Még húszéves sem voltam, amikor egy reggel összecsomagoltam, fogtam a kofferemet és hazafelé indultam. Végleg magam mögött hagytam a kaszárnya fák között eltünedező épületét. Két hétig szabad voltam, akár a madár. Majd visszatértem dolgozni a régi munkahelyemre: az üzem hatalmas, rideg szerelőcsarnokába, a gépolajszagú csavarok, hideg fémek világába.
Egyik este holtfáradtan érkeztem haza a második műszakból. Mint mindig, akkor is a konyhaasztalon várt a sütemény, a pohár bor. Szüleimnek hála. És még valami!… Egy pici, világoskék boríték. Előbb nem hittem a szememnek. De miután többször végigolvastam a gömbölyű betűk alkotta sorokat, úgy éreztem: repesni tudnék örömömben. Válasz érkezett arra a levelemre, amelyet az Ifjúmunkás társkereső rovatában megjelent címre küldtem az egyik leánynak.
Kellemes napok, vidám hetek következtek. Egyik levél a másikat követte. És postafordultával mindegyikre érkezett az apró borítékba bújtatott, várva várt válasz. Odakint rügyeztek a fák, a tél már elkotródott utolsó hófoszlányaival együtt. A szobaablakon bekandikáló napsugár meg-megcsillant a barátnőmnek sorokat rovó tollam hegyén.
Aztán egy derűfényes napon nagyot dobbant a szívem. Az utcán összefutottam álmaim asszonyával. Sporttáskával a kezében akkor érkezett a vasútállomásról. Még regényekben sem történhetett volna szebben. Hosszú, hullámos hajával, szív alakú fülbevalóival, hatalmas mogyoróbarna szemeivel, pisze orrával, ciklámen színű ajkaival gyönyörűbb volt a milói Vénusznál. Hirtelen remegni kezdett a térdem, torkomon akadtak a szavak: csak tátogtam, mint partra vetett hal. Éreztem: rögtön elveszítem józan eszemet. Csilingelő nevetése győzött meg arról, hogy nem álmodom, tényleg ő áll előttem.
A vele töltött délután örökre emlékezetes marad számomra. A közeli erdőbe mentünk egyre növekvő étvágyunkat csillapítani. A lány szemében csillogó ígéret, blúza alatt táncoló keblei még jobban fokozták vágyamat. Enyhe virágillat áradozott bőréből, amint fölé hajoltam, hogy végigcsókoljam üde testének remegő porcikáit. Szerelemre éhesen hajtottam fejemet kedvesem puha ölébe. A fák lombjai, a csendesen fújdogáló szellő hűvös árnyat vontak fölénk. Azonban a bennünk égő tüzet csak az édes megsemmisülés olthatta el. Előbb lebegni, majd úszni kezdtünk a boldogságban, a kéjben… Míg végül kimondhatatlan nyugalom árasztotta el vágytól hullámzó testünket.
Már sötétedett, amikor egy őz remegő hangja riasztott föl álmodozásunkból. A szerelmi játékoktól fáradtan kaptuk magunkra ruháinkat, majd az állomás felé irányítottuk sietős lépteinket. Egész úton egymást néztük, egyfolytában nevettünk: még a gyermekek is utánunk fordultak az utcán.
Futva érkeztünk a pályaudvarra. A lány az utolsó pillanatban ugrott föl a vonat lépcsőjére, a sípoló mozdony zajában… Miután egy utolsó csókot lehelt a számra. Két hét múlva találkozunk – kiáltotta vissza. Földbe gyökerezve néztem igéző szemeit, kipirult arcát, lobogó haját, amint a lassan távolodó szerelvény ajtajából integetett. Így volt a legszebb. Ő volt a legszebb…
Azóta sem láttam. Viszont mindig eszembe jutnak az együtt eltöltött órák, ahányszor csak fellapozom az albumomat és elgyönyörködöm abban a fényképében, amelyet első levelében küldött nekem.
Dávid László,
Székelyudvarhely,
1997. június 11.