Harmadik emeleti összkomfort

Salánki Anikó: Harmadik emeleti összkomfort

Emma néni kinyitotta az ablakot, és vett néhány mély levegőt, majd balra-jobbra forgatta a derekát. A kis roppanásokra oda se figyelt. Körözött a karjával egy párat, majd lábujjhegyre állt, óvatosan talpra ereszkedett, ezt jó néhányszor megismételte. Résnyire nyitva hagyta az ablakot.
Megigazította az ágyneműt. Kicsoszogott az elnyűtt posztópapucsban a fürdőszobába. Hangosan gargalizált, drága volt ez a szájvíz, de a reklámban nagyon dicsérte az a helyes barna lány.
A konyhaablakból a parkolóra látott, egyre több volt az autó, már alig fértek, néha hangos veszekedés tört ki egy-egy helyért. Állva megivott egy pohár langyos citromos vizet, valahol hallotta, hogy ez jó. Elfintorodott, még a savanykás ízen át is érezte, hogy a csapvizet megint fertőtlenítik.
A szobából izgalmasabb volt a látvány, az utcán hullámzott a tömeg, villamos csörömpölt, múltkor sokáig állt a megrekedt forgalomban egy szirénázó mentőautó. Néhány vakmerő gyalogos megpróbált a feltorlódó járműveken keresztül átrohanni a másik oldalra, ahol egy bevásárló központ terpeszkedett. Sajnálta, hogy nincs erkélye, de annak idején örült, hogy a vidéki ház áráért meg tudta venni készpénzért ezt a kis másfél szobásat a fővárosban. A volt szomszédai persze kígyót-békát kiabáltak rá, hogy elpocsékolta a gyönyörű villát meg az öreg gyümölcsfákkal teli kertet. Csak ő tudta, hogy az elavult drótok sercegtek a falban, sokszor csattanva kiégtek a viillanykörték, a csapból néha alig tudott egy kisvödörnyi rozsdás vizet kifacsarni. A tetőn megvetemedtek a cserepek, a nagyszoba sarkai salétromos meszet okádtak a nyikorgó padlóra. A kert álmában se jöjjön elő! A férges almák beterítették a fél udvart, a téli körték félig éretten lehullottak, barnás-foltos testük hangyák százait vonzotta, felettük darazsak röpködtek. A kerítés oszlopait már csak az imádság tartotta, a drótkerítést egy erős szélroham úgy vitte volna át a túloldalra, mint a pelyhet. Sok volt a rezsi, télen mégis befagyott reggelre a víz a pohárba. Alig győzte kivárni ép ésszel meg egészségesen, hogy megszabaduljon a lassan leromló hatalmas épülettől. A konyhában 12 ember kényelmesen elfért a nagy faragott asztal mellett, de ő szinte hallotta az éjszaka csendjében, ahogy a szú hangos percegéssel alagutat váj egyik oldalról a másikra. Bútorral együtt hirdette meg az épületet. Amikor vevők jöttek, felvette a szürke kosztümjét, kis pirosítót rakott fel, sőt volt, amikor fodrászhoz is elment. Az elején sokan jöttek, de több volt a bámészkodó, mint a komoly szándékú. A postán dolgozó Icuka hümmögött, és azt mondta, hogy a mai világban ilyen elavult módszerrel nem lehet eladni egy ekkora kéglit, és lebiggyesztette vörösre festett száját. Azt mondta, majd ő készít néhány menő fotót és felrakja a netre. Ő meg bólogatott, mintha ebből az egészből értett volna egy szót is. Aztán persze megtanulta. Okos volt már lánykorában is, de aztán férjhez ment a jókiállású Jenőhöz, aki katonatiszt volt, „biztos egzisztencia”, mondta a mama. Nem volt igaza. Tanulnia kellett volna, nem megelégedni egy sima érettségivel. Még jó, hogy a nyelveket jól bírta, így állást kapott egy vállalat recepcióján. Jenő leszerelés után elhízott, az első egy-két évben még elment őrnek építkezésekre, de utált korán kelni, utált éjjel elmenni, szóval a munkát utálta, ez volt a pőre igazság. Aztán már nem is indokolta, hogy miért nem keres egy kis külön pénzt, egész nap a haverokkal kártyázott, este jól bevacsorázott, éjjel horkolt, aztán egy esős novemberi vasárnap nem ébredt fel.
Ő meg egyedül maradt a nagy házban, kicsike kis nyugdíjjal. Tisztességgel kivárta, hogy leteljen a gyászév, akkor kezdte árulni a házat. Fél év múlva elegáns házaspár szállt ki egy gyönyörű autóból. Gyorsan megegyeztek, nem alkudtak egy fillért se. Összepakolt, az új lakásba sima új bútorokat vett. Nem ismert senkit, őt se ismerték. Megvolt magában. Hetente elment bevásárolni, néha sétált a közeli parkban. Ennyi volt az élete.
Amikor meghallotta a rádióban, hogy tolmácsokat keresnek és a vasútállomáson lehet jelentkezni, nem is töprengett. Felvette a kicsit kopott kosztümöt, meg a barna kalapkát. Nem várt a liftre, sietve ment le a lépcsőn. – Szükség van rám – mondta ki hangosan.
Ahogy kiért a villamosmegállóba, egy kósza napsugár végigsimított az arcán.