Mindörökké

VALAMIVEL NAPKELTE ELŐTT a legsötétebb árnyékok takarásában könnyedén átjut a napraforgószárral megerősített kerítésen. Az erdő széli ház könnyű, biztos zsákmányt ígér. De nem elég csendes. A gazda megjelenik az ajtóban, s éktelen dühében kiránt egy karót a földből. Termetéhez képest hallatlanul gyors. Hosszú, alkalmi fegyverének előnyét kihasználva kinyújtott karral fürgén előre lendül, de elvéti a szúrást. Elszántan újra lecsap. Visszakézből. Éles, velőtrázó üvöltés hasít a hajnali csendbe. Ezúttal a tompára faragott hegy húsba ékelődik. A lendület oly erős, hogy a fa elpattan és egy széles szilánk mélyen belefúródik a dühödt tekintetű gazda tenyerébe. A fájdalom a férfi agyáig hatol. Szitkozódva rámarkol sérült kezére, és miközben az ágyékához szorítja, kínjában a földre rogy. Hirtelen súlyos, éles karmokba végződő tappancsok nehezednek hátára, melyek oly erővel nyomják lefelé, hogy mellkasa a por fedte földhöz préselődik. Forró, bűzös lehelet zúdul a tarkójára. Egyszerre megfagy benne a vér. Cikázó remegés fut végig gerincén, a rátörő zsibbasztó félelem valósággal megdermeszti. A férfi aprókat lélegzik, a kifújt levegő porszemek ezreit vágja a szemébe. Összerántja szemét és erősen ráhunyorít, remélve, hogy enyhíti a karcos égető érzést. A házban sírdogáló asszonyára gondol. Már bánja, igen már bánja, hogy nem hallgatott rá. Pedig ő mondta, hogy ugyan maradjon már veszteg, majd csak eltakarodik az ott kint. Sírt, könyörgött, de nem, neki ki kellett lépnie azon az átkozott ajtón, hogy majd az ivóban, egy jófajta kupica vörös mellett elmesélhesse alaposan kiszínezett hőstettét. És akkor meghallja a világ legkedvesebb hangját, ahogy a házból a nevét kiálltja. Akaratlanul is könny gyűlik a szemében.

Talán a féltő hang szívszorító remegésére, vagy tán a kiszolgáltatottság látványára a nyomás enyhül, majd teljesen megszűnik. A férfi nehézkesen feltápászkodik, ingujjával megtörli szemhéját, körbe tekint. Még látja, ahogy a sötét bicegő árny eltűnik a rozzant kerítés vetette homály takarásában. Mélyre hajtja fejét, s magában hálát ad istennek, hogy még él. Mikor belép a házba az asszonya visítva felpattan a lócáról és ő hagyja, hogy zokogva átölelje, babusgassa. Kint a felkelő nap szelet hoz és esőt, ami csendes bufogással verni kezdi az ablakra feszített ócska vászonzsákot.

– Egyszerűen otthagyott – suttogja csak úgy maga elé a még mindig reszkető férfi – Pedig átharaphatta volna a nyakamat.
– Biztos megsajnált – emeli rá könnyáztatta tekintetét az asszony – Vagy tán megérezte, hogy jó ember vagy.

Hosszú utat tesz meg, fájdalmas hosszú utat. Kínkeservesen vonszolja magát, míg az oltalmat jelentő erdőt el nem éri. Bal vállában, ahol a szúrás érte éles, égő fájdalom lüktet, és a kimerültségtől alig van már ereje. A magas fák és a bokrok takarásában egyre beljebb és beljebb kúszik, végsőkig feszítve erejét. Aztán nincs tovább. A hasán fekszik félig kábultan, oldalát fatörzsnek támasztva. Görcsösen összeszorított foggal, hangtalanul szenved.

Két nappal később, mikor a felkelő nap még alig add elég fényt, apró léptek zaját sodorja felé a szél. Gyanakvóan emeli fel a fejét.

A lány harmattól nedves, foltozott bőrcsizmái ütemesen koppannak a keskeny erdei ösvényen. Hazafelé tart. Vállán az öblösre font könnyű kosárkában színes erdei vadvirágok kusza összevisszaságban – otthon, majd gyógyító kenőcsöket készít belőlük. Alig múlt tizennégy, de már mestere a gyógyításnak. Alakja karcsú, nőiesen formás. Barnás apró szeplőkkel hintett csinos arcáról csak úgy sugárzik a pajkos lányosság. Bőre aranybarna színű a chelmsfordi naptól. Ujjai belső felét most zöldre festi a kézzel tépett virágok száraiból kicsorduló nedvek.

Megfontolt lépteit kis idő múltával egyre csak szaporázza. Kócos, dús rókavörös haját fejtetőre tekert hosszú, tört fehér vászonkendő tartja kordába. Egy aprócska tisztásra érve sietve húzza át karját a kosár fülén, derékig rántja ruháját, s guggolva könnyít magán. A föltámadó szél megmozgatja a fölé tornyosuló fák összefonódó ágait, és a susogva imbolygó lombkoronák közötti réseken széles sávokban tör be a tisztásra a napfény.

Dolga végeztével rendbe szedi ruházatát. Mögötte moccan valami. Gyors pillantást vett hátrafelé. Alig pár lépésnyire, egy korhadó fenyőtörzs pikkelyes kérgéhez simulva loncsos bundájú, fekete test lapul. Egy hatalmas, fiatal hím farkas. Fáradt, nedves mogyoróbarna szemeit a lányra emeli, morgása fájdalmas hörgésbe fullad. Aprócska rángások futnak át testén, a júliusi nap ellenére reszket. Erősen szuszog. Mélyre ékelődött, törött szőlőkaró áll ki bal vállából, nem sokkal a mar alatt. A seb körül sötét, darabosra alvadt vér.

A lányt nem riasztja el a sebesült állat halk, horkantás szerű, acsarkodó morgása. Ahogy mellé térdel, bűzös, meleg lehelet tolul az arcába. Lassan, finoman végig simítja a durva kefeként meredező szőrt a gerinc mentén, az állat odakap. Az összecsattanó agyarak centikre kerülik el a csuklóját.

– Csitulj már, csak segíteni akarok, te badar! – szól lágyan suttogva, s mélyen a farkas szemébe néz, s melegen rámosolyog.

Az vicsorogva húzza fel orrát, kivillantva sárgás-fehér félelmetes fogait. Kitátott pofájából ragacsos nyál csöppen bundájára. Egy darabig állja a lány tekintetét, aztán megérzi a varázslatos gyengéd erőt, ami felé árad, s megadóan lesunnyad a feje.

A lány megvizsgálja a sebet. Ó szegény pára, gondolja. – Kicsit fájni fog – mondja, de nem csak úgy magának, biztos abban, hogy a farkas érti, ha másból nem, a hanghordozásból mindenképp.

Keményen megragadja a csonkot és egy erőteljes mozdulattal kirántja helyéből. A farkas összerándul, görcsbe merevedik, elfojt egy kitörni készült vonítást. A sebből sötét, vörös vér szivárog. A lány leoldja fejéről a kendőt, tép belőle egy darabot, összegyűri, rányomja a sebre és óvatosan felitatja vele a vért. A vérfolyam szivárgása lassul, majd megáll. A lány elismerő pillantást vett a farkasra. Bátor egy jószág, még csak meg sem nyikkan, gondolja. Megérdemli, hogy éljen.

A seb mély és csúnya, kilátszik egy-két ín és néhány roncsolt szövet. A karó szerencsére nem ért csontot, és a fontosabb ereket is elkerülte. Tudja jól, sürgősen el kell látni a sebet, különben félő, hogy begyullad, elfertőződik és a farkas biztosan elpusztul.

Összekotor egy kevéske száraz avart, tüzet csihol, és miközben lágy, csitító szavakkal nyugtatja a farkast, egy meggypirosan izzó fadarab végével leheletfinoman végig járja a sebet. Vigyázva, épp csak annyira hogy az megfeketedjen, majd a közeli gyűrűfához lép. A boszorkánymogyorónak is nevezet fa a gyógyítók körében ismert sebösszehúzó, vérzéscsillapító hatásáról. Letör egy vékony ágat, lehántja kérgét, néhány levéllel együtt a szájába tömködi és pépé rágja. Betapasztja vele a sebet, átkötözi a megmaradt kendővel, rögzíti a kötés mindkét végét nehogy kibomoljon, ügyelve rá, hogy a seb meg ne húzódjon.

A farkas, a természet szabad, veszedelmesen vad gyermeke némán, összeszorított foggal mozdulatlanul tűr. Bundája alatt pattanásig feszülnek acélos izmai, csukott szeméből kibuggyan néhány könnycsepp. Valahol ösztönösen érzi, a lány segíteni akar, nem bántó szándékkal okoz neki mérhetetlen fájdalmat. Nem ficereg, nem nyüszög, nem akarja tűhegyes agyaraival átharapni a lány csábítóan karcsú, törékeny nyakát. Némán tűr. Életében most először megbízik egy emberi lényben. Különös, nyugtatóan zsibbasztó boldogság árasztja el testét. Ujjak érintik homlokát, lassan szántanak végig hosszú pofáján, le egészen a száraz orrhegyéig. Az érintés lágy, és meleg. Ahogy kinyitja a szemét, a könnyein át egy mosolygós, kékeszöld szempárba bámul. Egy rövid ideig belevesznek egymás fürkésző tekintetében.

– Hú, a mindenit! – mondja a lány nevetve, és minden félelem nélkül a két kezébe fogja a farkas fejét. – Téged aztán keményfából faragtak, hallod-e!

Kiszedi kosarából a virágokat. Az ócska rongydarabbal bélelt kosár alján ott lapulnak a hamuba sült zabpogácsái, amit magának hozott az útra, de még hozzájuk sem nyúlt. A farkas megszaglássza a felé nyújtott pogácsát, elveszi. Ízlik neki. Nagyon is. Amikor nem kapja rögtön a másikat, orrát a lány kezéhez nyomja és várakozón felnéz rá. A lány ad neki egy pogácsát. – Egyél csak – mondja, és megveregeti az állat puha bundájú nyakát. – Fogsz te még versenyt futni a kósza széllel – súgja a fülébe –, én mondom ezt neked Annie Margot

A farkas mohón falja a pogácsákat, egyiket a másik után és tűri, hogy gyengéden paskolják.

Aztán a lány megtisztít egy darabka földet, és határozott mozdulatokkal egy gödör kialakításába kezd. Az ásás nem nehéz. Kicsi, puha kezecskéi könnyen járnak a laza talajban. Miután terebélyesre nőt lapulevelekkel kibéleli művét, sietve visszaindul az ösvényen. Kisvártatva belegázol egy sekély, gyors folyású keskeny patakmederbe. Lerángatja lábáról csizmáit, és biztos támaszt keresve a síkos köveken a víz alá meríti őket. Visszaérve feltölti a gödröt a hűs, tiszta vízzel, a maradékkal lemossa a farkas fejét. Az hálás pillantást vet a lányra, nehézkesen lábra áll, a gödörhöz lép és lassan, komótosan lefetyelni kezd.

Így kezdődik barátságuk. És innentől mindig együtt látják őket, elválaszthatatlanok. Legyen tavasz, nyár vagy ősz, ők együtt gyűjtik a virágokat, mohákat, friss erdei hajtásokat; bodzát, somot, kökényt, hársot, berkenyét s mindent, amit a természet nyújtani tud a lány főzeteihez, kenőcseihez. Járják a nap sugarától aranyos barnára vált dimbes-dombos mezőket, a sejtelmesen suhogó erdőket, az erős sodrású, zöld vizű patakocskák szeszélyes medreit. A lány a városka szélén egy zsúpfedeles kicsi kunyhóban él, ahonnan még látni a fazsindelyes öreg templom tornyát az égre meredő, hatalmas bádogkeresztjével. Itt készíti főzeteit, egy nyílt láng fölé függesztett, feketére kormozódott réz üstben. A ház körüli szerény, fiatal ligetecske kellő nyugalmat, és jótékony takarást biztosít a kíváncsi szemek elől. Sokan tudni vélik, hogy mikor a fagyos téli estéken odakinn bömbölve süvölt a havat kavaró metsző hideg szél, a lány befészkeli magát a meleg takaró alá, a farkas pedig – mondják – odakuporodik a lábához és ébren vigyázza álmát.

AZ IDŐ MÚLÁSÁVAL Annie Margot vonzó, szépséges nővé érik. Az asszonyok irigy, a férfiak kéjsóvár pillantásokat vetnek rá. Ő simogatóan rokonszenves és barátságos mindenkivel. Önzetlenül segít főzeteivel mindazokon, akik a bajban a segítségét kérik. Sokan szeretik, ám olyan is akad, aki félve húzódik el az útjából. Ilyenkor csak mosolyog, és ha mosolyog ellenállhatatlanul gyönyörű. Szépsége rabul ejti az idősödő William Dickinson molnár mester szívét is. Dickinson felesége, Aliz asszony nem nézi jó szemmel férje nyíltan hangoztatott imádatát a fiatal gyógyító szépség iránt. Hogy megőrizze méltóságát a közösség előtt, boszorkánysággal és különböző fekete mágiák űzésével vádolja meg a lányt az elöljáróságon. És ezt a vádat még csak bizonyítania sem kell. Ekkortájt, Angol földön 1644-ben bizony így mennek a dolgok, és Chelmsford városkában sincs ez másként.

Matthew Hopkins, a hírhedt, önjelölt boszorkány vadász és segédje, John Stearne épp a városban tartózkodik. A hír hallatán rögvest a városházára sietnek és hamis parlamenti megbízólevelüket lobogtatva meggyőzik a város előjáróit, hogy ők a londoni kormányzat boszorkánykereső főigazgatóságnak emberei, akiknek az a feladata, hogy felkutassák a mágia és varázslás szempontjából gyanús személyeket. Azért jöttek, hogy megtisztítják a várost a boszorkánytól. 20 fontot kérnek a szolgálataikért. A szolgabíró és néhány nemes származású tanácsnok eleinte csak hümmög, aztán rábólint az összegre, ami bíz nem csekély. De ugyan hogyan is mondhatnának ellent a kormány jeles képviselőinek. Hopkins elégedett a gyors győzelmével, fontoskodva elrendeli hát Ennie Margot azonnali máglyahalálát. A borvirágos vén pap lehajtott fejjel, imára kulcsolt kézzel hitbuzgón bólogatva bizonygatja, hogy itt most nincs is szükség az egyház jóváhagyására.

És a gépezett beindul.

A sebtében összeverődött hiszékeny csőcselék Hopkins vezetésével a lány házához indul. Annie felfigyel a hőbörgő tömegre, s rosszat sejtve bezárkózik. Mikor rátörik az ajtót, a farkas lecövekel az ajtóban és acsarkodva útjukat állja. Ütlegelni kezdik botokkal, husángokkal, de nem hátrál. A lány sikoltva elé ugrik, próbálná menteni, de őt sem kímélik, rá is záporoznak az ütések. Mikor a földre zuhan, a farkas bömbölve, veszett módjára ront a tömegre. Harap, tép, csontokat roppant, torkokat szakít, körülötte minden csupa vér. Hátsó lábra ágaskodva, hatalmas agyaraival pusztít szünet nélkül, számára nincs megállj, hiszen védenie kell a lányt, a lányt, akit mindennél jobban szeret. De sokan vannak, túlságosan sokan ahhoz, hogy megállíthatná őket. Maguk alá gyűrik, tompán puffannak testén az ütések. Egy idő után már nem érez fájdalmat. Távolról, nagyon távolról még hallja, ahogy a lány zokogva felüvölt. A hang irányába fordítja a fejét, s a lábak közötti résen át pillantása találkozik a lány tekintetével. És abban az aggódó, könnyes tekintettben benne van a világ minden szeretete. Próbál felállni, ám egy irdatlan erejű ütés csattan a fején, éles fény hasít a szemébe és rázuhan a néma fekete csend.

Egyszerűen félrehúzzák az útból.

Erős kezek ragadják meg a lányt, felráncigálják a földről, szemernyit sem törődve a fájdalmával.
– Boszorkány! Égjen el! – kiáltásokkal végig vonszolják a felbolydult városon. Látszik rajtuk, hogy itt nem lesz semmiféle tárgyalás, az ítéletet már rég meghozták. A piactéren percek alatt hatalmas, izgatott tömeg verődik össze. Senki nem akar lemaradni a látványosságról, esztelen tülekedés támad a jobb helyekért.

A farkas kinyitja a szemét. Feje iszonyúan sajog. Mozdulna, de teste cserbe hagyja. Váratlanul két alak bukkan fel a liget szélén. Egyikük a magas, jóvágású szakállas férfi, nem más, mint a skót gyökerekkel rendelkező Tony McCallon, lófarokba kötött hosszú hajjal. Mellette vidám tekintetű, szemrevaló, jóságos mosolyú asszonykája Sally West lépdel. Izgató, hegyes mellei feszesen ugrálnak a feszülő vászonruhája redői alatt. Ők az erdőszéli ház fiatal lakói, kik a főtérre igyekeznek. A Miller kölyök lovagolt ki hozzájuk a hírrel, és úgy döntenek, megnézik ők maguknak azt a boszorkánynak kiáltott nőszemélyt. A férfi döbbenten megáll, előre nyújtja a nyakát és úgy szemléli a farkast, mint aki nem hisz a szemének.

– Ő az, én mondom ő az!

– Csak nem az a… aki életben hagyott?

– De biz az, ha mondom.

Közelebb lépve megállapítják, hogy bizony alaposan helyben hagyták szegényt. De nem menthetetlen.

– Néhány csontja kificamodott, de erős egy jószág. ha segítesz, percek alatt visszaigazítom őket.

Az asszony széles, huncut mosolyra húzza a száját. – Tudod-e, hogy mért szerettem beléd?

A férfi elfolyt egy kitörni készülő vigyort. – Már annyiszor hallottam, hogy jó ember vagyok, hogy az már a könyökömön jön ki.

Míg kedvesen évelődnek a férfi asszonya segítségével a kificamodott testrészek körüli izmokat toló-nyomó mozdulatokkal ellazítja, majd két elmozdult bokacsontot vissza igazít a helyére. Szerencsére mind a hét csigolya épp és a csigolyaív is szabályos. A csípőcsontot gyors mozdulattal helyre rántja. A könyök a térd és a bokaízületek a helyükön. A farkas némán tűr. A férfin most is érzi azt a bőrén át kipárolgó, aggodalommal telített izgalom szagát, ami miatt végül is nem végzett vele akkor, ott azon a hajnalon. Mert érezte, hogy a férfinek van valakije, aki fontos a számára. Akár csak neki most Annie Margot, a lány.

A tér közepén embernél magasabb, hevenyészve összedobált rőzsemáglya. Közepéből egy hántolatlan akác oszlop magasodik az ég felé. Két erős markú fekete csuhába bújt férfi a máglya oldalának támasztott létrához ráncigálja a lányt, és feltaszigálják rajta véresre horzsolt karcsú testét. Egyikük halántékra mért ütésével elkábítja, majd az oszlophoz szorítják és hozzá kötik kezét, lábát. Eközben a hájas szolgabíró a fölényes mosolyú Hopkins segítségével a fejére olvassa az igaztalan vádakat. Szavaikat alig hallani a vérszemet kapott, egyre zajosabb tömeg üvöltésétől. Néhány rohadt gyümölcs csattan a lány testén, egy éles kődarab véresre karcolja homlokát. A bíró intésére meggyújtják a máglyát. Fehér füst gomolyog, a lángok néhány pillanattal később a magasba csapnak. Annie Margot magához tér, segítségért kiállt. Kétségbe eseten vonaglik, próbál szabadulni. A feszülő kötél addig dörzsöli a bőrét, míg végül a húsába rág, és széles, fájdalmas vérző sebet ejt csuklója körül. A tűz erőre kap, s az egész máglya hatalmas lánggal ég. A tűz ropogása, és a nyers rőzsekötegek sziszegése elnyomja a lány szívszaggató jajgatását.

A farkas nem kis riadalmat keltve utat tör magának a tömegen, és egy hatalmas ugrással a tűzbe veti magát. A tömeg hirtelen elcsendesedik, innen-onnan szörnyülködő sóhaj hallatszik, néhányan keresztet vetnek. Fent a máglya fojtogatóan forró levegőjével is megküzdve, a farkas erős fogaival próbálja átharapni Annie köteleit, de nem tudja kellően megvetni lábait. Minduntalan beszorul az izzó rőzserakás egyenetlen ágai közé. Ám, miközben a lángok már csupasz, feketedő húsát nyaldossák, csodával határos módon, valahogy mégis sikerül kiszabadítania a lány kezeit. Nyüszítve két lábra ágaskodik és fejét játékosan a lány mellkasára hajtja, aki cinkos mosolyra húzza csúnyán felhólyagzott ajkát, és utolsó erejével védelmezőn magához szorítja. És idővel a széné éget hús semmivel össze nem téveszthető nehéz, orrfacsaró füstös illata megtölti a piactér levegőjét.

Együtt égnek el ott a máglyán, a hiszékeny, tudatlan szájtáti tömeg láttára.

Tony McCallont és Sally Westet mélyen megérinti a lány kegyetlen kivégzése, és farkasának odaadó hűséges szeretete. Mielőtt még hazaindulnának, a leéget máglya helyén keletkezett vastag hamurétegből kikaparásszák a lány és a farkas maradványait. A csontokat válogatás nélkül egy, a piactéren fellelt kosárba pakolják. Miután az utolsót is begyűjtik, útba ejtik Annie Margot kunyhóját. Hátul a veteményes kertben rálelnek a lány ásójára. A ligetben, egy karcsú hársfa tövében tisztességes mély gödröt ásnak, s néhány keresetlen, szívhez szóló mondat után elföldelik a csontokat.

Dolguk végeztével elindulnak hazafelé. Lassan maguk mögött hagyják a várost. Egy ideig egymás mellett haladnak, szótlanul. Kis idő múlva az asszony a férfi tenyerébe csúztatja a kezét. Az gyengéden megszorítja és lépteit az asszonya lépteihez igazítja.

A LÁNY ÉS A FARKAS egy gyönyörű virágzó mezőn ébred. A nyár mézédes könnyű illata száll a légben. A tengerkék égbolton alacsonyan araszoló fehér bárányfelhők vékonyka résein át néhány pillanatra előbukkan a nap, és a környező, zöld erdőkkel borított dombság lejtőit érett búzakalászszínűre festi. Puha, lágy szellő kerekedik, körül zsongja őket, szárnyra kap és hívogatón végigvágtat a mezőn. A lány boldogan felkacag, a farkasra kacsint, az örömteli vonítást hallat, ahogy nekiiramodnak. Együtt futnak versenyt a kósza széllel. Suhanó alakjuk lassan beleveszik egy boldog öröklétet ígérő, vakító aranyló fénybe.