Negyvenkét fok árnyékban

Negyvenkét fok árnyékban

Az öregember már a második sörét itta. Okosan persze, ekkora melegben a folyadék a lényeg, nem az alkohol, ezért a sörök mellé kért egy-egy pohár vizet is. Úgy számolta, összesen kitesznek egy liter kiizzadni valót. A bárpultban álló fiú felett, a magasban lévő hőmérős táblán most ugrott a kiírás, negyvenkét fokot mutatott, ennyi még whiskyben is ütős. Ha a táblát a dohánysárga fémtetőhöz kicsivel még közelebb szerelték volna, akár hatvanat is mutatna, lehet a számok is kifolynának belőle. Nem volt sok értelme, hogy oda tették.
Szerencsére az asztalok a tető alatt jó négy méterre voltak, a tenger felől pedig állandó szél fújt, ettől elviselhető lett a meleg, a sör mellett volt fagylaltos kehely, jeges kávé és különböző koktélok hosszú szívószállal, plusz csinos kis napernyőkkel, de azokat illett ott hagyni a pohárban.
Amúgy lehetett kérni bármit, ha nem is gyorsan, de kihozták. Benne volt az árban.
Az öreg elrendezve az őrzésére bízott csomagokat, előre dőlt a karosszékben, hogy lelásson a partmenti medencére. Mindig van, akinek valamiért nem jó a tenger, inkább csak kikönyököl a szegélyre és nézi a kis vízből a nagyot. Ebben nincs hal, az igaz, de nincs benne tengeri sün vagy korall sem, nem kell köztük botladozni. A sapkát sem viszi le a szél az ember fejéről, és le lehet bámulni a mindenféle népségre, akiknek nem futotta vízparti medencés hotelre.
Itt a pincéreken minden reggel vasalt fehér ing van, alatta pólóval, gondolom, hogy meg ne fázzanak, igazából pedig a meleg mindenhol egyforma, aki sokallja, az ne jöjjön Afrikába augusztusban.
Már leszedték az ebédtől maradt terítékeket és csak három asztalnál maradtak, a többi vendég erőt gyűjtött, hogy a jó árnyékból lelépcsőzzön a nagymedence szintjére, óvatosan, ernyőtől ernyőig oldalazva, így el lehetett jutni a hotel egyéb barátságos helyiségeihez, ahol zene szólt és halkan susogó klíma ment, huszonhat fokra állítva. Ez annyira hidegnek érezhető, hogy az ember óvatosan szétnéz, merre vannak a jegesmedvék.
A még foglalt asztalok egyikénél középkorú pár ült. Az asszony kifestve, valami színes, trópusi fátyolfélét viselt a fürdőruhája felett, a férfi korosabb, cápa mintás pólóban, őszülő hajú, izzadt is erősen, valószínűleg túl erős napot kaphatott.
Látni lehetett, hogy a nő viseli a kalapot, – ahogy mondani szokás. A férje lehet, hogy nem jót rendelhetett, mert a nő éppen leckéztette. Csendesen persze, úri módon, de azért érezhetően, nem tűrt közbeszólást. Mintha egy mobilból jött volna a hang, amit elfelejtettek kikapcsolni, csak szólt, szólt, állandóan. Érteni meg pláne nem lehetett, mert itt mindenki más nyelveken beszélt.
Az öreg úgy hallgatta, mint a veréb csiripelést. Ő nem volt illetékes, csak a fia és a menye törülközőit őrizte, még vendégként se a saját pénzét fogyasztotta, mert a gyerekei mindenestől kifizették az útját, hogy lássa a tengert.
Külön szobával persze, még egy alkalmi nőt is becsalogathatott volna éjszakára, de azok az idők már elmúltak, elég volt, ha csak nézegette őket.
Aztán megjelentek a szalmakalapos emberek. Négyesben, pecsenyevörösre égve.
Lepakolták a strand holmikat, volt köztük egy igen kövér, nagyhangú, ahogy általában minden társaságban van egy dirigálós, az intézett mindent.
A délutáni sziesztára való tekintettel a bárpultos fiún kívül csak egy pincér maradt a placcon, annak integetett erősen, hogy hozzon innivalókat, ők addig válogattak az üres asztalok között, még a székeket is kicserélték, párnával együtt. Végül a két oldalról tengerre néző sarokasztalhoz költöztek, a strandfátyolos nő közelébe, ahol még tartott az egyoldalú veszekedés.
Az öregembernek mindez ingyen színházi műsor volt, elszórakozott, amíg az úszásból vissza nem jönnek érte.
Úgy látszott, lesz neki néznivalója egy jó darabig. A tenger palaszürke színű lett a melegtől, a parti sávban néhány pálma nőtt, még rajta lógtak a barnára érett datolyafürtök, az egyiken egy vércse kapaszkodott az édesvizes medencénél ugráló verebekre lesve, ez is érdekes volt, de nem annyira, mint az emberek.
Aztán a cápamintás, pólós férfi, egyszer csak elájult.
Szépen csendben, észre sem lehetett volna venni, de ahogy a feje erős koppanással az asztalra borult, fellökött egy poharat és az asszony jeges kávéját. Az meg, elsőbben azzal törődött, hogy a kávé nehogy bele csorogjon a táskájába. A férfi ott maradt, fejével az asztalon, mintha aludna.
– Nézd már! – kiáltotta a kövér szalmakalapos a bárfiúnak. – Gyere Ali Baba, mozogjál már!
A fiú bele volt bújva a telefonba, valószínűleg a barátnőjével mobilozhatott, nem értette mit akarnak tőle, hallani se nagyon lehetett, de körülbelül ki lehetett találni.
Elég parancsolgatósra sikerült a felszólítás, ezért a fiú inkább arabul mondott rá valamit, de azért kijött a pultból, hirtelenjében asztalkendőt és egy pohár vizet hozott, pedig a cápamintás eleve víztócsában feküdt. A nagyhangú kövér eldöntötte, hogy inkább ültében dirigál és tovább vezényelte a fiút:
– Nézze meg, hogy van-e pulzusa, nyomja meg a nyakát a füle mögött, úgyis ott van a feje az asztalon.
Nyomjad vaze és figyeld, dobog-e? – Ezt jobb híján a saját nyakán mutatta.
Az öregember emlékezett rá valahonnan, hogy ettől a nyomástól simán el lehet ájulni, de nem akart beleszólni a dologba. Addigra már mindenki izgatott volt, az egyetlen nyugodt pont az öreg maradt, és persze az ájult az asztalon.
A másik pincér közben bebújt a pultba és onnan telefonált segítségért, doktort és hospitalt kiáltott feléjük bíztatásul, majd később ő is megnézte az asztalra borult nyakát. Főleg azzal segített, hogy sokszor elmondta, doktor, doktor.
Az ájult felesége a szomszédos asztalon szárítgatta a táskájában vízhez jutott mobilját és egyéb fontosságokat, szerette volna a báros fiút az orvos elé küldeni, de az nem akarta a pultját egyedül hagyni, és inkább egy újabb vizet hozott.
– Ha nincs pulzusa, akkor meghalt – mondta a kiabálós, és mért nincs itt egy orvos állandóan? – Egyébként pedig lassan menni kéne, mert öttől masszázs van. – Úgy, hogy összeszedték a kalapjaikat és búcsúpillantást vetve a halottra, elindultak a kijárat felé. Menet közben kis híja-ütköztek a futva érkező kerekesszékes csapattal, akik az útban lévő bútorzatot szétlökdösve a helyszínre érkeztek.
A lépcsőről még vissza hallatszott a nagyhangú kövér szemrehányó hangja:
– Ha jobban siettek volna, talán még élne!
Mindez már, a pulzus nélküli, cápamintás pólójú férj füle hallatára történt, aki fölemelte fejét a kávés, vizes asztal lapjáról és bocsánatkérően mondott valamit a strandfátyolos párjának.
Az öregemberhez csak az asszony válasza jutott el, az is inkább csak a fogai között üzenve:
– Ekkora cirkuszt is csak Te tudsz csinálni! – valami ilyesféle lehetett.
Végszóra megérkezett a tengeri úszástól elgyötört fiatal pár is, de látva, hogy minden megoldódik magától, összeszedték az apjukat csomagostól, a fiú úriember módjára odavitt a pultoshoz egy egydollárost, mintha az apját váltaná ki a ruhatárból. Az öreg közben, hogy kettesben maradt a menyével, odahajolt, és bizalmasan súgta neki:
– Hinnéd, hogy az a trikós, akit körülugrálnak, tíz perce még meg volt halva?
A fiának ezt nem merte így elmondani, mert valahogy jobban szerette a fiatalasszonyt őnála.
Mindez éppen időben történt, mert lassan teríteni kellett a vacsorához.