Hölgy a kabinban

Horváth Szabolcs: Hölgy a kabinban

A nevem Francis Charles McCarthy. Azon töprengek, hogy hogyan is lehetne elmesélni ezt a nem túl hétköznapi történetet? Azt mondják, hogy a világon semmi sem lehetetlen. Éppen Atlantából tartottam Virginia felé. Vasárnap reggel 5 óra 55 perc volt. A Nap már éppen kezdett feljönni az égre. Kora őszi idő volt. Vissza kellett érnem hétfő reggel az egyetemre. Szegény nagynéném temetéséről igyekeztem vissza a kollégiumba. Frank bácsi és Alice néni mindig hívott, hogy egy hétvégére látogassak el hozzájuk Atlantába, de sohasem mentem el. Mindig közbejött valami. Amikor a jegypénztárnál megváltottam a jegyemet nem gondoltam, hogy életem legfurcsább, legkülönösebb útja, és beszélgetése fog lezajlani az egész életemben. Sohasem utaztam még ezen a vonaton. Addig a napig. A kalauz figyelmeztette az utasokat a peronon az indulásra:
– Emberek! Ideje felszállni! 5 perc múlva indul a vonat!
A jegypénztáros hölgy úgy tájékoztatott, hogy a vonat fülkés, és helyjegyes, ezért kerestem rögtön a helyemet, ahogy feltettem a ruhákkal telerakott bőröndömet a vonatra. Amikor megtaláltam már egy fiatal, csinos hölgy ült bent. Nem láttam őt a peronon a többi utazóval várakozni. Ha láttam volna biztosan megmaradt volna az emlékezetemben. Annyira megragadó volt a szépsége. A ruhája sem volt a mai kornak megfelelő. Mintha bálba vagy estélyre ment volna. Kinyitottam a fülkeajtót, amelynek igen nagy, jellegzetes hangja volt. Beemeltem a koffert a kabin közepére, becsuktam az ajtót, feltettem a bőröndöm a poggyásztartóba, leültem és ekkor köszöntem rá a hölgyre. “Jó napot!” A vonat lassan elindult, a hölgy olvasott egy könyvet. Nem láttam, hogy mit, nem érdekelt különösebben. Nagyon bele volt merülve. Én még kicsikét izegtem-mozogtam a székemben. Középen ültem a hat székes kabinban. A csinos hölgy pont menetiránnyal és velem szemben foglalt helyet. A nagy zavaromban a barna sapkámat is ekkor vettem le a fejemről. A hölgy ekkor kicsit kacér tekintetével egy pillanatra felnézett a könyvből, és rám emelte a tekintetét. Jól megnézte az arcomat. Láttam, mert a tekintetünk összeért, egy tized másodpercre. Én egy mosollyal nyugtáztam ezt zavaromban. A sapkámat a mellettem lévő székre tettem, majd a zsebembe nyúltam a zsebórámért, tudni akartam mennyi az idő. Bár szerintem pontosan tudtam, de tudják, azért mégis. Hat óra három perc állt rajta. Az út állítólag 12 óra volt Atlantából Virginiáig. Úgy gondoltam majd átnézem a jegyzeteimet a hétfői napra. Ezért is tettem a bőrönd legtetejére őket. Egy kicsit még fáradt lehettem, mert elbóbiskoltam. Kimaradt a reggeli kávé.

Arra riadtam fel, hogy egy másik vonat szélsebesen húz el mellettünk.
– Ez mi a fene?
– Nyugodjon meg Mr. McCarthy! Nincsen semmi baj! Csak egy másik vonat suhant el mellettünk.
– Ho-ho-Honnan tudja, hogy McCarthy-nak hívnak? Mondtam neki kissé riadtam és dühösen.
– Onnan uram, hogy oda van írva bőröndjére.
A nevem tényleg oda volt írva a bőröndömre. F. C. McCarthy. Egy kis sárga bilétával, alatta a címemmel. Arra az esetre ha valaki egy óvatlan pillanatban ellopná. Aznap vásároltam, amikor felvettek az orvosi egyetemre, Virginiába.
– Látom az olvasással nincs gondja hölgyem.
A hölgy ezt egy mosollyal jelezte, és ekkor bújt ki teljesen arca a könyve mögül.
– Soha nem is volt. Egész életemben imádtam könyveket olvasni. Ez az egyik kedvenc könyvem. A Monte Cristo grófja, Alexandre Dumas-tól. Szinte már kívülről tudom.
– Én sosem olvastam. Tudja nem érdekelnek a hős költemények.
– Ez nem egy hősköltemény Francis, hanem egy romantikus kalandregény.
– Ho-ho-Honnan tudja, hogy a keresztnevem Francis? Rémült arccal néztem rá. Ő pedig mosolyogva mondta ismét a könyvét az arca elé emelve, hogy:
– Csak tippeltem. Szerintem maga inkább az a Francis típusú férfi, sem mint Frank.
– Az édesapámat Frank-nek hívják. Maga úgy olvas bennem hölgyem, mint a könyvében?
– Nem Mr. McCarthy. Arra semmi szükség. Különben elolvashatná sok helyen ez kötelező olvasmánynak számít az országban.
– Ahonnan én származom ott nem. Tudja, mi választhattunk minden nyári szünet előtt, hogy mit szeretne az osztály kötelező olvasmányként a következő évben. Több fiú volt, mint lány az osztályban, és hát leszavaztuk.
– Milyen arányban veszítette el ez a nagyszerű regény a sorsát?
– Hát nézzük csak… huszonheten voltunk az osztályban, tizenöt fiú, és tizenkét lány. Így pont három szavazattal.
– És egyik fiú sem gondolta úgy, hogy kedvére tegyen egy kislánynak egy jó regénnyel?
– Nem.
– Milyen nagy kár. De tudja mit? Én most elmegyek a mosdóba. Hamarosan visszajövök. Mit szólna hozzá, hogyha innen folytatnánk a beszélgetésünket?
– Köszönöm. Az pompás lenne.
Mondtam derült mosollyal. A hölgy felállt, én felnéztem a mellékhelyiség lámpára, ami még világított, tehát a mosdó foglalt volt.
– Várjon! A wc még foglalt! Jegyeztem meg.
– Ne aggódjon! Mire odaérek az illető épp végez.
– Még a nevét sem árulta el. Ha már ön tudja az enyémet.
– Emilia Katherine Taylor a teljes nevem Mr. Francis C. McCarthy.
Fogta a vonatkabin ajtónyitóját, kihúzta az ajtót és kiment, majd becsukta. Szinte alig telt el tíz másodperc, talán még kevesebb, és jött a kalauz. Kinyitotta az ajtót nagy erővel.
– Jó napot fiatalember! Láthatnám a jegyét?
Átnyújtottam neki.
– Köszönöm! Minden rendben van? Kissé zavarodottnak tűnik.
– Igen uram. Minden rendben van. Csak egy hölgy, akivel az imént beszélgettem…
– A nők már csak ilyenek! Mindig tudják, hogy hozzanak minket zavarba. A jegye rendbe van uram. Ha esetleg éhes lenne két kocsival előrébb van étel és ital a büfé kocsiban. De Anna hamarosan tesz egy teljes kört a vonaton.
– Anna uram?
– Így hívják a kislányt a pult mögött. Három-négy óránként felpakolja a kis tolókocsiját és megteszi a teljes kört a vonaton. Megkínálja az utasokat minden jóval. Na de én továbbmegyek. További kellemes utat fiatalember.
– Köszönöm.
Azzal a lendülettel elment a kalauz, de alig hogy kiment a titokzatos Emilia visszajött, leült velem szembe. Én kissé zavarba voltam. Nagyon szép volt. A vöröses haja, amely éppen érintette a válla vonalait, a fehér és bordó ruhájával.
– Hol is?….
– A könyvemnél, és az iskolatársainál. Válaszolta Emilia.
– Úgy van. Igaza van.
– Csak nem zavarba jött Francis?
– De egy kicsit.
– Régen beszélgetett lánnyal ugye?
– Ilyen széppel régen. De áruljon el nekem valamit. Hogy nem láttam magát a peronon, amikor a többi utas felszállt?
– Hát úgy Francis, hogy én azelőtt szálltam fel a vonatra, mielőtt maga meglátott volna.
– De a kalauz mindenkinek egyszerre adta meg a jelet a felszállásra.
– Tudja, én ilyen kis kacér vagyok. Néha áthágom a szabályokat.
– Értem.
– Kicsit emlékeztet rá.
– Már megbocsásson, de kire?
– Egyszer együtt utaztam egy fiatalemberrel. Megmondom őszintén szerelem volt első látásra mindkettőnknek. Ő félúton leszállt. De még mielőtt leszállt volna a nagy siettségében megadta nekem a címét. Itt is van látja?
James Cole Wilson, 28205, Charlotte, Belveder Ave, 37
– És elment már hozzá?
– Nem. Még nem. Tudom, hogy egy nap visszatér.
– Értem.
– És magával mi a helyzet Mr. Francis C. McCarthy? Várjon! Ne mondjon semmit! Tippelhetek megint?
– Parancsoljon.
– Nos, ha újra tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy a középső neve Charles, és a nagyapja után kapta.
– Maga egy zseni.
– Ugyan. De mondja fáj még a szíve?
– A szívem?
– Igen. Azután a lány után. Nagyon szerette őt. Szinte látom a szemében. De ha megint tippelnem kéne, akkor egy másik fiatalembernek adta a szívét, és nem magának. Elmondaná a nevét?
– Sarah.
– Mi történt?
– Udvaroltam neki, virágot vittem, minden rendben is volt, de közbe jött egy másik srác.
– És aztán?
– Tudja a srác szülei gazdagok. Egy hatalmas házuk van, garázzsal, úszómedencével. Tudja mit kapott a srác, amikor letette a jogosítványát? Egy új piros lenyitható tetejű autót. Persze Sarah-t innen már nem sok esélyem volt megszerezni magamnak.
– A pénz… mi lehet fontosabb az tiszta szerelemnél?
– A pénz.
– Ne aggódjon Francis. Semmi nem tart örökké. Sem a pénz, sem az élet. Jaj! Mindjárt az alagúthoz érünk. De utálom ezt a részt. Ki nem állhatom.
– Miféle alagút?
– Mindjárt meglátja. Figyeljen csak.
Odamentem az ablakhoz és kinéztem rajta, majd alig öt másodperc múlva a vonat egy hosszú alagúton ment át. Három másodpercig a teljes vagon vaksötétségbe ereszkedett, aztán felkapcsolódtak a halványan izzó lámpák. De Emilia nem ült a helyén. A könyvének sem volt ott a helye az ablak melletti ülésen, ahová akkor letette, amikor beszélgetni kezdtünk. Ijedtségemben leültem az ablak melletti székre, de az jég hideg volt. Nem csoda, hiszen nem azon foglaltam helyet, hanem a középsőn. Ekkor rémülten újra kinéztem az ablakon, és kiértünk az alagútból. Egy pillanatra dermedt csend volt. Majd…
– Most már nem kell félnie. Vége van.
– Jézusom! Te jó ég!
– Bocsánat ha megijesztettem Mr. McCarthy!
– Hogy megijesztette-e? A szívbaj kerülget Ms… Ms…
– Taylor. Mondtam már a nevem, Mr. Francis Charles McCarthy, de látom nem tudta megjegyezni.
– Elnézését kérem Ms. Emilia Taylor!
– És a középső nevemet kihagyta.
– Bocsánat.
– Katherine. Emilia Katherine Taylor.
– Hát persze.
– Nem éhes?
– Egy kicsit, de…
Abban a pillanatban megjelent Anna a büfé kocsis lány. Elhúzta az ajtót, majd így szólt:
– Jó napot! Adhatok valamit a kocsiról?
– Köszönöm, én nem kérek semmit. És maga hölgyem?
Anna kicsit érdekes arcot vágott. Emilia szótlanul megrázta fejét, hogy nem kér semmit.
– Köszönöm. Nem kérünk semmit, talán majd később.
Anna még mindig érdekesen nézett.
– Én egy pár óra múlva visszajövök hátha majd akkor. Mondta Anna.
– Igen köszönjük az jó lesz.
Anna elhúzta az ajtót és elment.
– Pedig kérhetett volna. Hosszú út áll még maga előtt. Mondta Emilia.
– Honnan tudja, hogy milyen messze utazom?
– Női megérzés. Az pedig titok Mr. McCarthy.
– Tudja mit én most olvasgatom egy kicsit a jegyzeteim a bőröndömből. Ha nem bánja.
– Olvasgasson csak nyugodtan. Nehogy rossz jegyet vigyen haza az édesanyjának.
– Miből gondolja, hogy anyám nem örülne neki.
– Na látja, ez egy újabb női titok. De melyik anya örülne neki, ha a gyermeke rossz osztályzatot kapna a tanulmányaiban?
– Gondoltam, hogy ezt fogja mondani.
Majd felálltam, levettem a bőröndöm, és kivettem belőle a jegyzeteim. Emilia újra a könyvét vette a kezébe és folytatta az olvasást, ahol abbahagyta. Körülbelül egy vagy másfél óra telhetett el az úton. Ezalatt a vonat kétszer is megállt egy-egy állomáson. Egyszer csak a titokzatos és szép Emilia köszörülni kezdte a torkát. Kinéztem a jegyzeteimből, ő a könyvéből és a tekintetünk ismét találkozott, majd azt mondta.:
– Magából jó orvos lesz Francis.
– Ezt meg honnan veszi?
– Látom az arcát, ahogyan lázasan tanul, és a jegyzeteit is látom innen. Csupa orvosi dolog. Láttam már ilyen jegyzetet. Nem is egyet. Lelkiismeretes orvostanhallgató. Véleményem szerint a későbbiekben szeretne minél több embert meggyógyítani.
– Igen. Eleinte állatorvos szerettem volna lenni tudja, de aztán mégis az emberek felé húzott a szívem.
Emilia az ajtó felé nézett, gyorsan lette a könyvét, és azt mondta:
– Nekem ismét ki kell mennem a mosdóba.
Majd gyorsan felállt és kiment.
– De hogy-hogy magának ki kell mennie, amikor eddig nem is fogyasztott semmit?
A kalauz újra megjelent, közel tíz másodpercen belül.
– Minden rendben van fiatalember?
– Mondja nem látta azt a hölgyet, aki az imént ment ki ebből a kabinból a mosdó felé?
– Nem. De ha láttam volna biztosan szólok neki, hogy mutassa meg a jegyét. Ugyanis ez a szabály.
Értetlenül néztem magam elé.
– Minden rendben van? Kérdezte a kalauz.
– Azt hiszem igen uram! A jegyem.
Átnyújtottam a kalauznak. Megnézte majd visszaadta. Szó nélkül távozott. Becsukta az ajtót. Ahogy kiment vártam pár másodpercet, majd kinyitottam az ajtót és láttam, ahogy a másik kabinba bemegy. Úgy gondoltam kérek egy kis ételt Anna-tól a büféből. Elsétáltam a büfékocsiig, közben kitudja mennyivel száguldott a szerelvény. Nagyon gyorsan mentünk. Pár darab csokoládés süteményt kértem a büféből majd siettem vissza a kabinomba a helyemre. Amikor visszaértem Emilia ott ült és olvasott. Észrevett. Felnézett a könyvéből a szemembe. Benyitottam, mert a folyosón mégsem maradhattam.
– Visszatértem.
– Igen, látom.
– Hoztam magának is süteményt. Kér belőle?
– Nem, köszönöm.
Ekkor rázkódott egy nagyobbat a vonat. Olyan volt, mintha valami fatuskón mentünk volna át. Emilia ijedtségében felállt, hőkölt egyet, lenézett a padlóra hosszan, majd rám, és így szólt.:
– Mr. McCarthy! Kérem. A következő állomáson szálljon le!
– De miért?
– Könyörögve kérem! A vonat egy-két percen belül megáll a következő állomáson. Ha kedves az élete a következő állomáson leszáll.
– Valami baj van?
– Ne kérdezősködjön kérem! Szálljon le! Higgyen nekem! Kérem!
Emilia mélyen a szemembe nézett. Eldöntöttem, hogy azt teszem, amit mond, annak ellenére, hogy még nagyon messze lehettem a kollégiumomtól. Gyorsan fogtam a jegyzeteim amik még elől voltak, levettem a bőröndömet belegyömöszöltem, és elindultam leszállni. A vonat lassítani kezdett már ekkor. Mielőtt kinyitottam az ajtót Emilia azt mondta:
– Kívánom hogy minél több embert megmentsen meg az életében.
– Köszönöm. Örültem a találkozásnak. Minden jót.
– Minden jót Mr. Francis Charles McCarthy.

Hát kérem így történt meg az utazásom azzal a vonattal, ami leszállásom után alig negyvenöt perccel később kisiklott. Válaszoltam annak a rendőrnek, aki kihallgatott.
– Értem! De maga végig azt állítja, hogy volt magával egy nő a kabinban. Mondta a rendőr.
– Igen.
– Jó a képzelőereje fiatalember. Lehet, hogy magából nem orvos lesz, hanem kísérleti beteg az elmegyógyintézetben. Lássuk csak van negyvennégy halottunk, egy kisiklott és felborult vagonunk, pár túlélő és szemtanú, köztük egy Jim Cahill nevű kalauz, aki azt állítja maga egyedül utazott végig a kabinjában, és amikor a jegyét ellenőrizte kissé furcsán viselkedett. Valamint egy Anna Woodhouse nevű büfékocsis lány, amikor benyitott magához a fülkéjébe egyedül tartózkodott.
– Nem, nem, nem, nem…. az nem lehet.
– De így volt uram! A maga meséje nagyon érdekes! Már-már bravúros a megmenekülése! Maga az egyetlen túlélő, aki abban a vagonban utazott! Mások a végállomásig mentek volna, és hová mentek ehelyett? A túlvilágra! Nos fiatalember, én néhány perc múlva visszajövök, ha még mindig ragaszkodik ehhez a meséhez, akkor adok magának egy beutalót a sárgaházba!

A szarkasztikus kövér rendőrhadnagy felállt a kihallgatóban a székéről, kiment a kihallgatóból becsapva maga mögött az ajtót. Nekem pedig nem volt más választásom, mint azt hazudni, hogy nem volt velem szembe a fiatal és csinos Emilia Katherine Taylor. Sosem láttam, és sosem hallottam róla. Csupán egy puszta megérzésem volt a nagy rázkódás után, hogy azonnal el kell hagynom a vonatot. Mindenesetre köszönöm neki, hogy megmentett aznap a haláltól.

2024.09.15.