A NÁZÁRETI JÉZUS LEGENDÁS keresztre feszítése mindig is izgatta a fantáziámat. Így hát, amikor már mindenki számára elérhetővé vált az időgép használata, úgy döntöttem: megnézem hogyan, s miként is történt mindez valójában. Gondoltam, megyek és jövök – ez volt a terv. Egyszerűnek tűnt, mint a Holdra szállás. Amikor aztán egy használt Időgépkereskedésben némi alkudozás után vettem egy CORTEN típusú Időgépet, a kereskedő merő udvariaságból rákérdezett, van-e valami célom, valami konkrét tervem. Válaszom hallatán – az egyébként szimpatikus, jókiállású sportos fickó – hümmögve, furcsa mozdulattal megvakarta a nyakát, majd afféle bónusz gyanánt csinos, törékenynek tűnő kis felesége hozzáértő útmutatásával kölcsönzőjéből még korhű ruházattal is ellátott, majd keresztet vetett, mélyen a szemembe nézett és kalandos jó utat kívánt.
Krisztus után 33-ban, április 3-án, húsvét előtt három nappal érkeztem Jeruzsálembe. Péntek reggel volt. A közeli Olajfák hegyén landoltam. Ahogy magamra öltöttem kámzsás, fehér vászonruhámat és a kornak megfelelő bocskorba bújtattam csupasz lábaimat, azon nyomban leereszkedtem a hegy lankás oldalán, átvágtam a Kidron-patak völgyén, majd az Aranykapun keresztül lazán besétáltam a főtérre. Megizzadt, verejtékes testemre rátapadt a por, s tetőtől talpig beborított. Úgy néztem ki, akár egy messziről jött szegény, ágrólszakadt próféta.
Meglehetősen nagy volt a nyüzsgés, majdhogynem mindenki egy irányba, a kivégző helyül szolgáló Golgota nevű városszéli sziklás dombra igyekezett. Csatlakoztam hozzájuk, befurakodtam a sorba, s felvettem a lépteik ritmusát. A város nagyrészt, egy-és kétemeletes, kőből és vályogtéglából épült házakból állt. Róttuk a kövezett, kanyargós, árnyas, szűk kis utcákat, amik követték a lejtős, emelkedős talaj vonalát, amelyen a város épült. Rendületlenül caplattam felfelé, s hagytam magam sodortatni a tömeggel. Pontosan kilenc órakor értem fel a dombra, pontosan akkor: amikor keresztre feszítettek.
Legnagyobb megdöbbenésemre ugyanis Jézus, aki a földre helyezett keresztfán feküdt kiköpött én voltam. Ugyan az a vállig érő barna haj, ugyan az a jóságos, ábrándos tekintet, ugyan az a megnyerő, napbarnított szakállas arc. Feküdt ott a szerencsétlen Y formában kifeszítve a keresztfán, közszemlére téve izmos, verejtékes anyaszült meztelen testét, melyet mindenütt korbács ütötte sebek és alvadt vér borított. Két oldalán egy-egy római katona hosszúra kovácsolt vasszöget vert be a feje fölé emelt csuklóhajlatába. Magasra lendített kalapácsaik igen gyakran elvétették a szög fejét, és véres péppé zúzták a tenyerét, az ujjait. Mikor végeztek a kezével, bal lábfejét a jobbnak feszítették, és a boltozaton keresztül egyetlen szöggel felszegezték az enyhén behajlított lábát is. Szinte éreztem, ahogy a vaskosra kovácsolt vas a húsába mélyed. Aztán a keresztet kötelek segítségével függőleges helyzetbe emelték, és Jézus minden erejét megfeszítve, összeszorított foggal zihálni kezdett. Amennyire lehetett megpróbált a fának támaszkodni, de ez sem segített kínjain, hiszen testét csak a szögek tartották.
Teljesen ledöbbentem. Jézus kivégzése jóval kegyetlenebb volt, mint gondoltam. A művészek évezredeken át úgy mintázták meg a keresztény egyház alapítójának kereszten való szenvedését, hogy keze vízszintesen volt széttárva, azaz T alakban. Ám ezek szerint Jézus kivégzése ennél jóval kegyetlenebb volt. Kezeit ugyanis a feje fölé szegezték, vagyis Y formájú testhelyzetben lelte végzetét. Ez egy fájdalmasabb pozíció, ugyanis jelentősen megnehezíti a légzést. A függés közben a csuklókra nehezedő testsúly borzalmas fájdalmat okoz az ujjakban és a karban, ezért az áldozat megpróbálja a lábakra helyezni a testsúlyát. A karok lankadnak, az izmok görcsbe rándulnak. A hatalmas, lüktető fájdalommal járó görcshullámok miatt alig-alig tudja felnyomni magát. A mellizmok megbénulnak, a bordaközi izomzat nem működik. A belégzés lehetséges, de a kilégzés már irtózatos nehézségeket igényel. Hogyha valakit így végeznek ki, a halál oka a legtöbb esetben fulladás lesz. Jézus is szemmel láthatóan egy-egy pillanatnyi lélegzetkilégzésért küzdött.
A kárörvendő, zúgolódó tömeg elnémult – mint a juhok, amelyeket leölni visznek. Talán egy pillanatra ők is átélték azt a küzdelmet, szenvedést, azokat a mérhetetlen kínokat, amiket egykori Messiásuk ott fent, halálos magányában a szemük látára átélt. A vele egyidőben keresztre feszített Latroknak már nagy kegyesen eltörték a lábát. A jó ég tudja miért, de Őt még hagyták szenvedni. Talán, Kajafás és a kárörvendő farizeusok nyomására, kik mindvégig gyűlölködve ócsárolták. Aztán egyszer csak, mintegy varázsütésre, mozgolódás támadt. Egy zömök, lomha mozgású férfi nagyot taszított rajtam. Elvágódtam, s fejemet alaposan bevertem egy lapos kőbe.
Amikor magamhoz tértem, Jézus még mindig ott lógott a kereszten. Alatta néhány elpuhult római katona hevert, és kockázással múlatták az időt. Fent a kereszten Jézusnak iszonyú fájdalmai lehettek. Kapkodva szedte a levegőt, vonaglott és fulladozva nyöszörgött. Aztán váratlanul felemelte a fejét, ami szemlátomást újabb gyötrelmes kínt okozott neki. Könnyek csorogtak a szeméből. Mielőtt meghalt, erőtlenül kiáltozni kezdett – vélhetően megváltó, fontos igéket –, de motyogásba fulladt szavait senki nem hallotta, mert azt elnyelte a vérszomjas csőcselék zúgolódása, és a váratlanul keletkezett mennyei égzengés. Miután agonizáló lélegzete kifogyott, fennakadt szemmel előre bukott. Pontosan három óra volt, mikor elkezdték leszedni a keresztről. De az már nemigazán érdekelt senkit.
Ahogy a tömeg megindult vissza a városba, néhányan gyanakvó pillantásokkal méregettek, majd ujjal kezdtek rám mutogatni.
– De hiszen nem halt meg! Él! Él! Itt van közöttünk! – ordítozták.
Hirtelen a figyelem középpontjába kerültem. Megpróbáltam a fejemre húzni a kámzsát, hogy elrejtsem az arcomat, de már elkéstem vele. És bizony mondom néktek; azok a foltos bőrszoknyát, mellvértet, szandált és rövid kardot viselő római katonák egyáltalán nem látszottak már elpuhultnak. Keményen megragadtak, és én hiába kérleltem őket sikítva, hogy hagyják abba, ne tegyék, mert itt valami tévedés van. Hiába könyörögtem nekik, hiába rimánkodtam, már nyomtak is rá arra a keresztfára, amiről az imént a valódi Jézust lefeszegették. Talán meglepte őket kétségbe esett ellenállásom, vagy talán csak egyszerűen megsajnáltak, mert engem T alakban szögeltek rá a keresztre. Egymás közt tréfálkozva még Jézus töviskoronáját is a fejembe nyomták, melynek tüskéi csontig ható, mély vágásokat ejtettek homlokomon. Amikor függőleges helyzetbe emeltek, heves remegés fogott el, s a testembe vert szögek perzselő, gyötrelmes kínt okoztak, ahogy megfeszültek a sebben. A homlokomból kiserkenő vérem, és a könnyeim kusza keveréke megállíthatatlanul csorgott végig arcomon, szakállamon, és a konditermekben izmosra gyúrt testemen. Felettem az ég még világos volt, de a távolból közeledő súlyos, sötétszürke felhők vihart jeleztek. A hangtalan villanások egy-egy pillanatra megvilágították a felhők széleit, és az eső kisvártatva már permetezni is kezdett.
A fájdalom az egész testemet átjárta, s kegyetlenül égett, lüktetett minden egyes porcikám. Az egész lényem a szívem ritmusára rángott. Apró kortyokban, szörcsögve kapkodtam a levegőt. Már nem érdekeltek a katonák, akik jobb híján, újfent csak kockázással múlatták az időt. Könyörögtem már nekik eleget, hogy szedjenek már le végre erről a kurva keresztről, de ők a fülük botját sem mozdították. Túlságosan elmerültek a játékban. Rekedtre ordítottam magam, és ugyan mire jutottam vele? A végén már csak magamnak suttogtam kiszáradt szájjal
Tudtam, nemigen érem meg a másnapot. De túl vagyok már a kétségbeesésen, a halálfélelmem elmúlt, már semmi nem érdekkel, csak legyünk már túl mielőbb ezen az egész őrületen. Én, Thomas Will Henry, harmadéves történelem szakos egyetemista, a Georgiai állambeli Woodburyből, megadtam magam az elmúlásnak, és már beletörődtem, hogy a világ legostobább módján, itt rohadok majd el ezen az istenverte, kibaszott kurva kereszten.
Milyen különös, gondoltam az eszméletvesztés határán. Azért utaztam vissza az időben, hogy tanúja legyek Jézus keresztre feszítésének, és lám, most itt lógok Jézus keresztfáján, és miközben várom a megváltó halált, az Ő feszület szögei tartják az egyre nehezülő testemet. Hát, mit mondjak; túlságosan is jól sikerült ez az utazás!
Ahogy alátekintettem, a katonákon kívül csak néhány bámészkodót láttam. Nem volt már semmi látnivaló, senki mást nem feszítettek keresztre. Aznap Én voltam a negyedik… az utolsó. Az egyik bámészkodó tűnődve rám bámult. A zarándoknak kinéző Fickó furcsa mozdulattal megvakarta a nyakát. Tágra nyitottam a szemem, szívem nagyot dobbant. A fickó furcsa mozdulatával erősen emlékeztettet a kereskedőre. És igen, ott mellette az a törékenynek látszó asszonyka nem lehet más, csakis a felesége.
A többire már csak homályosan emlékszem. Úgy rémlik, a kereskedő mosolyogva odalépett az éppen feltápászkodó katonákhoz, mondott nekik valamit, azok felröhögtek, mire ő vállat vont, és a csuhája rejtekéből előrántott egy apró fekete kis tárgyat, minden bizonnyal egy sokkolót. Mert lás csodát, előre nyújtott keze villámokat szórt. A katonák vértje ropogva pattogó keskeny ívet húzott, és fetrengve földre kerültek. Testük körül kéken villanó, tüzesen sercegő izzó villámok cikáztak. Amikor a villámok elhaltak, tehetettlenül, önkívületben rángatóztak a porban. Ezalatt a törékeny asszonyka felemelkedett hozzám a levegőben, s elképesztő erejéről téve bizonyságot, puszta kézzel kikapkodta a szögeket a testemből, mintha csak rajszögek lennének, majd ügyesen leemelt a keresztről. És mindezt elképesztően könnyedén. Halványan dereng, mintha cipelnének… mintha suhannék a légben…Többre már nem emlékszem, mert beleájultam valami könnyű, zsibogó sötét ködbe.
Puha párnák közt, patyolat fehér ágyban ébredtem. Kinyitottam a szemem. Egy kezet láttam meg először, szép karcsú női kezet; kellemes, halványvörösre festett, selyemfényű körmökkel. A vállamnál és a fejem körül matatott.
– Elnézést – szólalt meg a lány. – Janet nővér vagyok, most megigazítom a párnát, hogy kényelmesebb legyen.
Kissé felemeltem a fejem, ami így pontosan feszes kebleinek látványára esett. Mit mondjak, próbáltam úgy tenni, mintha nem bámulnák, pedig de.
Szorgalmasan tett-vett körülöttem, azután írogatni kezdet jókora vörös mappájába. virágos mezők tavaszi illata lengte körül. A lány az a fajta barna szépség volt, akiről az ilyen fickók, mint én csak álmodunk. Aligha lehetett több húszesztendősnél. Az ágyam mellett állt, az ablakon át bezúduló fényözönben, jelenléte valósággal beragyogta a szobát. Fotómodellek eleganciájával viselte a lazára gombolt fehér köpenyét, ami alól kellemesen kivillantak csupaszon hagyott formás lábai. A mögötte lévő fényes, fehér csempeburkolaton halványan kirajzolódott az elképesztően nőies tükörképe. Amint végzett, hóna alá csapta mappáját, elbűvölő mosolyt villantott felém, és kiviharzott a szobából.
– Igazán örülünk, hogy jól van, már azt hittük későn érkeztünk – mondta a kereskedő, aki eddig feleségével illedelmesen várakozott az ajtóban. – Letelepedett az ágyam mellé húzott székre. – Gondolom van néhány kérdése. Ezekre majd szívesen válaszolunk, ha érdekli. A doki szerint nincs komoly baja, hamarosan rendbe jön.
Sejtelmesen mosolygó csinos felesége, aki az ágy másik oldalán foglalt helyet bátorítóan megfogta a kezem. – Valahogy éreztem, hogy bajba keveri magát. Tudja, többek között van egy olyan képeségem is, hogy megérzek dolgokat, és bizony Johnt néha az őrületbe is kergetem vele.
– Úgy tudjuk, pár hét, és mehet vissza az albérletébe. Nem is zavarjuk tovább – szólt John, majd mindketten felálltak és kifelé felé indultak. – Tudja hol talál minket, és nekem elhiheti, az én Gledisem süti a világ legfinomabb almáspitéjét, amit bizony meg kell kóstolnia.
– Ugyan már, mint köztudott, az egész lelke az alma, cukor, fahéj megfelelő aránya… De miket beszélek, Johnnak igaza van, meg kell kóstolnia.
Gledis hirtelen ötlettől vezérelve megtorpant, és apró lépteivel visszasietett hozzám, a fülemhez hajolt, s úgy suttogott, mint egy kislány, aki világmegváltó titkok birtokában van. – Figyeljen ide, Thomas Will Henry, ezt el kell mondanom. Tudja, van egy olyan érzésem, hogy maga tetszik Janetnek, és ő sem közömbös magának. Ha kicsit összekapja magát és nem bénázza el, úgy, mint ezt a jézus ügyet, akkor lehetne az első közös programjuk az, hogy meglátogatnak minket.
Ahogy szexi kis lábaival tipegett az ajtó felé utána szóltam. Rengetek kérdés kavargott a fejembe, de tudtam, mindenek megvan a maga ideje, így feltettem az elsőt, ami az élre furakodott. – Oké, még szép, hogy felkeresem önöket! De addig is elárulnák nekem, hogy a fenébe tudtak engem ide visszacibálni? Hiszen már félholt voltam.
Láttam, ahogy összenéztek, és hogy John alig észrevehetően biccent.
– Furcsa egy világban élünk, még az is lehet, hogy mi valójában egy párhuzamos dimenzióból idecsöppent szuperhősök vagyunk! – kacsintott rám Gledis, sokat sejtető huncut mosollyal.
– Milyen egy kedves pár – mondta Janet, amikor jó egy óra múlva megjelent a gyógyszereimmel, és feltűnően lassan sertepertélni kezdett körülöttem. – Látszik, menyire összhangban vannak, és valósággal süt róluk, menyire odavannak egymásért.
– Nos, igen – feleltem. – Vannak szerencsés párok, akiknek összejön. – Janet nyújtotta felém a tablettáimat, tekintettünk egy pillanatra összevillant – Hogy őszinte legyek, én mindig is valami ilyen kapcsolatra vágytam – folytattam.
– Mindenki ilyenre vágyik, aztán vagy összejön, vagy nem – felelte, és ahogy rám nézett akkorát dobbant a szívem, hogy attól féltem kirobban a mellkasomból.
Pár nap múlva, amikor Janet szabadnapján laza pólóban és szaggatott farmerban – ahogy ő mondta – csak úgy beugrott hozzám, egyenesen neki szegeztem a kérdést, hogy eljönne-e velem oda, ahol állítólag a világ legjobb almáspitéjét sütik.
– Esküszöm, jó móka lesz – tettem hozzá sietve.
Elmosolyodott. – Naná, de csak egy feltétellel.
– Kérhetsz bármit, megteszem!
– Vigyél magaddal a következő utadra, ígérem nem leszek láb alatt. Mert ha nem tudnád imádom a kalandokaaat – kurjantotta el magát, azzal felugrott az ágyra és vadul kardozni kezdett a levegőben, mintha csak maga Elizabeth Swann lenne A Karib-tenger kalózaiból.
– Lökött vagy! – nevettem el magam.
Leült az ágy szélére. – Dehogy, csak boldog – vigyorgott. – Na, mi a válasza Jézus barátjának?
– Honnan veszed ezt a sületlenséget?
– Tudok mindent, az az aranyos kis nő, Gledis mindent elmesélt. És végtére is, egy kereszten osztozkodtatok.
– Így igaz – feleltem, és csak remélhettem, hogy Janet nem szúrja ki azt a belső enyhe kis remegést, amit a rám törő emlékek újra kihoztak belőlem. – És hová mennél szíved szerint?
Szinte nem is gondolkodott, teljesen lenyűgözött amikor megszólalt: – Kislány korom óta érdekel az ókori Egyiptom kultúrája, maga az egész világ elbűvöl…és ha eljutnék oda, szívesen megnézném én magamnak azt a híres Kleopátrát. Tudtad, hogy Kleopátra szépsége önmagában nem volt felülmúlhatatlan, s nem is ezzel ejtette rabul bámulóit, hanem azzal, hogy a vele való együttlét ellenállhatatlan varázslatot sugárzott, és egész lényében, meggyőző beszédmodorában, vonzó, ízléses viselkedésében volt valami lehengerlő erő.
– Alacsony, teltkarcsú alkat volt, kissé előre álltak a fogai, és elég nagy volt az orra is… ám ennek ellenére minden férfit az ujja köré tudott csavarni…
– Ugye – kapaszkodott lelkesen a karomba Janet –, mindenképp meg kellene néznünk azt a világot… én nagyon szeretném.
– Természetesen ott a helyünk, ám még várnak ránk a világ legjobb almáspitéi.
Úgy egy hónap múlva ültünk kint Johnnék virágokkal borított hangulatos kerti teraszán, és miközben tömtük magunkba Gledis csakugyan finom pitéjét, minden kérdésemre választ kaptam. John és Gledis valóban egy párhuzamos dimenzióból csöppent ide, és maradtak. Bonyolult, kusza egy történet, nem is nagyon értem. Titkolják képeségeiket – ami nagyon is érthető –, de néha segítenek olyan fickókon, mint én, olyanokon, akiket valami oknál fogva megkedvelnek. Örülök, hogy én is ezek közzé tartozhatok. Örökké hálás leszek nekik, amiért vették a fáradságot, és értem jöttek azon a végzetes napon, és hogy az utolsó pillanatban leszedtek arról a halálos keresztről. Arról a keresztről, amelyen a Názáreti Jézus feláldozta magát az emberiségért. Az más kérdés, hogy megérte-e, neki, de ez már legyen az ő gondja. Gondolom már ő is rájött, hogy a második eljövetele előtt, nem ártana itt lent még kissé finomítani a dolgokon.
Így visszagondolva eddigi életemre, pokoli szerencsésnek érzem magam. Ha minden jól megy – és miért ne menne –, hamarosan történész leszek, roppant különleges barátaim vannak, és hát ne feledkezzünk meg Janetről sem. Nemigen számítottam rá, hogy összeakadok egy ilyen tüneménnyel. És lőn. Hamarosan összeköltözzünk. Már ki néztünk egy kis kertes házat itt Woodbury csendes zöld övezetében. Mit mondhatnék Janetről, ami nem hangzik túl nyálasnak. Imádom. Okos, szép, intelligens, elképesztően kreatív, és hát a lényeg: ugyan úgy szeret, mint én őt. Azt hiszem ez remek alap egy hosszú-hosszú párkapcsolat kezdetének.
Elnézem, ahogy kétpofára tömi magába a pitét, és jövőbeli terveinket ecseteli új barátnőjének Gledisnek. Közben nekem John megmutat néhány egyszerű önvédelmi fogást, mintegy felkészítve az Egyiptomi utunkra.
Két nap múlva indulunk, és ezúttal egy különleges fejlesztésű új, hordozható könnyű kis időgéppel, ami hajszál pontosan oda tesz le ahová mi szeretnénk. Egy teljes hónapig leszünk távol, és érzem, hogy fantasztikus élményekben lesz részünk.
És ez így is lett.