mindenki nagyon kíváncsi, hogy kinek sikerült elrabolnia a mi Alexánk jégbe fagyott szívét.
– Nem jégbe fagyott csak elővigyázatos – tiltakoztam.
– Érkezem – kiáltotta Zoli bácsi, majd be is nyitott az öltözőbe és lelkesen végig nézett rajtunk. – Színpadra lányok! Készen álltok oda pörkölni nekik?
– De még mennyire – húztam ki magam magabiztos mosollyal az arcomon.

És oda is pörköltünk. A csapatom produkciója messze túlszárnyalta az ellenfél csapatának pomponlányait. Ők megmaradtak a biztonságos keretek között, de mi nem. Mi merészen beleálltunk az emelésekbe, mert mi tudtuk a siker kulcsa az, hogy hiszünk magunkba és merünk nagy, szinte már lehetetlennek tűnő dolgokat véghezvinni. A produkciónk után, pedig a srácokon volt a sor, hogy a tavalyi vereség után kiporolják az ellenfél seggét. Mi addig a pálya szélén szurkoltunk nekik, erre buzdítva a tömeget is. A lelkesedésünk és a kitartásunk verhetetlen volt és 5-1-re megnyertük a meccset. A srácok hasítottak a pályán, tökéletesen, egy csapatként dolgoztak. Talán őket is az hajtotta, mint minket, lányokat. Ők sem akartak csalódást okozni Zoli bácsinak az utolsó meccsén. Ennél nagyobb hajtőerő pedig senkinek sem kellett.
A csajokkal egymást átkarolva ugráltunk, majd felnevettünk, amikor a srácok csatlakoztak a csoportos öleléshez és némelyikünket, köztük engem is a vállukra dobtak, vagy körbe pörgettek. Imádtam ennek a csapatnak a tagja lenni, mert mi nem csak egy csapat voltunk, hanem egy összetartó család, akikre bármikor számíthattunk.
Mikor Zsombor letett a földre meg pillantottam Alexet a pálya szélén. A szívem meglódult és az arcomra széles mosoly költözött, majd megtorpantam, mert Zoli bácsi fellépett az emelvényre és megkocogtatta a mikrofont.
– Köszönöm nektek ezt a csodálatos meccset! Köszönöm nektek ezt a méltó lezárást – szólalt meg meghatottan. – Régóta űzőm ezt az ipart, rengeteg csapatot edzettem már, de be kell, valljam, hogy rátok vagyok eddig a legbüszkébb. Ti olyan szintekre emeltétek a focit és a pompont, amikre mások előttetek nem voltak képesek. Ti nem csak együtt játszotok, de együtt is lélegeztek! Büszke vagyok, amiért eddig a pillanatig edzhettem ezt a csapatot!
Úgy döntöttem, hogy folytatom az utamat Alex felé. Először óvatosan lépkedtem, nem akartam megzavarni Zoli bácsi beszédét, de minél közelebb értem Alexhez annál jobban vágytam a csókjára. Így hát futásnak eredtem a pálya szélén és a szívem boldogan ujjongott. Mikor Alex észrevett a szeme kikerekedett a döbbenettől és eltátotta a száját, talán egy kicsit el is sápadt, de az agyamig nem jutott el ez az infó abban a pillanatban. Neki csapódtam, lábammal körül öleltem a derekát és az ajkára tapasztottam az ajkamat. Alex hátrált pár lépést, keze körém fonódott, hogy meg tartson. Pár pillanatig a csókomat se viszonozta, de aztán szorosabban magához vont. A testemet átjárta a földöntúli boldogság, ahogy mélyen magamba szívtam az illatát és mohón csókoltam.
– Szeretném nektek bemutatni az utódomat, az új edzőtöket, aki ugyanolyan elhivatottan fog támogatni titeket, mint én tettem. Higgyétek, el jó kezekben lesztek! Marics Alexander kérlek, gyere ide mellém!
Kipattant a szemem és rémülten meredtem Alexre, aki ugyanolyan rémülten nézett vissza rám. Az ajka duzzadt volt a csókomtól, karja olyan bénultan fonódott körém, hogy majdnem lezuhantam, annyira remegett a testem a rémülettől.
– Nos… én… – kereste a megfelelő szavakat Zoli bácsi.
Nem kellett körbe néznem ahhoz, hogy tudjam minden szempár ránk szegődött és mindenki szemtanúja volt annak, hogy megcsókoltam az új edzőt. Aki rohadtul tiltott terület volt. A könnyeimet nyelve engedtem el Alexet és kirohantam a tornateremből. Az öltöző menedékébe érve leroskadtam a földre és felzokogtam. Istenem annyira rám vallott ez! Végre valahára boldog voltam, szerelmes aztán kiderül, hogy amit éreztem az tiltott volt.
– Alexa – kuporodott le mellém Móni és szorosan átölelt.
– Ő a Párizsi srác? – kérdezte Zoé szomorúan és leült a másik oldalamra.
– Annyira boldog voltam – sírtam. – Minden annyira tökéletes volt, túlságosan is tökéletes!
– De együtt lehettek. Ő csak egy edző – vigasztalt Móni. – Nem olyan, mintha tanár lenne.
– Tényleg? – emeltem fel a fejem reménykedve és ránéztem. – Van rá esély, hogy együtt legyünk?
– Hát biztosan – harapott az ajkába. – Hamarosan úgyis itt az érettségi, már csak pár hónap, maximum titokban tartjátok.
– Még csak nem is büntethető hisz már azelőtt jártatok, hogy ide jött volna – tette hozzá Abigél és kedvesen megsimogatta a térdemet. – Annyira jól néztek ki együtt, lehetetlen, hogy ez a szerelem ne váljon valóra!
– Pontosan! Tökéletesek vagytok együtt – bólogatott Zoé buzgón. – Bárki mondhat bármit, tele van az Instagramm a képeitekkel, tudhatják, hogy nem itt kezdődött a románc!
– Annyira szeretlek titeket – sírtam.
– Hé, Alexa az edző bá vár az irodájában – lépett be az öltözőbe Marci. – Jól vagy? – fürkészte az arcomat.
– Mennyire vagyok szarban? – kérdeztem csendesen.
– Nem tudom – ölelt magához egy pillanatra. – Ránk számíthatsz oké? A csapat melletted áll!
– Köszönöm – suttogtam és egy pillanatra behunytam a szemem.
Zoli bácsi irodájába lehajtott fejjel, de bizakodva léptem be. Ő az asztala mögött ült, előtte pedig az egyik bőrszéken Alex foglalt helyet. Ő, sem mert rám pillantani, csak nézett maga elé.
– Gyere Alexa, ülj le – invitált Zoli bácsi. Szó nélkül engedelmeskedtem. – Tudod, hogy nem tisztem beleszólni a diákjaim magánéletébe, de attól tartok ezúttal ez túlmutat a magánéleten – kezdett bele. – A törvény ugyanis tiltja, hogy egy diák és egy tanár intim kapcsolatot létesítsen, hiába, hogy éppen nem tanítja az adott tanár a diákot, attól még tiltott. Alex elmesélt mindent, hogy egyikőtök sem tudott arról, hogy ez a helyzet ki fog alakulni, így egyikőtök sem kerül bajba. Eltekintünk az eljárástól amennyiben véget vettek a viszonyotoknak. Semmi titkos találka Alexa, nincsenek kiskapuk – szólt rám. – Alexandra kérlek, figyelj rám! Tudom, hogy milyen fiatalnak lenni és milyen érzés szerelmesnek lenni, de a jövőddel játszanál!
– Hiszen meg se szólaltam – suttogtam elcsukló hangon.
– De ismerlek kisbaba korod óta és tudom milyen vagy. Küzdenél az igazságtalanság miatt és nem gondolkodnál racionálisan!
– Akkor pontosan tudja milyen érzés ez nekem – emeltem rá a tekintetem. – Pontosan tudja, hogy… – kerestem a szavakat majd a mellettem ülő Alexra néztem. – Küzdöttél legalább egy percig is?
– Te is tudod, hogy nem tehetem meg!
– Tehát nem – sírtam el magam, mire összerezzent. – Még csak meg sem próbáltad! Eldobtál engem, eldobtad mindazt, amit együtt átéltünk, megtagadtad a szerelmünket!
– Ez nincs így a fenébe is! De mégis mit akarsz, mit tegyek? Mondjak fel? – fordult felém idegesen. – Csak egy hetet töltöttünk el együtt Alexa! Egy hét miatt nem fogom az egész életemet tönkre tenni! Lehetnél annyira érett te is, hogy belásd nincs más választásunk!
Alex minden egyes szava tőrdöfésként hatolt a szívembe, míg már nem volt mibe belefúródnia. A szívem millió darabra esett szét, a könnyeim ömlöttek, ahogy a szemébe néztem, titkon abban reménykedve, hogy ez csak egy színjáték. De nem az volt. Komolyan mondta!
– Baszódj meg Alexander! Dugd fel magadnak a csókodat, dugd fel minden egyes tervünket és álmunkat, ezt pedig add a következő naiv lánynak – téptem le a nyakamból a nyakláncot és megtörve hozzá hajítottam. – Soha többé nem akarlak látni és biztos lehetsz benne minden egyes pillanat, amit itt el töltesz pokol lesz. Gondoskodni fogok róla, hogy ne érezd itt jól magad, mert veled ellentétben vannak emberek, akiknek fontos vagyok! Ők soha nem lesznek a te csapatod!
Kirohantam az irodából végig a folyosón, majd kilöktem az ajtót és pillanatok alatt szarrá áztam a szakadó eső miatt. Az üvöltésemet teljesen elnyomta a mennydörgés hangja. A természet tombolt, tökéletesen leutánozva a bennem dúló vihart. Általában egy ilyen vihar után a nap mindig kisütött, de a pusztulás, amit a vihar okozott, mindig maradandó károkat hagyott maga mögött. Az esőben állva hagytam, hogy az arcomba csapjanak a jeges cseppek elkeveredve a könnyeimmel, de az összetört szívem fájdalmát nem tudták elmosni. És igazából kételkedtem abban, hogy valaha bármi is helyre tudja hozni azt, ami bennem teljesen megtört.